Cicero barátja volt a híres tragikus színész, Clodius Aesopus is. Róla sokkal kevesebb adatunk maradt, mint Rosciusról, de Horatius és Cicero nyilatkozataiból tudjuk, hogy éppen olyan híres volt a tragikus szerepekben, mint Roscius a komikusokban, sőt Cicerótól azt is tudjuk, melyek voltak leghíresebb alakításai: Agamemnón, Aiax, Teukrosz.

Szerepeibe annyira beleélte magát, hogy szinte önkívületben játszott; egyszer megesett vele, hogy mikor királyi haragjában meg kellett fenyítenie egyik szolgáját, oly hatalmas erővel ragadta meg színésztársát, hogy megfojtotta. Ennek persze nem lett semmiféle következménye, hiszen az a színész rabszolga volt.
Aesopus is óriási vagyont gyűjtött, és rengeteg kitüntetésben volt része: előkelő barátai voltak, és tisztelt tagja volt a római előkelő társaságnak. Utoljára Pompeius színházának felavatásán lépett fel, i. e. 55-ben.

A császárkor elején, mikor a régi műfajok lehanyatlottak, és divatba jött a színházi szórakozások könnyebb fajtája, a bohózat, a mimus és a balett (pantomim), újabb sztárok tűntek fel. Ezek között a legnagyobb hírnévre jutott a két híres pantomimszínész: Püladész és Bathüllosz. Más kitűnő táncos színészek neveit is ismerjük ebből a korból: arannyal fizették Nomius, a népszerű Hülasz, Marcus Pileius Pierus művészetét; ezt az utóbbit egy felirat ”Pompeji csillagá”-nak nevezi; egy másik felirat azt mondja Gaius Theodorusról, hogy ”minden pantomimek fényessége, aki még az isteni császárt is rabul ejtette művészetével”.
De ezek a híres és vagyonokat kereső sztárok nyomába sem léphetnek e kor legnépszerűbb, szinte istenített pantomimusának: Püladésznek.

Tragikus tárgyú mitológiai balettekben aratta szédületes sikereit. A megrendítő és könnyes drámai akciók és szenvedélyek mestertáncosa. Különösen Bacchus szerepében elragadó volt; egy egykorú görög költő azt írja róla, hogy igazán az égből szállt alá, mintha isten lett volna; ha az istenek királynője meglátta volna - mondja egy másik költő -, bizonyára fiának követeli.

Egy feliratból tudjuk, hogy óriási összegekért vidéken is fellépett, például Pompejiben, az Apollo-ünnepen. Ebben a korban többnyire még maga a sztár táncolta egy-egy pantomim minden szerepét, a női szerepeket is; csak később vettek a sztárok maguk mellé mellékszereplőket, hogy egész művészetüket a főalak ábrázolására fordíthassák. Püladész még maga táncolta Dido szerepét; Dido megható története Vergilius révén a színpadon is a legnépszerűbb témák közé tartozott, amellett, hogy festők, szobrászok, szőnyegszövők lépten-nyomon ábrázolták. Püladésznek híres színésziskolája is volt. Népszerűségének legfényesebb bizonyítéka, hogy nevét az utána következő száz évben számos színész felvette, mint később a Nero-korabeli híres sztárnak, Parisznak nevét is.