Hogy gondolatainkat papírra vethessük, szükséges valamiféle íróeszköz az írófelületen kívül. Nem kétséges, hogy az írás fejlődése szorosan összefüggött azzal is, hogy az adott időben milyen eszközök álltak rendelkezésre.


A stílus

A viasztáblák vékonyan viaszozott felületére bronz-, fa- vagy csontvesszővel karcolták a betűket. Stílusnak nevezték /ebből származik a ma használatos stílus szavunk/. Ugyanennek az íróeszköznek a felső vége széles és lapos volt, ezzel törölték le a régi szövegeket és simítgatták el a viaszt az új íráshoz. Meglehetősen veszedelmes szerszám volt, jobb híján védekező fegyverül is használhatták akár. Hogy meg ne szúrhassák vele magukat vagy egymást, ezt az íráshoz elmaradhatatlan kelléket tokban /latinul graphiarium/ hordták:
„E stílustartó a tiéd, vaspántja köríti:
Nem kis ajándék ez, hogyha fiúknak adod.”
/ XIV. 21. /


Az írónád

A finom felületű papirusz- és pergamenlapok teleírásához nem volt megfelelő a stílus. Helyette használták az írónádat /latinul harundo vagy calamus/. Ez utóbbit a nyelvünkben a kalamáris szó őrzi.
„Hogyha tokot nyertél, írónáddal te szereld föl;
Azt tőlünk kapván, már kicsi gondba kerül.”
/ XIV. 20. /

„Memphisi föld ad ügyes nádszálakat a papírodnak,
Házadnak tetejét födje a többi mocsár.”
/ XIV. 38. /


A tinta

Az íráshoz nélkülözhetetlen szer volt a tinta is, erről azonban Martialis nem tesz említést a költeményeiben. Egyéb forrásból tudjuk, hogy a tintát rézgálicból, gubacsból és vitriolból készítették, de használtak hozzá ecetet is. A sokféle összetevő között szerepelt még a korom, szurok, sőt még a borseprő is. Sötét színe miatt atramentumnak nevezték. A tintákat hengeres tintatartókban tartották.