A rómaiaknál meg kell említenünk a lenvászon vagyis gyolcskönyvet (liber linteus) és a viasztáblát (tabella, tabula). A gyolcskönyv nem tett szert nagy jelentőségre. Először Livius, a történetíró említi: történeti forrásként utal a Iuno Moneta templomában őrzött lentekercsekre, a Kr. e. 444-ben és 437-ben történt eseményekkel kapcsolatban.
Ha ezek a tekercsek az időből származtak, úgy arra következtethetünk, hogy már a papirusz előtt vagy mellette a fontos iratokat a tartósabb és szebb gyolcsra írták. Erre vall ugyancsak Liviusnak az a feljegyzése, hogy a samnius-papok szertartáskönyveiket gyolcsra írták, s hogy Augustus császár a romba dőlt Juppiter templomban két thorax linteust, gyolcstekercset talált, nyilván fontosabb templomi iratot.

Flavius Vopiscus történetíró Aurelianusról írott életrajzában megemlíti, hogy a császár naplóját gyolcsra írta, s ugyancsak ő közli, hogy az Ulpia-könyvtárban a „gyolcskönyvek között” megtalálta Valerius császár egy levelét. Szemünkben ezek a több száz évet áthidaló adatok azt jelentik, hogy az írásra kikészített gyolcs finomabb, választékosabb célokra használt anyag volt, ahogy ma is gyártanak ilyen célból merített, famentes, miniszter, csont stb. papírfajtát.
Jóval fontosabb szerepe volt az írott (nem vésett) fatáblának, mégpedig a legrégibb időktől fogva az egész ókoron át. Köznapi, gyakorlati célokra igen jól szolgált, jobban, mint a papirusz, mert újra meg újra lehetett használni, ha az írást letörölték róla. Ugyanis kétféle fajtáját ismerjük: a krétával és a viasszal bevont falapot, de világos, hogy ezeket megelőzte a pusztán fehérre simított, bevonatlan deszka. Plinius csupán a falapot és a viasztáblát említi, de tudjuk, hogy a deszkát gyakran bevonták krétapéppel, hogy az írás jobban elüssön az alaptól, élesebbé, olvashatóbbá váljék, s használat után egyszerűen lemosták. Ezek voltak a tabulae, tabellae, görögül pinakész, deltoi vagy püxia, s kalamussal, náddal írtak rájuk.

A viasztábla deszkáján némi keretet, margót hagytak, a középső részét bemélyítették, a mélyedést viasszal töltötték meg, s erre rótták hegyes fémvesszővel (stílus) az írást. Neve tabula cerata vagy cera, görögül kérómata. Nagy előnye volt, hogy az íróvessző lapos végével az írást el lehetett simítani, s rögtön újból használhatóvá lett a tábla; innen származik a stilum vertere kifejezés: vesszőt fordítani, azaz valamit könnyen, gyorsan eltörölni átvitt értelemben is.

A viaszt gyakran színezték, hogy a rovás jól elüssön. Az összes egykorú íróeszköz között a legjobban megfelelt minden olyan alkalomkor, midőn az írásnak nem kellett maradandónak lennie: levél, üzenet, feljegyzés, számítások stb. lefirkantására. De legnagyobb haszna az írástanításnál mutatkozott, még praktikusabb volt, mint a babiloniak agyaglapja vagy a mi palatáblánk (szivacs sem kellett, sem palavessző). De az olcsóbb, viasztalan fatábla is megfelelt az iskolai tanulás céljaira. Több elmés mondás, tréfás vagy találós versike őrzi iskolai használatának emlékét latinul és görögül egyaránt.

Egy ránk maradt viasztábla például egy alexandriai görög tanulóé volt, aki a következő bölcs mondást rótta rá, mielőtt örökre elvesztette:
„Az élet igazi kezdete a betű”, vagyis az írás („Arkhé megiszté tou biou ta grammata”).

Egy fatáblára rótt írás pedig nem egyéb, mint büntetőfeladat, melyből ma is kihallik a pedagógus örök panasza: a nebulónak helyesírás - gyakorlatul négyszer egymás után le kellett írnia ezt a mondatot:
„Ó Philoponész, gyermek ne bosszants!” („Philoponei, o pai mé darész!”)

Nyilvánvaló, hogy a viasztábla az írástanítás mellett minden olyan iskolai célra megfelelt, mint a mai irkák, dolgozat- és jegyzetfüzetek; fennmaradtak Homérosz-preparációk, szótárak, verslábak ütemezés gyakorlatai, számításfeladatok stb. Az iskolán kívül pedig az üzletember éppúgy nem nélkülözhette, mint a hivatalnok, a mérnök vagy a tudós. A levélváltásnál rendkívül előnyös tulajdonsága volt, hogy a címzett a szöveget elsimíthatta, s helyére mindjárt felrótta a választ. Sőt nagyobb alakban sokféle közcélra is megfelelt: a hivatalos hirdetményeket fatáblára írva akasztották ki (leukóma); a deloszi templom falára az

Apolló-himnuszt függesztették fel ugyanígy, s Euripidész említi, hogy az orphikus himnuszokat „trák táblákra” írták. De számunkra ennél mind fontosabb, hogy a tábla adta a mintát a kódex, vagyis a leveles, fűzött könyv formájához. Ugyanis hamarosan kialakult a szokás, hogy ha az írás szövege több táblára terjedt, akkor a szélükbe fúrt lyukakon át összefűzték, szíjjal átkötötték, s szükség esetén lepecsételték őket. Ez volt a caudex vagyis kódex, a mi könyvünk forma szerinti őse, a táblák száma szerint düptikha, trüptikha, polüptikha.
A caudex eredetileg fatörzset jelentett, utóbb így hívták a tuskót, kölöncöt is, amelyet a rabszolgák lábához láncoltak, hogy nehezen mozogjanak, meg ne szökhessenek, végül minthogy az írástáblákat efféle tuskókból hasogatták, a táblaköteget is így nevezték, de már „codex” szóformában, azaz értelme elmosódott, s általában könyvet, üzleti könyvet értettek rajta. (Például: referre in codicem: elkönyvelni.)

A viasztábla egyébként szívós életűnek mutatkozott, ami gyakorlatiasságát bizonyítja; a francia kancelláriák számadásaikat még a 13. században is nemegyszer viasztáblákra rótták; a legrégebbi göttingeni városszabályzat (14. század) ilyeneken maradt fenn, s a hallei sóbányákban és a roueni halpiacon még a 19. században is használták.