A könyv igazi tömeganyaga az egész ókoron át a papirusz, majd a pergamen, s amit ezek történetéről, használatáról már elmondottunk, ahhoz alig van hozzátennivalónk. A roppant birodalom persze megnövel minden arányt és mennyiséget, a mennyiségi szükséglet pedig megteremti az üzleties termelést. Rómában a könyv már nem királyi monopólium, az írás és a másolás nem csupán tudósmunka. Minden ipari nagyüzemmé, manufaktúrává válik: a másolás, a könyvkiadás és kereskedés, s az őket ellátó papírgyártás. A kiadók ugyan nem csupán iparosoknak tartották magukat, megőrizték vagy keresték a szoros kapcsolatot az írókkal, tudósokkal, s büszkék voltak rá, hogy ők is a szellemi élet tényezői. De maga a könyvtermelés csakugyan nagyban, „engros" ment.
A kiadó-kereskedő bibliopolának nevezte magát, nagyszámú írnok-rabszolgát dolgoztatott (servi literati, scriptores librarii; a korrektor neve: anagnoszta), ezek rendesen csakugyan képzett görög íróemberek, literátorok voltak, nem pusztán kézi munkások. A kiadandó mű szövegét annyi részre osztották, ahány írnok állt rendelkezésre, s mindegyik a reá eső részt másolta csak, annyi példányban, amennyire a könyv kiadását tervezték; ez néha felment ezerre. A gépiesség sok üzleti hasznot jelentett, az írnok másolás közben kívülről megtanulta a maga szövegét, egyre hibátlanabbul, ügyesebben, csinosabban, gazdaságosabban írt. Ha elkészült a maga részével, továbbadta a papiruszt, s a befejezett tekercset átadták a forgalomnak.

Mindez a szerzőknek is javukra vált. Ez időben az olvasók száma is megnövekedett már, és szétszóródott a birodalom minden tájára, lehetetlenné lett a közvetlen kapcsolatot fenntartani velük, mint a régi jó időkben. De épp azért ez a kor az, amidőn egy új jelenség: a világhír dicsősége kezd feltűnni az írók szemhatárán, s a költők nem rejtik véka alá e fölött érzett örömüket. Horatius méltó büszkeséggel szövi versbe, hogy új könyve „a tengeren is átkel", másutt pedig azt írja, hogy műveit a Fekete-tengertől az Ebro partjáig mindenütt olvassák. Ovidius egyszerűen kijelenti, hogy az egész föld kerekén ő a legolvasottabb író: „In toto plurinus orbe legor." Martialis pedig minden álszerénység nélkül a galliai Vienna lakosainak legnagyobb élvezetei közé sorozza könyveinek olvasását, mert úgy hallja, eljutottak oda, sőt a Dunához és Britanniába is.
S a könyv csakugyan gyorsan utazott, a kereskedés jól szervezett volt, a kereslet élénk, különösen a császárság idejében. Sulpicius Severus egyik művében beszélgetést folytat barátjával, Postumiusszal; a barát közli a szerzővel, hogy midőn Karthagóba utazott, emennek legújabb művét már ott találta, az egész város azt olvasta, sőt Alexandrián át Egyiptomba is elhatolt, a pusztaság remetéihez. E beállításban lehetett némi baráti bókvágy, de nem volt alaptalan.
A népszerűség, a hírnév megszerzésének módja volt egy-egy új mű felolvasása meghívott közönség előtt. A hiúbb írók hivatásos recitátorokat szerződtettek, s gyakran visszaéltek hallgatóik türelmével. A szokás divattá, a divat kórsággá fajult, dilettánsok, tehetségtelen szerzők közönségvadászatává, amely elől nehéz volt menekülni.

Kellemesen érintette a szerzőket az is, hogy nem kellett maguknak gondoskodniuk a sokszorosítás költségeiről, vagy mecénást nyaggatniuk. Írói tiszteletdíjról e korszakban persze még senki sem álmodott, viszont joga volt az írónak bármikor más kiadóhoz fordulnia, mert emez voltaképpen nem a kiadói jogot vette át, hanem csak a költségeket vállalta, haszon fejében.
Másfelől szerzői jog sem létezett, a kiadott mű példányait akárki megvehette, tetszése szerint másolhatta, s az igazság az, hogy az írók örültek ennek, mert művük terjedését, hírnevük öregbedését jelentette. A gondolat, hogy szellemi munka terméséből meg lehetne élni, e kortól idegen volt; az író vagy egyéb keresetéből, vagyonából élt, vagy fejedelmi pártfogók és gazdag mecénások kegyéből, a tudósnál ehhez még tanítványok szerzése járult. A mecénás szó is egy gazdag római irodalom és tudománypártoló nevéből származik: Caius Cilnius Maecenaséból; Horatius tette halhatatlanná, s lett e réven nevéből fogalom.

Az első római könyvkiadó, akinek nevét ismerjük: Pomponius Atticus, Cicero barátja és kiadója volt; Cicerón kívül Platón és Démoszthenész műveit is kiadta, tudtunk szerint. Üzemének „latin osztályát" Cornelius Nepos vezette, a „görög osztályt" a kiváló grammatikus, Tyrannio. A Sosius testvérek Horatius kiadói voltak. Tryphon Quintilianusé és Martialisé. Fennmaradt még Dorus és Atrectus kiadók neve. Nem élő szerzők régi műveinek kiadásánál természetesen kellő filológiai tájékozottságra volt szükség, éppúgy mint Alexandriában; kiadónak, másolónak egyaránt képzett embernek kellett lennie, vagy ilyeneket alkalmazni. Ezek java része rabszolgákból került ki.

A könyvek áráról a néhány fennmaradt, számszerű adat nem nyújt igazi tájékoztatást, mert nem ismerjük a pénz egykori vásárlóértékét. Mint manufakturális termék, elvben nem lehetett drágább az iparcikkeknél, de az érdeklődés és a szükséglet más természete, a könyvek belső értéke vagy ritkasági becse, végül a kiállítás minősége másképp szabta meg a kereslet-kínálat viszonyát s az árat, mint a tömegcikkeknél.
Ahogy ma is ugyanazon művet megkaphatjuk filléres áron vagy drága pénzen. A tényből, hogy a könyv „szabadpiaci" áru volt és piaca igen forgalmas, általában olcsóságra következtethetünk, illetve olcsóságra is: nem volt nehéz könyvhöz jutni. Statius saját verseinek egy füzetét két és fél sestertiusért vette meg a boltban (sestertius magyarul: hatos); Martialis epigrammáinak (700 sor) öt dénáros árát nem tartotta olcsónak.
Hogy a könyvnek volt olcsó piaca is, több adat erősíti. Többek közt a könyvkereskedések (tabernae librariae) aránylag nagy száma; ezek a legforgalmasabb utcákban helyezkedtek el, ajtaikra kifüggesztették a legújabb művek jegyzékét, a hírverésről aztán az írók, a tudósok, a könyvbarátok önszántukból gondoskodtak: odagyűltek a boltok köré, megvitatták a megvitatandókat, vitájuk hallgatókat, végül újabb vitázókat vonzott, s a délvidéki ember temperamentuma elvégezte a többit.

Kétségtelen, hogy az olvasás ekkor nem csupán a módosabbak kiváltsága volt, sőt a vagyonos meg előkelő ember éppen nem tüntetett tudásszomjával, mint ma sem: úr nem ír. A gyűjtés, a könyvszeretet, a bibliophilia természetesen ekkor is, mint mindig, a gazdagok kiváltsága volt és egy szellemi elitre korlátozódott.
A fényűzéshez hozzátartozott a magánkönyvtár, minél pompásabb anyaggal és felszereléssel; rendesen latin és görög osztályra tagozódott. A gazdag rómaiak vidéki birtokaikon is tartottak könyvtárakat; ilyen lehetett például a herculaneumi Pisovillában kiásott gyűjtemény. Ezen a téren a sznobság is érvényesült, s méltán mondhatta Seneca, hogy sok könyvgyűjtő műveltség dolgában hátrább áll rabszolgáinál. De voltak komoly könyvbarátok is. Tyrannio grammatikus, Cicero barátja, 30 000 tekercset mondhatott magáénak, Serenus Sammonicus, Gordianus császár nevelője, 62 000-et.

Nem tudjuk, a kulturális színvonal javára írjuk-e, hogy a könyv becses hadizsákmánynak számított. Aemilius Paulus 157-ben Perszeusznak, Makedonia királyának könyvtárát tette sajátjává, Sulla egy athéni tudósét. Hasonlóképp cselekedett Lucullus Kis-Ázsiában, több alkalommal. Viszont meg kell adni, hogy az ebül szerzett kincseket vékonyabb pénzű barátaik rendelkezésére bocsájtották; így jutott be Cicero is Lucullus és Sulla utódainak könyvtárába, s talált ott becses ritkaságokat.