A runa írásnak, vagyis az ó-germán ábécének eredete sok vitára adott okot, s ma sem teljesen tisztázott. Annyi bizonyos, hogy nem a germán népek autochton találmánya, hanem átvétel, s valamelyik dél-európai alfabétumból fejlődött ki. A latin eredet mellett a dán L. Wimmer állt ki a legnagyobb nyomatékkal, de bizonyítását ma már meghaladottnak tekintik. A svéd O. v. Friesen igyekezett kimutatni, hogy a latin ábécé mellett s nála jóval nagyobb mértékben a görög kurzív írás hatott közre, s a fekete-tengeri és Duna menti gót birodalmat jelölte meg a runa írás keletkezési helyéül.
A legnagyobb valószínűség azonban a norvég Marstrander elmélete mellett szól: a runa írást az észak-alpesi feliratokkal hozza kapcsolatba, s a kelta-etruszk és kelta-latin alfabétumokban látja a runák közvetlen forrását, az átvétel helyét pedig a mai cseh föld dunai határvidékére teszi. Feltevése mellett szólnak a runák és az óír ogham írás között kétségkívül fennálló kapcsolatok. Ám az összes eddigi magyarázatnak közös fogyatkozása, hogy a megnevezett forrás-alfabétumok közül egy sem szolgáltat kielégítő alapot az összes ó-germán runajel származtatására.

A runa írás keletkezése a Kr. u. 2. század végére és a 3. század elejére tehető, mert használata a germánlakta területeken 400 körül már általános. Tacitus még határozottan állítja, hogy a germánok előtt ismeretlen a secrete litterarum, vagyis „a betűk titka", csak bizonyos pálcákat, botokat említ, amelyekre jeleket róttak, s jóslásra, varázslatra használták. E jelek voltak a runák; a szó jelentése titok. A kutatás már igazolta, hogy Tacitus közlése helyes; az eredeti runamágia gyakorlását óskandináv történeti kútfők és kőfeliratok egyaránt bizonyítják.
A varázsjeleket fapálcákra rótták, az volt sokáig a germán írásnak is fő hordozó anyaga; a német könyv neve ma is Buch, bükkfa; Tacitus fadarabjának nevét a német „betű" szó: Buchstab, azaz bükkfabot, bükk-hasáb tartja fenn. E fára rótt runák közül kettőt Ulfilas be is vett a gót ábécébe. A jóslás úgy történt, hogy a fapálcákat összerázták, a földre dobták, s aztán leolvasták róluk az istenek akaratát. A fa mellett kőre, csontra és ércre is írtak, s ezekből kerültek ki a fennmaradt emlékek, minthogy a fa elkorhadt.