logo

VIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A római ABC

A római ábécét latin írás néven ismerjük, de latin helyett bátran mondhatnánk európai írást. Nem az a különös, hogy a latin ábécé a nyugat-európai népek közt akadálytalanul elterjedt, s hogy e népek magukkal vitték tengerentúli hódító útjaikra, hanem csodálatos és magában álló tünemény, hogy ez a betűsor két és fél ezer éven át változatlan épségben megmaradt, s meg tudott felelni annyiféle nép, oly sok történeti korszak szellemi igényeinek. Hasonló alkalmazkodó képességre, változatlanságra, elemi életerőre sem a kínai, sem az egyiptomi írás nem nyújt analógiát, ezek otthonülők, autochtonok maradtak.

A latin ősábécé természetesen azonos volt avval, amelyet az első görög gyarmatosok hoztak magukkal Nápoly vidékére, Cumaebe. Ennek a rómaiak is tudatában voltak; az időszámításunk kezdete körüli időben Rómában működő Halikarnasszoszi Dionüsziosz írja, hogy Servius Tullius kortársai ugyanazokat a betűket használták, mint a görögök.
A legrégibb görög települések a Kr. e. 9–8. századba nyúlnak vissza, s egy századdal későbbi időből már két teljes és egy csonka itáliai alfabétum maradt fenn, s ezek nemcsak egymással egyeznek meg, hanem úgyszólván azonosak a nyugati görög, másképp dór-khalkidikéi ábécé betűivel. Ezek az emlékek nem feliratos szövegek, hanem szabályszerű ábécék, betűsorok, s lelőhelyük (Formello, Cervetri, Siena) mutatja az elterjedés gyorsaságát.

Az első feliratok 600 körül tűnnek fel; s míg a latin ábécé végképp kialakul és egyeduralomra tesz szert, az itáliai néptörzsek körében több írásváltozat támad. Közel áll egymáshoz az etruszk és az umbriai változat, a faliszkus és a latin szintén rokon, míg az oszkus mintegy átmenet a kettő között. Csupán betűeltérésekről beszélhetünk, maga a rendszer közös. Ugyanezt mondhatjuk a végső latin formáról is, a göröggel szemben. Minthogy mind a görög, mind a latin nyelv hangtani törvényeit ismerjük, könnyű ezek alapján megmagyarázni a betűcserék és módosítások okait. De hiszen ezeket nagyjából ismerjük iskolai tanulmányainkból is.

A latin ejtés általában kissé keményebb, merevebb, sziszegőbb, a kettős és a félhangokat nem kedveli. Az aspiráták (hehezetes hangok): th, ph, kh eltűnnek, a görög v-ből f lesz, amely maga sem egyéb, mint a régi fh rövidítése (egy régi emléken a fecit szó még így van írva: fhefhaked); a v és u közös v jelet kap; a görög g-t, valószínűleg etruszk mintára, a k hang jelzésére használták, c formájában; de minthogy a k-nak már két jele is volt: k és q, a kiejtés hívebb jelzésére a k-t meghagyták a mássalhangzók s az a betű előtt, míg a c a palatalisok (e, i) előtt meglágyuló k-t, azaz később a ch-t és c-t jelölte, a q pedig görög módra megmaradt az u és o előtti k jelének. Számjegyekül szintén a görög ábécé egyes betűit alkalmazták. Ez az ábécé természetesen az úgynevezett kapitális, nagybetűs formájú jelekből áll; a gyakorlat hamarosan megteremtette a kurzív írást és mindkettőnek számos válfaját.

A latin írás általában világos, tiszta, erőteljes vonalvezetésre tör, s a maga eszközeivel szépen tükrözi a római jellemet. A betűket is arra használja, amik, nem díszíti őket, de vonalaikkal sem takarékoskodik, pontosan megadja a formák teljességét. E betűk valahogy a maradandóság, az anyaggal és a szellemmel való biztos bánni tudás érzését keltik.
Legrégibb emlékük a „Romulus sírköve” vagy más néven „fekete kő” (Lapis niger Romuli), Kr. e. 600 tájáról, töredékes busztrofedon írás; ezt követi a Duenos-felirat a 4. századból, azután a Manios-penge, a Fucine-tavi bronz, a Scipiók síremléke (259), s végül a még emléknek számító Senatusconsultum de Bacchanalibus (Kr. e. 186.).

Ahogyan a görögöknél, a rómaiaknál is a normatív iskolai írásból fejlődött a betűvetés kétféle formája: a kurzív (azaz „futó”, sietős) köznapi, üzleti írás és a gondos, maradandó célú szépírás. Az előbbiről itt sincs sok mondanivaló, a betűk alapformáit nem változtatja meg, csak összevon, kerekít, egyszerűsítésre tör. A szépírás célja azonban már nem a gyorsaság, a gyakorlatiasság, hanem az olvashatóság, a szöveg megörökítése, a maradandóság. Ezért lesz a könyvek és a feliratok kizárólagos betűvetése, noha a nagyüzemi könyvírás idején némileg a könnyebb formára tér át, s több változatot teremt. De eleinte, görög mintára, a nagybetűs kapitális írás dívik, s ennek csak két változata van: a scriptura monumentalis a feliratokon (tituli) és a scriptura actuaria az okmányokon (acta); okmányokon azonban egyelőre ne papirost vagy bőrt értsünk, hanem tartós anyagokat: ólom-, réz-, bronz-, ezüst- stb. lapokat. Így például az obsitos katona elbocsájtólevelét vékony bronzlapra rótták, aztán kettébe hajlították (diploma), s hasonlóképpen állítottak ki más okmányokat is; ezóta nemzetközi neve az okiratoknak a diploma. (A kettébe hajlítás az írás megvédésére szolgált.)
Mikor aztán a papirusz, a pergamen s a velük járó írószerek az írásnak könnyed lendületet adtak, kialakult a kissé ellentmondóan hangzó kapitális-kurzív írás, amelynek annyi változata van, ahány apróbb könnyítést, összefonást (ligatúra), rövidítést (abbreviatio) stb. engedett meg az író magának.

A könyvkiadók, azaz másolóműhelyek természetesen egyformaságra törekedtek, legalábbis a saját kiadványaikon, s az efféle üzleti vagy műhelyduktust nevezzük könyvkapitálisnak. Gondosabb fajta volt például a capitalis quadrata vagy elegans: minden betű egy-egy láthatatlan négyszögbe illeszkedett; a karcsúbb, könnyedébb alak volt a capitalis rustica.
Az unciális viszont görög eredetű, a rómaiaknál is megtartja szabadságát a vékony és a vastag vonalak váltogatásában s a kurzívabb, úgynevezett félunciális formájában már szívesen dől kissé jobb felé. Az írnokok kézügyessége és becsvágya persze keverékformákat (scriptura mixta) is teremt.Végül pedig (Kr. u. 3-4. sz.) az eredeti kapitális nagybetűs (maiuscula) is enged a negyvennyolcból, s helyet ad a szépen írt, de kisbetűs (minuscula) írásnak.

A középkor aztán újabb változatokat hoz majd, az egyes nemzetek és az udvari kancelláriák megteremtik a maguk stílusárnyalatait. A római hagyományokon alapuló formák antiqua (ókori) néven élednek fel, sőt élnek tovább a nyomtatásban a mai napig; az északibb népek pedig megalkotják a gót (azaz barbár) vagy fraktúr (tördelt) betűvetést.

Nem csekély újítása a római írásnak a rövidítések bevezetése, vagyis a gyorsírás. Feltalálója Suetonius szerint Cicero tudós titkára, a felszabadított rabszolga, Tullius Tiro volt, de valószínűleg, hogy már ő is görög kezdetek után indult. Módszere abban állt, hogy az állandó, változatlan formájú szavak, névmások, névelők, elöljárók betűinek legjellegzetesebb vonásait kiemelte, és közös jellé vonta össze.

Ilyen volt például eius = , et = , pro = , per = (vö. a mai &). Ezeket a betűk: litterae nevétől jegy: notae névvel különböztették meg, s a feltaláló után „tirói jegyeknek”, notae Tironicaenek nevezték. Számuk egyre nőtt, és Isidorus Hispalensis szerint Seneca már egy 5000 jegyből álló jegytárba gyűjtötte őket össze. Ez kissé érthetetlen, mert mirevaló 22 betű helyett 5000 jegy, de az írástörténetek kritika nélkül közlik ezt az adatot.

Az irodalomban, könyvírásnál nemigen használták őket, inkább hivatalos iratok, okmányok, jegyzőkönyvek, üzleti feljegyzések írásához, s az írnokokat, akik jártasak voltak benne, notariusnak nevezték (innen: nótárius, azaz jegyző), megkülönböztetésül a rendes módon író literatusoktól. Ezekből sok rövidítést a középkor is átvett.


Forrás:
Várkonyi Nándor – Az írás és a könyv története