Római filozófus, államférfi, költő, drámaíró

Gazdag lovagi családból származott, apja idősebb Seneca, anyja Helvia, testvérei Annaeus Novatus (későbbi nevén Iunius Gallio) és Annaeus Mela, Lucanus apja. Anyai nagynénje, Caius Galerius egyiptomi praefectus (Kr. u. 16–31) felesége Rómába vitte, ahol grammatikai és retorikai tanulmányok után az ügyvédi pályára lépett. Már ekkor is foglalkozott filozófiával, a püthagoreus Szótiónt, a sztoikus Attaloszt, majd Papirius Fabianust hallgatta.

A cinikus Démétriosszal később szoros barátságot kötött. 31 után Rómában quaestor lett, íróként és szónokként igen nagy népszerűségre tett szert, amivel kihívta Caligula császár féltékenységét, megmenekülését is csak betegségének köszönhette. Claudius trónra lépése után 41-ben Messalina császárnő intrikája miatt Korzika szigetére száműzték, ahonnan csak az új császárné, Agrippina közbenjárására térhetett haza 49-ben.

Agrippina rábízta fiának, Neronak neveltetését, s 50-ben praetorrá neveztette ki. Claudius halálával, s tanítványa trónraléptével (54) a birodalom egyik legelső emberévé vált: 56-ban consul, amicus principis, kiváló szónok, ügyes politikus.
Vagyona közel 300 millió sestertiusra rúgott, s 8 éves működése a birodalom virágzását jelentette, noha Agrippina 59-es meggyilkolásában dicstelen szerepet vállalt. 62-ben Nero kikerült mestere befolyása alól, így Seneca visszavonult a közélettől. Életét ezután kizárólag a filozófiának szentelte, míg a Piso-féle összeesküvésben való részesség vádja miatt öngyikosságba nem kényszerítették.

Ránk maradt műveinek többsége filozófiai próza. A Codex Ambrosianus 10, dialógusnak nevezett etikai értekezést tartalmaz. Hagyományozott címük összhangban van tartalmukkal:

„De providentia” (A gondviselésről), Lucilius Iuniorhoz íródott, a filológusok Seneca késői művének tartják
„De constantia sapientis” (A bölcs állhatatossága), Annaeus Serenushoz, 47 után keletkezett
„De ira” (A haragról), 3 fejezet terjedelmű írás, Claudius uralkodásának kezdetére datálható
„Ad Marciam de consolatione” (Vigasztalás Marciához), címzettje Cremutius Cordus fiát elveszítő leánya, 40 körül
„De vita beata” (A boldog életről), töredékes önigazoló mű az 50-es évek végéről
„De otio” (A visszavonultságról), töredékesen ránk maradt mű, 62 körül keletkezett
„De tranquillitate animi” (A lelki nyugalomról), Serenushoz, 62 körül keletkezett
„De brevitate vitae” (Az élet rövid voltáról), apósához, Paulinushoz címezte 55-ben
„Ad Polybium de consolatione” (Vigasztalás Polybiushoz), Claudius szabadosának kegyeit keresi száműzetésében
„Ad Helviam matrem de consolatione” (Vigasztalás anyjához, Helviához), a gyűjtemény legjobb darabja, amelyben a fia száműzetése miatt bánkódó anyját igyekszik megvigasztalni.
Négy további prózai műve is ránk maradt, ezek:

„De clementina” (A nagylelkűségről), Neróhoz írta 55 és 65 között, három fejezetben, mintegy a fele maradt fenn a Codex Nazarianusban
„De bonificiis” (A jócselekedetekről), a „De Clementina”-val egyidőben keletkezett, hét fejezete maradt ránk a Codex Nazarianusban. A művet Aebutius Liberalisnek címezte Seneca, s 56 után készült.
„Naturales quaestiones” (Természeti kérdések) Luciliusnak ajánlva
„Epistulae morales” (Erkölcsi levelek), szintén Luciliusnak ajánlva.

Az utóbbi két munka nem maradt fenn teljes egészében, az etikai problémákkal is foglalkozó természettudományos művét a középkorban tankönyvül használták, míg a 124 fiktív levél csiszoltságuknak és sokszínűségüknek köszönhetően Seneca legismertebb és legkedveltebb művévé vált.

A menipposzi szatíra prózát és verset elegyítő műfajába tartozik az „Apocolocyntosis” vagy „Ludus de morte Caesaris” (Játék az isteni Claudius haláláról, vagy: Az isteni Claudius tökkéválása) című gúnyirat, amelyet Seneca a nyilvánosan előadott emlékbeszéddel egyidőben a politikai kritika és a személyes rosszindulat hangján írt az elhunyt császár groteszk apoteózisáról.

E művei kívül mintegy tucatnyi elveszett, vagy mindössze apró töredékekből ismert munkájáról tudunk, amelyek közül a legnagyobb ókori népszerűségnek beszédei örvendtek.

Seneca neve alatt mintegy 10 tragédia hagyományozódott ránk, amelyek e műfaj egyetlen, teljes egészükben ránk maradt római képviselői. A 9 görög tárgyú darab közül a „Hercules furens” (Őrjöngő Herkules), a „Troades” (Trójai nők), a „Medea” és a „Phaedra” modellje euripidészi dráma, a töredékes „Phoenissae” (Föníciai nők) és az „Oedipus” Szophoklész drámáin alapul. Az „Agamemnón” feltehetőleg Aiszkhülosztól veszi tárgyát, a „Thyestes” görög eredetije nem maradt ránk.
A „Hercules Oetaeus” (Herkules az Oitán) szerzősége erősen vitatott, utánzatnak tűnik, s a szophokészi „Trakhiszi nők” témáját követi. A tizedik mű, az „Octavia” az egyetlen ránk maradt fabula praetextata, s nyilvánvalóan nem a benne szereplő Seneca műve.

Az utókor 77 epigrammát is tulajdonított neki, ezek szerzősége azonban - a Codec Salmasianusban fennmaradt, száműzetéséről szóló 3 kivételével- kétséges. Seneca, akit ekölcsi tanítása és Pál apostollal folytatott állítólagos levelezése (lásd: Seneca és Pál levelezése) miatt magasztalt a keresztény utókor, nyelvileg is komoly hatást gyakorolt az európai próza kialakulására.


A Krisztus utáni III. századból fennmaradt egy nagyon érdekes elképzelt levelezés Seneca és Szent Pál között. Ez a személyes ismeretség a római filozófus költő és a zsidónak született keresztény apostol között nem is tűnt képtelenségnek. Kortársak voltak, műveltek voltak, mindketten kitűnően tudtak görögül, Nero császár szörnyűségeinek személyes tanúi voltak. (Seneca áldozata is lett a szörnyű császár vérengzéseinek.)

Az is kétségtelen, hogy Seneca filozófiai írásai, különösen erkölcsi elgondolásai valóban közel állnak a kereszténység életeszményéhez. Szent Pál leveleiből kiolvasható, hogy az a görög filozófia, amelynek Seneca nagy hatású latin közvetítője volt, jelentősen befolyásolta a művelt keresztények életeszményeit. Habár a művelt és szellemes szerző kitűnően utánozta mind Seneca, mind Szent Pál stílusát, kétségtelen, hogy a sok évszázadon át divatos olvasmány nemes indulatú hamisítvány.
Kettős célzata, hogy a római olvasó megbarátkozzék a keresztény eszmevilággal, a keresztény olvasó pedig ne riadjon vissza a görög-latin pogányságtól. De az a tény, hogy már a kereszténység korai századaiban ilyen vonzóan lehet ábrázolni a pogány Senecát, eleve érthetővé teszi, hogy Seneca gondolatai az egész középkoron át szakadatlanul jelen voltak a keresztény világképben is. Amikor a reneszánsz évszázadok alatt szinte feltámadott az ókori műveltség, Senecának nem kellett feltámadnia, mivel addig is szakadatlanul élő volt.

Vitathatatlan persze, hogy a nagy görög filozófusok eredetibbek és mérhetetlenül nagyobb gondolkodók voltak, mint római közvetítőjük és népszerűsítőjük. Az is bizonyos, hogy a halhatatlan görög tragédiaköltők igazi óriások voltak latin utánzójuk mellett. De az is kétségtelen, hogy a következő évezredekben a görög bölcsességhez is, a görög dramaturgiához is Seneca művei vágták az utat.
Szövegelemzésekkel mutatta ki a vizsgálódó tudomány, hogy minden jövendőre nézve oly döntő hatású drámai lángelmék, mint az angol Marlowe és Shakespeare, a spanyol Lope de Vega és Calderón, a francia Corneille és Racine mindenekelott Seneca drámái révén kapcsolódtak az ösztönző antik drámairodalomhoz. De olyan egészen modern szerzők, mint a francia Anouilh és az amerikai O’Neil is éppen Senecán át kötődik az antik hagyományhoz. - Ez a latinul író római filozófus, költő, drámaíró nemcsak az antik kultúra áttekintéséhez nélkülözhetetlen, hanem a reneszánsz óta folytonosan fejlődő modemség is csak akkor érthető meg, ha a gyökerek között felismerjük Seneca jelentőségét és folytonos jelenlétét.

A már teljesen ellatinosított Hispániából jött Rómába. Hogy az emberemlékezet óta Cordovában élő Annaeus nemzetség eredetileg latin előkelőségek közé tartozott-e, s gyarmati főtisztviselőnek került-e Hispániába, amikor a római fegyverek az előző gyarmatosítótól, Karthágótól az egész Ibériai-félszigetet elhódították, vagy egy helybéli, tehát kelta méltóságos család latinosodott-e el, ezt alighanem már ok maguk se tudták. Annyi bizonyos, hogy a filozófus-drámaíró Seneca apja (akit idősebb Senecának szoktak nevezni) nagy tekintélyű és nagy jövedelmű ügyvéd volt. Nyilván anyanyelvi szinten írt, olvasott, beszélt, szónokolt latinul és az ottani keltiber nyelven (vagyis a kelta alapnyelv ibériai változatán is).

Fia is ott született, hanem amikor ez a leszármazott még kisgyerek volt, az idősebb Seneca Rómába költözött, hogy ott gyarapítsa hírnevét és vagyonát. Később megsokszorozva vagyonát és még írói tekintélyt is szerezve visszatért Cordovába, ahol lankadatlan tevékenységek közepette magas kort ért meg. Minthogy jogtudása és hatásos érvelése gondtalan életet biztosított, szinte önmaga mulattatására érdekes kis elmélkedő műveket írt jogi, erkölcsi, közéleti kérdésekről, ötletes kis verseket is költött, a latin irodalomba is beírta a nevét. Úgy mehetett haza szülővárosába, mint annak a vidéknek talán legtekintélyesebb szülötte.

Fia azonban már ekkorra felserdült, korán bizonyult tehetségesnek nem is egy téren. Jogot tanult, hogy idővel ügyvéd lehessen, mint apjaura. Közben máris népszerűek voltak szellemes kis versei. Jósolgatták, hogy filozófus lesz belőle. Talán már ekkor próbálkozott drámaírással is. Eszébe se jutott visszamenni gyarmati tekintélynek. Hamarosan otthonos volt a legmagasabb körökben.
Igen jóképű fiatalember lehetett, mivel előkelő hölgyek szívesen csalták meg vele tekintélyes férjüket. Seneca egész életére végzetessé vált az egyik asszony, Agrippina játékos fellobbanása a jóképű és szellemesen okos ifjú költő-filozófus iránt. Agrippina minden idők legnagyobb római hadvezérének, Germanicusnak volt a leánya, s az élők közt legnagyobbnak ítélt hadvezér, Domitius Aenobarbus felesége, az idővel szörnyeteggé váló Néró édesanyja. Ő is felfedezte Senecát, és kedvtelve vezette be az ifjút a szerelem gyakorlatának titkaiba.

Nemsokára - amikor már ügyvéd volt - más igéző asszonyok is megkívánták maguknak. Ezt nem tudta elviselni Claudius császár féktelen felesége, Messalina. Megrágalmazta, hogy romboló eszméket hirdet. Büntetőügy lett a rágalomból és Senecát - talán azért, hogy Agrippina bosszankodjék - a sivár Korzikára száműzték. Nyolc évig kényszerült a Rómához képest mostoha körülmények közötti életre.
De itt vált jelentékeny filozófussá. Fő feladatának érezte ettől kezdve mindhalálig, hogy a bölcseletet és az erkölcstant a megszomorított emberek vigasztalásává formálja. Legmaradandóbb elmélkedései a filozófiai igényű vigasztalások. A féktelen és annyi bajt okozó Messalinát azonban megölték, férje tudtával és beleegyezésével. Közben Domitius Aenobarbus is meghalt, Agrippina özvegy lett. Erős akaratával és testének csábító erejével hamarosan férjhez is ment az elözvegyült császárhoz. Vitte magával Domitiustól szült fiát, Nérót, Claudiusnak pedig ott volt Messalinától született fia, Britannicus. A tragédiák egész sora következett ebből a családi helyzetből.

Agrippina első dolgai közé tartozott, hogy Senecát is visszaszerezze. Rá is beszélte Claudiust, hogy az ártatlanul száműzött filozófus-költőnek adjon kegyelmet, és hívja vissza Rómába, ahol nagy eszével és tehetségével sokféle feladatot láthat el. Tehát nemcsak ő kapta vissza Senecát, hanem Seneca is visszakapta - most már császárnőként - Agrippinát. Ettol kezdve néhány évig a birodalom első emberei közé tartozott. Praetor, azaz főbíró is lett, egy évig consul is volt, vagyis a császár után a legfőbb közhivatalnok, a „császár barátja” címet viselhette. És közvetlenül bekapcsolódhatott az uralkodó családi életébe, minthogy Agrippina kívánsága szerint ő lett a növekedő Néró nevelője és házitanítója.
A tanítómester példaadóan erkölcsös és művelt, méltányos és hasznosan tevékeny férfiúvá akarta nevelni a Domitius-fiút, aki hamarosan trónörökös is lett. A császár felesége kívánságára örökbe fogadta és örökösévé tette Nérót. Claudius vér szerinti fia, Britannicus indokolhatatlanul mellőzött lett. Mikor azután Agrippina úgy találta, hogy Claudius császár túl sokáig él, és félő, hogy a sértett Britannicus vissza akarja szerezni jogait, megmérgeztette férjét, és így Néró lett a császár.

Egyelőre azonban a fiatal uralkodó még tanítvány maradt, az uralmat anyja, Agrippina és nevelője, Seneca gyakorolta. Ez a korszak hat évig tartott. Róma népe úgy gondolt vissza erre a rövid néhány évre, mint a biztonság, a nyugalom időszakára. Hat év múltán a 22 éves császár felnőttnek, uralkodásra alkalmasnak vallotta magát. És a szelíd, engedelmes tanítvány egyszeriben a birodalom szörnyévé torzult. Agrippina azonban volt olyan uralomra vágyó, mint a fia, nem is akarta kiengedni az önálló parancsolás jogát és lehetőségét.
A válasz egyértelmű volt: Néró fegyvereseket küldött anyja hálószobájába, s azok egyetlen döféssel megölték. Néró hamarosan a feleségétől is megszabadult, és elvette a legveszedelmesebb asszony hírében álló Poppea Sabinát. Őt később maga ölte meg. Senki se érezhette magát biztonságban.

Seneca is helyesebbnek tartotta, ha önkéntesen vonul vissza a császári udvarból, közélettől. Gondjai nem voltak, gazdag ember volt, művelt barátok körében élt, még új ifjú feleséget is vett. Elérkezett bölcselkedő, vigasztaló leveleinek legművészibb darabjaihoz. Seneca az együttérzés, a részvét utolérhetetlen művésze, legjobb, legmaradandóbb művei a gyászoló ismerősökhöz írt levelek.
Filozófia, erkölcstan, lélektan és az átérzett szomorúság lírája egyesül ezekben a „Vigasztalások” címen összegyűjtött írásokban. Talán végső drámáit is ebben az időszakban írta. Közben az otthoni Cordovából Rómába érkezett unokaöccse, Lucanus is, a nagy reményekkel induló ifjú költő, aki könnyelműen elfogadta Néró lelkesnek mutatkozó barátságát, holott a magát örökké költőnek tartó császár hamarosan égő irigységet érzett a kétségtelenül lángeszű ifjú iránt. Mint ahogy nem tudta megbocsátani a legszellemesebb ember hírében álló szatíraírónak, Petroniusnak sem, hogy olyan tüntetően szellemes.

Jött is az alkalom a leszámolásra. Egy régimódi úri kör szerette volna eltenni láb alól a közveszéllyé változott, nyilvánvalóan elmebeteg császárt. A készülődő összeesküvés élén a nagyon előkelő Piso család egyik férfia állt. És minthogy besúgó mindig mindenütt akad, Pisóékat is hamar leleplezték, lesújtott rájuk a hatalom, elpusztította őket. Ez olyan alkalom volt, hogy utólag bárkire rá lehetett fogni, hogy kapcsolatban állt Pisóékkal.
A rágalmazóknak szinte kézbe adta a gyanúsítást, hogy ez meg az legalább is tudott az összeesküvésről. Nérónak pedig az egykori nevelő léte is kényelmetlen volt. Áldozatul esett Petronius is, mert nagyon szellemes volt, Lucanus is, mert túl tehetséges volt, s velük együtt Seneca is, mert jó erkölcsre oktató császári nevelő volt. Ő is kénytelen volt öngyilkosságot elkövetni.

Az utókor azonban egy pillanatra sem feledkezett meg róla. Nem volt olyan nagy filozófus, mint görög példaképei, nem volt olyan nagy drámaíró, mint a tragédia görög óriásai, epigrammáinak nagyobb részét pedig nem is ő írta, későbbi utánzások. De a nagy görögök felé ő vezette a középkort is, amely tisztelte, a reneszánszot is, amikor lelkesedtek érte, a francia barokk nagyjait, akik tanultak tőle. És kétségtelen: ő a részvétlevél legnagyobb művésze.