52. január 18-án Bovillaeben összecsapásra került sor az optimata és a néppárti politika két emblematikus alakja, Milo és Clodius között, aminek eredményeként Milo kíséretének tagjai megölték Clodiust. Milo védelmét Cicero vállalta, a záró tárgyalásra április 8-án került sor, ami egyúttal Cicero pályafutásának talán leggyengébb szereplését is jelentette: mind a Clodiana multitudo, mind Pompeius katonasága zavarólag hatott rá, a lárma és a közbekiabálások megakasztották, elbizonytalanították, mi több, megfélemlítették, az előkészített beszédet nem tudta a tervezett constantiával elmondani, összeszedetlenül, kapkodva beszélt.
Elhangzott beszédét szokás szerint gyorsírással jegyezték, és ezt, illetve a bekiabálásokat is tartalmazó jegyzőkönyvet Pedianus Asconius, akitől az eseményekről meglehetősen pontos beszámolót kapunk, még olvashatta; vitathatatlan tény tehát, hogy a később kiadott Pro Milone természetesen bizonyos gondolati átfedésektől eltekintve nem azonos az 52. április 8-án elhangzott oratióval.

A következőkben érdemes áttekinteni a Milo-per és előzményei kronológiáját elsősorban Asconius alapján, akinek (amikor a per után hozzávetőleg száz évvel megírta annak történetét) számos korabeli forrás, Cicero elhangzott beszéde és az adott időszak Actája is rendelkezésére állt.
A kronológia felállítása során természetesen figyelembe vehetők és veendők az e tekintetben kiegészítő jellegű források, így például Cicero levelei, Plutarchos és Dio Cassius leírásai is, azonban az utóbbiak értelemszerűen számos esetben tömörítve, olykor a drámai hatás kedvéért eseményeket összevonva adják elő a tényeket. Asconius nagyon ritkán keveredik önellentmondásba, így csak a legritkább esetekben és a legnagyobb óvatossággal vélelmezhetjük elbeszéléséről, hogy pontatlan, tendenciózus, vagy szándékosan fiktív volna.
A vonatkozó dátumok minden esetben a caesari naptárreform előtti állapotot tükrözik, ennek során figyelemmel kell lenni arra, hogy az 52-es esztendő egy intercalarius hónapot is magában foglalt, tehát a hónapok rendje a következőképpen alakult: január huszonkilenc, február huszonnégy, az intercalarius huszonhét, március harmincegy és április huszonkilenc napból állt.

52. január 18-án Q. Pompeius Rufus és C. Sallustius Crispus támadó hangvételű beszédet tartottak Milo ellen a contio plebisen, Milo még a contio befejeződése előtt útra kelt a Via Appián Lanuviumba, ugyanis a település dictatoraként be kellett iktatnia papi tisztségébe a helyi kultusz flamenjét Cicero szerint még aznap, Asconius szerint pedig másnap. Clodius már előző nap választási kampánykörútja egyik állomására, Ariciába ment, 18-án pedig hazatérőben megállt a kis albai faluban, Bovillaeben, s nagy valószínűséggel felkereste Pompeius albai villáját is.
Milo a kilencedik óra (délután három óra) tájban, vagyis három órával a sötétség beállta előtt szakította meg útját Bovillae-ben. Utóbb Asconius szerint a kilencedik, Cicero szerint a tizenegyedik órában (vagyis délután öt órakor) Milo, aki kocsin utazott feleségével, kísérőivel, felfegyverzett rabszolgáival és gladiátoraival (állítólag háromszázzal), majd észak felé lovagolt, három kísérőjével és hozzávetőleg harminc fegyveres rabszolgával.
Az összecsapásra a Bona Dea-szentély előtt, Clodius birtoka közelében került sor, Asconius elbeszélése szerint Milo kíséretének egyik utolsó tagjai összeszólalkoztak Clodius kíséretével, Clodius visszafordult a lármára, és fenyegető gesztusaira válaszul Milo egyik embere elhajította a dárdáját, ami vállán találta el Clodiust.

Clodiust egy közeli fogadóba vitték, Milo emberei azonban megrohamozták a fogadót, Clodiust pedig megölték. Clodius hulláját kihajították az útra, amit Sextus Teidius szenátor talált meg, és vitt Rómába. Az összecsapás eredményeként Clodius tizenegy rabszolgáját megölték, Milo két rabszolgája megsebesült, kocsisát pedig nagy valószínűséggel megölték. A meggyilkolt Clodius palatinusi házánál hatalmas tömegben gyűlt össze a város söpredéke, Clodius felesége, Fulvia még aznap este közszemlére tette Clodius tetemét.
Másnap Titus Munatius Plancus néptribunus javaslatára a tetemet levitték a Forumra és a rostrára helyezték. Plancus és Pompeius, akik igyekeztek megakadályozni Milo consuHá választását, elkezdték a tömeget Milo ellen hergelni; a csőcselék a tetemet a Curiába vitte, hogy elégesse, ám ennek során maga a Curia és a Basilica Porcia is tüzet fogott, és leégett.
Eközben a patríciusok gyűlést tartottak a Palatínuson, ahol M. Aemilius Lepidust interrex-é választották, akitől a Pompeius által támogatott Scipio és Hypsaeus hívei azt követelték, hogy azonnal tartsa meg a választásokat, amit teljességgel törvénytelen lépésként az visszautasított. A tömeg azonnal megrohamozta mind az interrex, mind a távollévő Milo házát, azonban visszaverték őket, erre azonban a Libitina ligetéből rabolt fáklyákkal Scipio és Hypsaeus házához és Pompeius kertjeihez vonultak, akit hol consulnak, hol dictatornak kiáltottak ki.

Marcus Caelius, Cicero egykori tanítványa és védence néptribunusként népgyűlést hívott össze, ahol Milo és Cicero kifejthették, hogy Clodius csapdát állított Milónak, aki csupán a jogos védelem eszközével élt, amikor Clodiust megölte. Minthogy a fegyveres rendzavarások miatt nem lehetett választásokat tartani, olyan tartalmú senatus consultum ultimum született, hogy az interrex, a néptribunusok és Pompeius mint proconsul gondoskodjanak az állam biztonságáról, valamint Pompeius sorozzon hadsereget Itáliából a közrend helyreállítására.

Clodius halála után hozzávetőleg harminc nappal Q. Metellus Scipio panaszt emelt a szenátusban annak kapcsán, hogy a védelmi helyzetre történt hivatkozás jogtalan és valótlan, és vizsgálat, valamint per lefolytatását követelte. Eközben, noha a nép egy része Pompeius dictatorrá történő kinevezését követelte, a szenátus határozata alapján Pompeius a consul sine collega közjogilag nehezen definiálható tisztségét kapta meg. Cicero immáron nem nagy esélyt adhatott Milo megválasztásának, aki a Clodius-hívek tombolásával és a vizsgálat kilátásba helyezésével, majd utóbbi elrendelésével két tűz közé szorult.
Clodius meggyilkolása kétségkívül nem mutatkozott politikailag bölcs lépésnek Milo részéről, ám nagy valószínűséggel a személyes elégtétel érzésével tölthette el Cicerót, aki a politikai szövetségesből immáron baráttá vált Milo tettét mint morálisan teljes mértékben helyeselhető cselekedetet értékelte, egy sorba helyezve az állam megmentése érdekében emberölést elkövetni kényszerült Servilius Ahalával és Scipio Nasicával.

Az intercalarius huszonhatodik napján Pompeius kifejezett hivatkozással a bovillaei eseményekre és a Curia felgyújtására javaslatot tett a szenátusnak a vis és az ambitus szankciójának szigorítására, illetve mindkét bűntett eljárási rendjének reformjára, amely szerint először a tanúkihallgatásra kerülne sor, majd a vádnak két, a védelemnek három óra álltak rendelkezésre érveik előadására.
Milo és hívei természetesen megérezték a quaestio extraordinaria felállításában rejlő veszélyt, és a következő napokban kísérletet tettek a törvény meghozatalának meghiúsítására, így például Caelius Rufus néptribunus is csak Pompeius fegyveres erővel való fenyegetésére kényszerült meghátrálni.

Az intercalarius huszonhetedik napján Cicero támogatása mellett Q. Hortensius javaslatot tett, hogy Clodius meggyilkolását, a Curia felgyújtását és Aemilius Lepidus házának megtámadását minősítsék contra rem publicam cselekményekké, hogy ezzel elvegye a pompeiusi törvények Milo ellen irányuló élét, s hogy tettét a quaestio ordinaria keretében bírálhassák el.
Q. Fufius Calenus azt követelte, hogy Clodius halálát kezeljék az egyéb eseményektől elkülönítve, ezt a javaslatot azonban T. Mutatius Plancius és C. Sallustius Crispus megvétózta. Március 1-jén a pompeiusi törvények elfogadásra kerültek, érvényesítésükre pedig március 26-a után kerülhetett sor, miután a népgyűlés is elfogadta azokat. Eközben Cicero Ravennába ment, hogy megpróbálja Pompeius politikai túlsúlyát ellensúlyozandó rávenni Caesart: pályázzék in absentia a consulatusra.

Március 15-én Pompeius elhalasztatta a szenátus ülését azt állítva, hogy Milo fegyveres támadásától tart. A következő ülésen P. Cornifius azzal vádolta Milót, hogy fegyverrel jött a szenátusba, Milo erre felemelte tunicáját, hogy lássák: fegyvertelenül érkezett. Cicero válaszul kijelentette, hogy minden, Milo elleni vád koholmány. T. Mutatius Planus egy contión megidézte Marcus Lepidus egyik szabadosát, M. Aemilius Philemont, aki azt állította, hogy mivel tanúja volt Clodius meggyilkolásának, Milo foglyul ejtette, és két hónapig rabságban tartotta.
Asconius szerint ez az állítás akár igaz volt, akár nem alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Milo ellen fordítsa a közhangulatot. Plancus és Q. Pompeius Rufus szintén megidéztek egy triumvir capitalist, és afelől kérdezték, hogy őrizetbe vette-e Galatát, Milo egyik rabszolgáját, aki részt vett Clodius megölésében.
A triumvir capitalis csak annyit tudott mondani, hogy a rabszolgát mint fugitivust egy tabernában fogták el, s hogy a néptribunusok nem engedték visszavinni Milóhoz. Másnap M. Caelius Rufus egy másik tribunus-szal együtt visszavitte a rabszolgát Milóhoz. Ciceróra egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy hagyja sorsára Milót, ő azonban elszántan kitartott mellette.

Március 26-án a népgyűlés elfogadta a két lex Pompeiát erre az időintervallumra azért volt szükség, mert a 98-as lex Caecilia Didia előírta, hogy a rogatio és a promulgatio között trium nundinumnak kell eltelnie, s ez ekkorra járt le. A pompeiusi törvények alapján felállított törvényszék quaesitorává L. Domitius Ahenobarbust választották meg.
A Milo ellen de vi korábban vádat emelő két Clodius-unokaöcs ambitus miatt immáron az új törvények alapján emelt vádat Milo ellen, a vádhoz csatlakozott C. Ateius és L. Cornificius; P. Fulvius Neratus de socaliciis emelt vádat Milo ellen.

Március 27-e és április 3-a között A. Manlius Torquatus divinatiót tartott, hogy válasszon a négy jelentkező közül, akik az ambitus miatti vádat akarták képviselni, s a választás a vis miatt is vádat emelő idősebb Appius Claudiusra, Clodius egyik unokaöccsére esett, társvádlóként P. Valerius Leo és Cn. Domitius lépett fel.
Április 4-én a M. Marcellus elnökölte törvényszék előtt megjelentek Milo képviselői, és elérték, hogy az ambitus miatti pert a vis miatt lefolytatandó eljárás utánra halasszák. Pompeiusnak némiképp sikerült megfékeznie Clodius híveit a tanúkihallgatás idejére. Ennek során fény derült a fogadó megrohamozására, a fogadós megölésére és Clodius tetemének az útra kidobására.
M. Porcius Cato azt vallotta, hogy M. Favonius azt mondta neki: Clodius kijelentette január 15-én, hogy Milo három napon belül halott lesz. Április 6-án Clodius anyósa, Sempronia és felesége, Fulvia tettek tanúvallomást, ami jelentős mértékben melléjük állította a közhangulatot. Ezt követően T. Munatius Plancus contiót tartott, amelyen feltüzelte a tömeget, hogy ne engedjék Milót elmenekülni.

E perben került sor Cicero pályafutásának talán leggyengébb szereplésére: mind a Clodiana multitudo, mind Pompeius katonasága zavarólag hatott rá, a lárma és a közbekiabálások megakasztották, elbizonytalanították, mi több, megfélemlítették, az előkészített beszédet nem tudta a tervezett constantiával elmondani, összeszedetlenül, kapkodva beszélt.
Elhangzott beszédét szokás szerint gyorsírással jegyezték, és ezt, illetve a bekiabálásokat is tartalmazó jegyzőkönyvet Asconius még olvashatta; vitathatatlan tény tehát, hogy a később kiadott Pro Milone természetesen bizonyos gondolati átfedésektől eltekintve nem teljességgel azonos az 52. április 8-án elhangzott oratióval. Utóbb e sikerületlen szerepléséről Cicero eldönthetetlen, hogy színlelt vagy valós közönnyel emlékezett meg.

Dio Cassius elbeszélése szerint Milo ezen a napon igyekezett rábeszélni Cicerót, hogy csak a törvényszék megjelenése után szálljon ki lecticájából, hogy a katonaság és a felheccelt tömeg ne fokozza tovább feszültségét, hiszen beszédei megkezdésekor köztudottan mindig erős lámpalázzal küzdött.
Az üzletek zárva tartottak a tárgyalás napján, a Forumot Pompeius serege biztosította, először a vádlók, Appius Claudius, M. Antonius és P. Valerius Nepos beszéltek, majd egyedüli védőként Cicero. Milót harmincnyolc-tizenhárom arányban ítélték el. Április 8-án vagy 9-én Milót távollétében ambitus miatt is elítélték. Április 11-én vagy 12-én Milót távollétében ismételten elítélték vis miatt a lex Plautia alapján.

Teljességgel szembeszökő a kapcsolat a De re publica zsarnokportréja, valamint a zsarnoknak a közéletből történő kiiktatására vonatkozó követelés megfogalmazása és a „Milo mint tyrannoktonos" kép között. Ennek megfelelően a zsarnokság tehát nem valamiféle hivatal, tisztség vagy méltóság betöltése révén keletkezik; a zsarnok a zsarnokság lényegét személyiségében, lényében hordja, amely egyetlen célra irányul: a polgártársai feletti dominatióra, végeredményében pedig a regnum megragadására. Így tehát az a civis, aki megszabadítja az államot a zsarnokság dögvészétől, nem más, mint tutor et procurator rei publicae, vagyis a közösség orvosa.
A Pro Milonében a kontraszt élessé és világossá válik: Clodius tyrannusként, halála zsarnokölésként, Milo mint conservator populi, Clodius megölése révén pedig mint tutor et procurator rei publicae jelenik meg. Cicero a tyrannus történelmi példájaként Tarquinius Superbust, Sp. Maeliust és Ti. Gracchust számos alkalommal említi, a közelmúltból Verrest hozza fel. Politikai ellenfelei és ellenségei Cicerót magát is többször titulálták tyrannusnak.

A Pro Milonében e gondolatmenet s e képek jól nyomon követhetők. Cicero két paragraphust szentel Clodius szexuális kicsapongásainak, hármat vallási vétségeinek, és kiemeli a természetés a tételes joggal szemben elkövetett bűntetteit. Mindez jól megalapozza a Clodius vadállati lényéről festett képet: a törvényi háló, amely a regnumra törő Clodius, a vadállat befogására szolgált, s amelyből többször kisiklott, valamint a sötétben bujkáló-rejtőzködő fenevad ábrázolása a vadállat-létet képezi le.
A vadállat-toposz a cicerói corpusban mind Clodius, mind Antonius jellemzése során többször előkerül. Clodius tehát nem volt más, mint a római societas rendjét felforgató, a derék polgárokat többek között Cicerót és Pompeiust is rettegésben tartó belua, aki a dominatio megszerzését a törvények felforgatásával (legibus Clodianis) is megpróbálta keresztülvinni, amint ez minden zsarnok sajátja, s amely jogtipró törvényeknek, pontosabban a lex Clodia de capite civiumnak 58-ban kis híján maga Cicero is áldozatul esett.
(A személyre szabott, illetve a kedvezményezettet vagy a szankcióval sújtottat név szerint említő törvények, vagyis az ún. privilegia már a XII táblás törvény alapján érvénytelennek minősültek. )

Amikor Cicero Milo védelme kapcsán a jogos védelmi helyzet jogellenességet kizáró körülményére hivatkozik, egyfelől a lex Cornelia de sicariis vonatkozó passzusának terminológiájával támasztja alá érvelését, másfelől azonban a nem tételszerűen leírt, hanem az emberrel veleszületett és magából a természetből merített jogra hivatkozik Milo tettét igazolandó, hiszen ha az orgyilkos, a támadó, a rabló vagy az ellenség fegyverrel tör valaki életére, akkor minden eszközt igénybe vehet az élete védelmében.
A szónok azonban nem marad meg annál, hogy Milo tettének jogszerűségét bizonyítsa: Clodius megölése nemhogy nem büntetést, hanem éppenséggel dicséretet érdemelne, hiszen óriási szolgálatot tett, mondhatni önzetlenül a res publicáért, mint ahogy Cicero állítása szerint minden cselekedetét a közjó iránti elkötelezettsége motiválta. Ebben a szellemben beszélteti Milót is, akivel a polgároknak és az államnak nyugodt és háborítatlan életet kívántat akár saját száműzetése árán is.

Az alábbiakban érdemesnek látszik végigkövetni, miszerint Cicero a Pro Milone ránk maradt változatában Milo ábrázolásában következetesen érvényesíti azt a tendenciát, hogy védencét és annak a res publica érdekében véghezvitt tetteit saját, a Catilina-összeesküvés elfojtása során szerzett érdemeihez hasonlítsa, illetve kettejük személyét azonosítsa. Mindez elsődlegesen egy adott politikai célt szolgálhatott: ahogyan saját sorsa példázza a jogtalan száműzetésből való visszatérés-viszszahívás lehetőségét, Milo esetében is annak visszahívásában reménykedik, illetve az oratio publikálásával is ezt kívánja előmozdítani.

A két személy, Cicero és Milo azonosításának kulcspontjai a következők: mindketten nemes szolgálatot tettek az államnak, hiszen megszabadították a közösséget a zsarnoktól, ám a hálátlan tömeg mindkettejüket száműzetésbe kényszerítette. E hasonlóságoknak logikus következményként kellene maguk után vonniuk: ha Cicero diadallal térhetett vissza száműzetéséből, akkor Milónak is haza kell térnie.
Cicero és Milo ellensége azonos princípiumot testesít meg: az azonosítás során Cicero Clodiust második Catilinaként jeleníti meg, ám e kép nem a Pro Milonéban fordul elő először száműzetéséből való hazatérése után többször felbukkan ez az azonosítás, így például a De domo suában Clodius mint felix Catilina jelenik meg.

A Pro Milonében a Clodius-Catilina azonosítás inkább bizonyos appositiók alkalmazásával, mintsem név szerint történik meg. Ehhez érdemes a Pro Milone szóhasználatát a Catilina elleni beszédekével összevetni. Mind Catilina, mind pedig az összeesküvők főbb jellemzői a furor és az audacia, ők maguk latróként, insidiatorként és parricidaként jelennek meg. Clodiusra és híveire ugyancsak a furor és az audacia jellemző, a latro, az insidiator és a parricida minősítés pedig nemkülönben.
A Catilina-Clodius azonosítás a legvilágosabban azon a ponton bontakozik ki, ahol a szónok saját száműzetésének okairól beszél, s ennek kapcsán Clodiust mintegy az államot felforgató Catilina „jogutódját” jellemzi.

Ennek megfelelően Cicero Milo szerepét azonosítja sajátjáéval, mindkettejüket a valódi hazaszeretet archetipikus megjelenítőjeként ábrázolva, akik az államot Milo esetében a zsarnok, vagyis Clodius megölése, illetve Cicero esetében Catilina elkergetése, valamint az összeesküvők kivégeztetése magasztos feladatának felvállalásával kvalifikálták e szerepre, akárcsak a hajdani idők nagyjai, a Spurius Maeliust megölő C. Servilius Ahala, a Tiberius Gracchusszal végző Publius Scipio Nasica, a senatus consultum ultimum adta lehetőségekkel élő és Caius Gracchusszal végző Lucius Opimius, és a L. Saturninust ártalmatlanná tevő Caius Marius.
A Catilina elleni első beszédben a szónok pontosan ugyanezen férfiak példáját idézi hallgatósága elé, amikor Catilina ártalmatlanná tételét sürgeti. Tekintettel arra, hogy a Catilina elleni beszédek a Pro Milone publikálása idején a római szónoki képzés kívülről megtanulandó exemplumait képezte, Cicero bizton számíthatott arra, hogy a perbeszéd olvasói egyértelműen felismerik a felsorolásban rejlő reminiszcenciát, és ebből levonják a szükséges következtetéseket Milo és Cicero, valamint Clodius és Catilina szerepének párhuzamait tekintve. Milónak önmagával történő azonosítása ugyanakkor további csábító lehetőséget rejt magában: a Clodiust megölő Milo személyében ő diadalmaskodhat a halott ellenség felett.



Nótári Tamás