1. Két évtizeddel a lex Servilia Glauciae megalkotása után Sulla tovább bővítette a crimen repetundarum-ra vonatkozó szabályokat. A forrásokból arra következtethetünk, hogy a dictator számos rendelkezést átvett a fentebb említett korábbi törvényekből.
A lex Cornelia de repetundis alapján lefolytatott pereket általában megelőzte a divinatio nevű eljárás: ha ugyanabban az ügyben többen kívántak fellépni vádlóként, előbb el kellett dönteni (előre meg kellett jósolni, divinare = jósolni, jövendölni), hogy melyikük lesz a legalkalmasabb a vád képviseletére.
A praetor ilyenkor a törvényszék mellé beosztott esküdtek közül összeállított egy tanácsot (consilium), mely előtt a vádlóként jelentkezők rövid beszédet tartottak. Az esküdtek a beszédek meghallgatása után szavazással döntötték el, hogy a vád képviseletére ki a legmegfelelőbb személy. A döntés meghozatalakor általában két tényezőt vettek figyelembe: ki ismeri a jelentkezők közül legrészletesebben az érintett bűnügy tényállását, s ki tűnik a legjártasabbnak a nyilvános beszédek tartásában. A kiválasztott személy fővádlóként (accusator), míg a többiek mellékvádlókként (subscriptores) szerepelhettek a perben. Mivel Cicero említést tesz arról, hogy már T. Albucius Kr. e. 103 körül lefolytatott perét is megelőzte divinatio, LINTOTT arra a – véleményem szerint elfogadható – megállapításra jut, hogy ezt az előzetes eljárást a lex Servilia Caepionis vezette be Kr. e. 106-ban, s a későbbi törvények – így a lex Servilia Glauciae és a lex Cornelia – e jogszabály rendelkezéseit vették át.


2. Sulla törvénye alapján a divinatio után a fővádló a törvényszék elnöke által meghatározott ideig vizsgálatot folytathatott a vádlott által kormányzott provinciában (inquisitio).
LINTOTT rámutat arra, hogy az első ilyen vizsgálatokat M. Aemilius Scaurus és az ifjabb Q. Servilius Caepio perében folytatták le Kr. e. 92-ben vagy 91-ben. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az inquisitio intézményét nem Sulla vezette be elsőként, hanem a korábbi törvények egyike. A dictator törvényének megalkotásakor valószínűleg a lex Servilia Glauciae rendelkezéseit vette át.


3. A Verres elleni per adataiból jól kitűnik, hogy a lex Cornelia de repetundis előírásai szerint az esküdtszéki eljárás két szakaszra oszlott: az első vád- és védőbeszéd, valamint a bizonyítási eljárás lefolytatása (actio prima) után bizonyos időközt kellett hagyni, s csak ezt követően kerülhetett sor a vád ill. a védelem összefoglaló beszédeire és az ítélethozatalra (actio secunda). Annak biztosítása érdekében tehát, hogy a vizsgálat kellően alapos legyen, s az esküdtszék tagjainak módjában álljon megfontolni a végső döntést, a törvény kötelezővé tette a tárgyalás megszakítását (comperendinatio), s ezzel kizárta azt, hogy a pert egyetlen tárgyalási napon be lehessen fejezni. Mivel a tárgyalás két szakasza között legalább egy napnak el kellett telnie, a tárgyalás folytatását minimum harmadnapra kellett halasztani, amint az a comperendinatio kifejezésből is jól kitűnik (perendie = holnapután). Cicero határozottan állítja, hogy a tárgyalás kötelező megszakításának intézményét Glaucia vezette be először: „Glaucia primus tulit ut comperendinaretur reus.” Ezek szerint Sulla e rendelkezést is a lex Sevilia Glauciae-ből vette át.


4. Kr. e. 54-ben indult büntetőeljárás C. Rabirius Postumus ellen a Kr. e. 59-ben Iulius Caesar javaslatára hozott lex Iulia de pecuniis repetundis alapján. Cicero mint a vádlott védője, említést tett a perben arról, hogy a lex Iulia alapján teljes vagyoni megtérítést lehet követelni azoktól, akik részesültek a zsarolás miatt elmarasztalt volt helytartó által szerzett pénzből: „Iubet lex Iulia persequi ab eis, ad quos ea pecunia, quam is ceperit, qui damnatus sit, pervenerit.” Az orator arra is rámutat, hogy ezt a rendelkezést már a lex Cornelia, sőt a lex Servilia is tartalmazta: „quot fuit non modo in Cornelia sed etiam ante in lege Servilia. ” Ebből arra következtethetünk, hogy itt a lex Cornelia de repetundis-nek ismét egy olyan rendelkezésére találtunk, amelyet Sulla a lex Servilia Glauciae-ből vett át.


5. Callistratus szerint az Augustus által alkotott lex Iulia di vi kizárta a serdületleneket a tanúként meghallgatható személyek köréből: „lege Iulia de vi cavetur, ne hac lege in reum testimonium dicere liceret, ...quive impuberes erunt ... ” GREENIDGE szerint e szabály már korábban is általános érvény lehetett, a lex Iulia rendelkezése nem jelenthetett újdonságot. A Verres elleni perben viszont Cicero többször utalt gyermekek vallomására. Ebből pedig GREENIDGE arra következtet, hogy a lex Cornelia de repetundis a többi törvénytől eltérően engedélyezte a serdületlenek tanúként való meghallgatását.
Véleményem szerint elfogadható ez az álláspont: nagyon valószínű, hogy a dictator az elkövetők felelősségre vonásának megkönnyítése céljából valóban módosította a bizonyítás szabályait, s bővítette a tanúként kihallgatható személyek körét.