Cicero egy helyen azt állítja, hogy a lex Calpurnia után hozott törvények mind egyre keményebbek (duriores) voltak, vagyis fokról-fokra szigorítottak a crimen repetundarum büntetésén . Ezek szerint Sulla törvénye nem lehetett enyhébb a Kr. e. 100 körül alkotott lex Servilia Glauciae-nál, s nem lehetett keményebb a Kr. e. 59-ben hozott lex Iulia de repetundis rendelkezéseitől. Így egyértelműen elvethetjük MOMMSEN és SANTALUCIA azon álláspontját, amely szerint a dictator a korábbi törvényekhez képest enyhítette a büntetést, s a lex Acilia és a lex Servilia Glauciae által kilátásba helyezett duplummal szemben visszaállította a lex Calpurnia (és valószínűleg a lex Iunia) által meghatározott egyszeres megtérítési kötelezettséget. A szankció ilyen enyhítése a dictator céljaival, s kemény büntető jogpolitikájával véleményem szerint egyébként sem hozható összhangba.

SHERWIN-WHITE és PONTENAY DE FONTETTE a Verres elleni per adataiból arra következtet, hogy Sulla a kétszeres büntetést két és félszeresre növelte. Cicero ugyanis a vádlott által okozott vagyoni kárt négyszázezer sestertiusra becsülte, s ennek megfelelően a törvény alapján egymillió sestertius összegű pénzbüntetés megfizetését kérte.
JONES, KUNKEL és ZUMPT a két és félszeres büntetést nem tartja valószínűnek, mivel az ilyen szankció nem volt szokásos Rómában. Véleményem szerint azonban a fentebbi álláspont elfogadható. Igaz, hogy Rómában általában egyszeres (simplum), kétszeres (duplum), háromszoros (triplum) vagy négyszeres (quadruplum) összegű pénzbüntetéseket alkalmaztak, de van példa a forrásokban nem egész számú többszörösre menő büntetésre is.

Az Augustus által alkotott lex Iulia de residuis alapján például az állami vagyon elsikkasztásának bizonyos eseteiben a bűnösnek büntetésül egyharmad résszel többet kellett fizetnie az állam részére, mint amennyivel tartozott. A magánjog területén is számos olyan keresettel találkozhatunk, amely nem egész számú többszöröst kitevő pénzbüntetésre ment. Az alaptalan perlekedési eljárás bírsága például – különböző körülmények függvényében – a perérték egytizede, egyötöde vagy egyharmada volt. Megemlíthető még itt a tartozás elismerés (constitutum) alapján indítható actio de pecunia constituta is, mely az adós ellen másfélszeresre ment.
Suetonius azt írja, hogy Caesar a zsarolás címén elítélteket még a senatori rendből is eltávolította: „repetundarum convictos etiam ordine senatorio movit”. A lex Iulia de repetundis ezek szerint nem sújtotta főbenjáró büntetéssel (sem halállal, sem száműzetéssel) az elkövetőket; a korábbi törvényekhez képest csupán egy újabb – elsősorban a politikai jogokat korlátozó – mellékbüntetést vezetett be. Ebből egyrészt az következik, hogy Sulla nem zárta ki a senatori rendből az elítélteket, másrészt pedig az, hogy ő sem írt elő főbenjáró büntetést. A források néhány helyen ellentmondani látszanak e megállapításainknak, ezek az ellentmondások azonban könnyen feloldhatók.
Cicero Verres perében hosszasan fejtegette az esküdtszék előtt, hogy milyen becstelen dolog lenne, ha a vádlottat felmentenék, s így az továbbra is a senatus tagja maradhatna. SHERWIN-WHITE Cicero e szavából arra következtet, hogy a vádlottra elítélése esetén infamia várt, aminek egyik legfőbb következménye a senatori rang elvesztése volt.
Cicero szavait azonban másképp is értelmezhetjük, amint azt STRACHAN-DAVIDSON teszi: szerinte Cicero biztos volt abban, hogy Verres elítélése esetén önként száműzetésbe vonul, s ennek következtében elveszti polgárjogát, s azzal együtt senatori rangját.
Cicero ugyanebben a perben többször figyelmezteti a vádlottat, hogy veszélyben van a „caput”-ja: „tui capitis periculum”. Ezek szerint mégis főbenjáró büntetés várt Verresre? Véleményem szerint nem, hiszen – amint korábban már megállapítottuk – a lex Cornelia nem tartalmazhatott súlyosabb szankciót, mint a lex Iulia .

Cicero itt ismét csupán arra célozhatott, hogy a vádlott a marasztaló ítélet elől kénytelen lesz önként száműzetésbe (exilium) vonulni, ami captis deminutio media-t von maga után. A szónok egyébként – ahogyan arra BRUNT is rámutat – sokszor rendkívül tág értelemben használja a „caput” kifejezést. Többek között a P. Quinctius elleni perben is többször emlegeti az általa képviselt alperes „caput”-ját (sőt két alkalommal – retorikai fogásként – azt is mondja, hogy az alperesnek nem a pénzét, hanem az életét s vérét kívánják), holott az eljárás csupán egy vagyoni követelésre irányuló magánjogi per volt.

A híres szónok egy másik kijelentéséből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a crimen repetundarum elkövetőit nem főbenjáró büntetéssel sújtották. Cluentius Habitus védőjeként azt állítja Cicero, hogy sokakat felmentettek a crimen maiestatis vádja alól, miután elmarasztalták őket crimen repetundarum elkövetése miatt: „maiestatis absoluti sunt permulti quibus damnatis de pecuniis repetundis...” Főbenjáró büntetés kiszabása esetén véleményem szerint nem került volna sor a terheltekkel szemben újabb vádemelésre.
Felmerül a kérdés, hogy a crimen repetundarum elkövetői – köztük Verres is – miért választották a számkivetést, ha csupán pénzbüntetést lehetett alkalmazni velük szemben? SHERWIN-WHITE szerint azért, hogy így elkerüljék a további – súlyosabb bűntettek miatti – pereket. Ez is lehetséges, de véleményem szerint a római felségterület elhagyásának alapvető célja a súlyos pénzbüntetés előli menekülés volt: Suetonius szerint ugyanis Caesar consulatusa előtt az elkövetők vagyonuk csökkenése nélkül (integris patrimoniis) mehettek száműzetésbe .

Megállapíthatjuk tehát, hogy az a – többek között VENTURINI és LINTOTT által képviselt – álláspont, amely szerint Sulla törvénye főbenjáró büntetést (értsd: száműzetést) írt elő, téves. Véleményem szerint JONES és KEAVENEY elmélete sem fogadható el, amely szerint Sulla törvénye alapján mind főbenjáró büntetés (száműzetés), mind pénzbüntetés alkalmazható volt az elkövetett cselekmény súlyának megfelelően. A törvény értelmében a marasztalás nem vont maga után infamiát, a pénzbüntetés összege pedig a bűncselekménnyel okozott vagyoni hátrány két és félszerese lehetett.