logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A törvény előzményei (lex Cornelia de repetundis)

1. A rómaiak a fegyverrel meghódított területeket a római nép zsákmányának (praeda populi Romani) tekintették, s ezért eredetileg egyáltalán nem láttak okot arra, hogy a tartományok lakosságát kíméljék, s védelemben részesítsék a zsarnokoskodó helytartókkal szemben, akik hivatalukat elsősorban a gyors egyéni meggazdagodás eszközének tekintették. E szemlélet valószínűleg akkor kezdett megváltozni, amikor rájöttek, hogy a korlátlan, ellenőrzés nélküli hatalom az elnyomott lakosság körében szükségképpen elégedetlenséghez, zavargásokhoz és lázadásokhoz, végeredményben a közrend megbomlásához vezet.
BAUMAN szerint a provinciai lakosok érdekvédelmének kialakulása összefüggésben állt azzal is, hogy a görög filozófia gondolatvilága – elsősorban az általános emberszeretet (filantrópia) eszméje – a Kr. e. II. század során egyre nagyobb hatást gyakorolt a római gondolkodásmódra, s kialakította a humanitas Romana eszmevilágát, mely szembeszállt az embertelenség minden megnyilvánulási formájával.


2. Első ízben Kr. e. 171-ben indult eljárás zsarolás (crimen pecuniarum repetundarum) miatt volt helytartók ellen a tartományi lakosok kérésére. A két Hispania követei előbb M. Titinius, majd P. Furius Philus és C. Matineus kapzsisága és pénzharácsolása miatt emeltek panaszt a senatus előtt. Mivel a vádak megalapozottnak tűntek, az atyák megbízták L. Canuleius Dives praetort, hogy az ügy kivizsgálására jelöljön ki a senatori rendből öt döntőbírót (recuperatores), a hispanoknak pedig lehetővé tették, hogy válasszanak maguk számára az ügyben eljáró római képviselőket.


3. Mivel a hispaniai lakosok által indított pert a következő években több hasonló ügy követte, felmerült az igény arra, hogy a volt helytartók zsarolási ügyeinek kivizsgálására állandó törvényszéket (quaestio perpetua) állítsanak fel. Erre végül Kr. e. 149-ben került sor, L. Calpurnius Piso Frugi néptribunus indítványára (lex Calpurnia de pecuniis repetundis). Helyesen írja MOSSAKOWSKI, hogy e törvény fordulópontot jelentett a római jog fejlődésének történetében, s később mintaképül szolgált minden további állandó törvényszék felállításakor.
MAINE a törvény jelentőségét abban látja, hogy az általa felállított bírói fórum „igazi büntető jogszolgáltatást végző rendes büntető törvényszék volt. ” E megállapítás kétség kívül helytálló, az eljárás azonban, melyet a törvény előírt, még alig különbözött a magánjogi pertől: az eljárás alapvetően a legis actio sacramento szabályait követte.
A per három szakaszra oszlott. Az első (in iure) szakasz a praetor peregrinus, a második a kizárólag senatorok közül választható esküdtbírák előtt (apud recuperatores) folyt, amit – marasztaló ítélet esetén – egy becslő eljárás (litis aestimatio) követett, melynek során megállapították a pénzbüntetés pontos összegét. A büntetés a provinciai lakosoktól illetéktelenül elvett pénzek s egyéb vagyontárgyak értékének egyszeres megtérítése volt (poena simpli). A marasztalás nem járt infamiával, amire abból következtethetünk, hogy L. Lentulus – aki a lex Calpurnia alapján elsőként felelősségre vont személyek közé tartozott – elítélése után továbbra is a senatori rend tagja maradhatott, sőt Kr. e. 147-ben még censori tisztséget (!) is betölthetett.


4. A crimen repetundarum körében a következő törvény a Kr. e. 149 és 123 között hozott lex Iunia de repetundis volt, mely egyesek szerint a 109-ben consuli hivatalt betöltő M. Iunius Silanus, míg mások szerint a 126-ban néptribunusi tisztséget ellátó M. Iunius Pennus nevéhez fűződik . A törvény tartalmáról semmit sem tudunk.


5. Részben Nápolyban, részben pedig Bécsben őrzik annak a híres bronztáblának (tabula Bembina) a maradványait, mely egy lex repetundarum szövegét tartalmazza. E törvényt – MOMMSEN nyomán – a legtöbb kutató a Kr. e. 122-ben hozott lex Aciliával azonosítja, mely a tartományi helytartók zsarolási ügyeivel kapcsolatban alkotott harmadik törvény volt. A tudósok véleménye nagyrészt abban is megegyezik, hogy e jogszabály megalkotása Gaius Gracchus politikai programjának részét képezte, s nevét a néppárti politikus egyik tribunustársáról, M. Acilius Glabrióról kapta.
A lex Acilia a peres eljárás szabályait jelentősen megváltoztatta, s – szakítva a magánjogi per (iudicium privatum) számos előírásával – kialakította a büntető törvényszékek sajátos perrendjét. A törvényszék élére a praetor peregrinus helyett egy kizárólag e célra rendelt praetort (praetor repetundarum) helyezett. A quaestio mellé 450 esküdtet rendelt, akik – összhangban a lex Sempronia iudiciaria rendelkezéseivel – kizárólag lovagok lehettek. Az esküdtek névsorát a praetor peregrinus állította össze, e névsor alapján pedig maguk a felek választhatták ki az ügyükben eljáró 50 bírót a már ismertetett eljárás útján (editio iudicum).

A törvény részletesen szabályozta a per menetét. Felsorolta, hogy mely magistratusok ellen lehet – hivatali évük letelte után – vádat emelni, előírta a praetor előtti nominis delatio, valamint az esküdtek kiválasztásának ill. kizárásának szabályait. Az eljárás elhúzódásának megakadályozása céljából 48 főre korlátozta a tanúként kihallgatható személyek számát. Az esküdtek döntéshozatalával kapcsolatban előírta, hogy először arról szavazzanak, világos-e az ügy előttük. Amennyiben legalább a bírák kétharmada azt jelezte, hogy egyértelműen állást tud foglalni a perben, újabb szavazás következett, mely során már csak kétféleképpen – a vádlott elítélésére vagy felmentésére – lehetett szavazni. Ha pedig az esküdtek több mint egyharmada előtt nem volt világos az ügy, a tárgyalást meg kellett ismételni (ampliatio) .

A törvény a bírói munka fegyelmezettségének biztosítása érdekében felhatalmazta a törvényszék elnökét, hogy súlyos, 10.000 sestertius összegű pénzbírságot szabjon ki arra az esküdtre, aki egy perben kétszer szavazott „NL”-lel, vagyis aki az ügynek sem az első, sem a második tárgyalása során nem tudott határozottan állást foglalni a vádlott bűnössége tárgyában.
A törvény szigorította a bűncselekmény büntetését: a zsarolással okozott vagyoni kár összegének egyszeres megtérítése helyett kétszeres megtérítést írt elő (poena dupli). MOMMSEN véleménye szerint a marasztaló ítélet továbbra sem vont maga után infamiát; álláspontját alátámasztja az a tény, hogy C. Cato a lex Acilia alapján való felelősségre vonása és elítélése után is senatori rangú maradhatott.


6. A következő törvény a crimen repetundarum körében a Kr. e. 101-ben vagy 100-ban hozott lex Servilia Glauciae volt, mely jogszabályról a bírósági törvények (leges iudiciariae) tárgyalásakor már szó esett. E törvény számos újítást vezetett be, melyekre a későbbiekben még többször visszatérünk. Most elég annyit kiemelnünk, hogy a jogszabály rendelkezései közé tartozott egy politikai jellegű mellékbüntetés bevezetése. A források szerint létezett egy törvény, mely megtiltotta, hogy a crimen repetundarum elkövetése miatt elítélt személy a nép gyűlésén beszélhessen: „lex vetat eum qui de pecuniis repetundis damnatus sit in contione orationem habere.” Az általánosan elfogadott álláspont szerint az említett törvény a lex Servilia Glauciae volt.


Forrás:
Részletek Sáry Pál: Sulla büntetőjog reformjai c. munkájából