1. Forrásaink tanúsága szerint a következő lex de maiestate Sulla Kr. e. 81-ben hozott törvénye volt (lex Cornelia de maiestate). RUDORFF, MOMMSEN, KÜBLER, HENDERSON és SHERWIN-WHITE álláspontja szerint a crimen maiestatis körében ez a törvény hozta létre az első állandó bíróságot. Ezt az elképzelést korábbi megállapításaink cáfolják: az állandó quaestio de maiestate – mint már kifejtettük – Kr. e. 103-tól működött Rómában. Az általánosan elfogadott álláspont szerint Sulla törvénye egy átfogó jogszabály lehetett, mely magába olvasztotta a korábbi két lex de maiestate rendelkezéseit. BAUMAN ezzel ellenkező álláspontra helyezkedik.

Az ausztrál romanista szerint Rómában a későbbi törvények sohasem foglalták magukba az azonos tárgyban hozott korábbi jogszabályok rendelkezéseit. Erre abból következtet, hogy a lex Calpurnia de repetundis és a lex Iunia de repetundis a lex Acilia de repetundis megalkotása után is alkalmazható volt, valamint abból, hogy bizonyos kérdéseket egyszerre több törvény is szabályozott, így például a condictiós eljárást a lex Silia és a lex Calpurnia, a gyámságot pedig a lex Iulia és a lex Titia, e jogszabályok közül tehát a későbbi nem olvasztotta magába a korábbi törvényt. Véleményem szerint BAUMAN álláspontját semmiképpen sem fogadhatjuk el. Számos példát felhozhatnánk arra, hogy Rómában az utóbb alkotott törvények inkorporálták a korábbi rendelkezéseket, bár kétségtelen, hogy ez nem történt így minden esetben. WEINRIB egy tanulmányában e jogalkotási gyakorlat létezésének bizonyításakor éppen Sulla büntetőjogi reformjait említi példaként.

Semmi nem zárja ki tehát azt, hogy a lex Cornelia de maiestate egy átfogó jellegű jogszabály volt, mely kiterjedt minden olyan cselekményre, melyet a korábbi törvények rendeltek büntetni. Arra, hogy Sulla valóban beolvasztotta törvényébe a korábbi leges de maiestate rendelkezéseit, a legfőbb bizonyíték C. Cornelius pere, melyet Kr. e. 65-ben folytattak le a lex Cornelia alapján. A vád a volt néptribunus ellen Asconius szerint az volt, hogy egy törvényjavaslat előterjesztése során figyelmen kívül hagyta collegája intercessióját, s ezzel megsértette a tribunusi méltóságot (crimen imminutae maiestatis tribuniciae).


2. A forrásokból arra következtethetünk, hogy Sulla elsősorban a tartományi helytartók súlyosabb vétségeit nyilvánította crimen maiestatis-szá. Cicero közlése szerint az ősi törvényeken túl a lex Cornelia maiestatis és a lex Iulia de repetundis is megtiltotta a helytartónak, hogy provinciája határait átlépje, a sereget onnan kivezesse, saját belátása szerint háborút viseljen, a római nép vagy a senatus parancsa nélkül más országba belépjen: „mitto exire de provincia, educere exercitum, bellum sua sponte gerere, in regnum iniussu populi Romani aut senatus accedere, quae cum plurimae leges veteres, tum lex Cornelia maiestatis, Iulia de pecuniis repetundis planissime vetat.”

Felmerül a kérdés, hogy ugyanazt a magatartást miért nyilvánította büntetendővé két különböző bűntettet szabályozó törvény? Úgy vélem, helyesen foglal állást e problémával kapcsolatban BAUMAN, amikor azt írja, hogy a cselekmény az elkövetés célzatától függően tartozott az egyik vagy a másik büntetőtörvény hatálya alá. Ha a helytartó politikai céllal lépte át engedély nélkül tartománya határát, crimen maiestatis-t követett el, ha pedig ezt anyagi haszon megszerzésének céljából tette, crimen repetundarum-ot valósított meg.
Sulla e rendelkezése alapján vonták felelősségre Kr. e. 54-ben A. Gabiniust, aki seregével engedély nélkül elhagyta provinciáját, Syriát, átkelt Egyiptomba, és a római nép akarata ellenére visszahelyezte trónjukra az elűzött Ptolemaioszokat. A sullai törvényt szegte meg Iulius Caesar is, amikor átlépte a provinciája határát képező Rubico folyót, és seregével megindult Róma ellen: azért mondta azt ekkor, hogy „a kocka el van vetve”, mert innentől már nem volt számára visszaút.
Cicero Verres elleni perbeszédéből arra következtethetünk, hogy a lex Cornelia de maiestate alapján azt a helytartót is felelősségre lehetett vonni, aki a legsúlyosabb bűntettek elkövetőit nem részesítette megfelelő büntetésben, vagyis elmulasztotta érvényesíteni az állam büntető igényét.

Amint CLOUD rámutat, az Augustus által Kr. e. 8-ban alkotott lex Iulia de maiestate számos rendelkezést átvett a sullai jogszabályból. A klasszikus jogtudomány képviselői szerint a lex Iulia büntetése alá esett az a helytartó, aki hivatali utódjának megérkezése után nem hagyta el a tartományt, továbbá az is,aki nem adta át idejében a hadsereget utódjának. E rendelkezéseket valószínűleg Sulla fogalmazta meg elsőként.


3. A lex Cornelia de maiestate a helytartók bűntettein kívül a hivatali vétségek szélesebb körére is kiterjedhetett. Az idősebb Seneca szerint crimen maiestatis-t követ el a praetor, ha lictorai kíséretében látogat meg egy nyilvános házat, vagy ha szolgai vagy női ruhában ül ítélőszékébe: „si praecedentibus fascibus praetor deducitur in lupanar, maiestatem laedet, ...si praetor ius in veste servili vel muliebri dixerit, violabit maiestatem.”
Az a magistratus tehát, aki hivatalához méltatlan magatartást tanúsított, crimen maiestatis-szal volt vádolható. E rendelkezést még Sulla vezethette be, aki az államrend megszilárdítása érdekében büntetőjogi eszközökkel is biztosítani kívánta a hivatali munka komolyságát és fegyelmezettségét.


4. Sulla hatalmának alapja elsősorban saját hadserege volt. Ebből logikusan következik, hogy a dictator a katonáktól is szigorú fegyelmet követelt, s a legsúlyosabb katonai vétségeket (így pl. a parancsmegtagadást, a zendülésre való felbujtást) crimen maiestatis-szá nyilvánította. E feltételezésünket két peres eljárás is megerősíti. Kr. e. 74 és 70 között a lex Cornelia alapján vonták felelősségre C. Aelius Paetus Staienus volt quaestort és M. Atilius Bulbus senatort: a vád mindkettőjükkel szemben az volt, hogy lázadást szítottak a hadseregben . A sullai törvény e rendelkezését Augustus szintén átvette; Ulpianus szerint a lex Iulia alapján felel az is, aki a katonákat állam ellenes lázadásra bujtja fel: „quive milites sollicitaverit concitaveritve, quo seditio tumultusve adversus rem publicam fiat.”


5. ZUMPT véleménye szerint mind a lex Appuleia és a lex Varia, mind a lex Cornelia alapján csak magistratusok ill. senatorok követhettek el crimen maiestatis-t. Ezt a nézetet nem fogadhatjuk el. Amint MORL IN rámutat, a források mindig általánosságban szólnak a bűntett elkövet6ir6l. ZUMPT azzal igyekszik alátámasztani álláspontját, hogy kizárólag olyan perekről tudunk, melyeket e törvények alapján volt tisztségviselők ill. senatorok ellen indítottak. Helyesen jegyzi meg MORLIN, hogy ez nem bizonyít semmit, hiszen az említett pereket valószínűleg éppen azért jegyezték fel, mert tekintélyes közéleti személyek ellen irányultak.
Igaz tehát, hogy a leges de maiestate – s különösen a sullai törvény – elsősorban a hivatali bűncselekményeket büntették, olyan tényállásokat is tartalmaztak azonban, melyeket bárki elkövethetett. A crimen maiestatis tehát – modern fogalmakkal élve – közönséges, és nem különös bűncselekmény volt; tettesének nem kellett semmiféle személyes kvalifikáltsággal rendelkeznie.

Megállapításunkat több forráshely is igazolja. Cicero egyik kijelentéséből arra következtethetünk, hogy a lex Cornelia büntetése alá esett az a személy, „qui exercitum populi Romani hostibus tradidit”, vagyis aki a római sereget árulás által kiszolgáltatta az ellenségnek. E rendelkezés a XII táblás törvény azon – már említett – ősi előírására vezethető vissza, amely fővesztéssel rendelte büntetni azt, aki egy polgárt az ellenségnek átadott: „lex duodecim tabularum iubet, eum, ...quive civem hosti tradiderit, capite puniri.” Magától értetődő, hogy ezt az állam ellenes magatartást nemcsak magistratusok és senatorok követhették el.
A dictator az államhatalmi szervek zavartalan működésének biztosítása érdekében valószínűleg nemcsak a hivatalnokok visszaéléseit szankcionálta. Marcianus szerint a lex Iulia de maiestate büntetni rendelte azt a magánszemélyt, aki csalárd szándékkal magistratusnak adta ki magát: „quive privatus pro potestate magistratuve quid sciens dolo malo gesserit.” Véleményem szerint okkal feltételezhetjük, hogy Augustus ezt a rendelkezést is Sulla törvényéből vette át.


6. P. Cornelius Dolabella Kr. e. 50-ben előbb crimen maiestatis, majd ambitus miatt vádat emelt App. Claudius Pulcher, volt ciliciai helytartó ellen. Az első ügyben felmentő ítélet született, amiről Pulcher levél útján értesítette Cicerót. Cicero válaszában – barátja kérésére – a következőképpen ecsetelte a két bűncselekmény közötti különbséget: „de ambitu vero quid interest, inquies, an de maietate? Ad rem nihil; alterum enim non attigisti, alteram auxisti. Verum tamen est maiestas, etsi Sulla voluit, ne in quemvis impune declamari liceret; ambitus vero ita apertam vim habet, ut aut accusetur improbe aut defendatur. ”
Cicero tehát levelében utalást tett arra, hogy Sulla hogyan akarta szabályozni a crimen maiestatis-t. A levél e részletének pontos szövege rendkívül vitatott.

ROGERS álláspontja szerint az eredeti szöveg így szólhatott: „Verum tamen est maiestas, et sic Sulla voluit, ut in quemquis impune declamari liceret.” Sulla tehát azt akarta, hogy bárki ellen büntetlenül fel lehessen hozni a crimen maiestatis vádját, vagyis e bűntett vonatkozásában kizárta a hamis vád (calumnia) miatti felelősségre vonást. A rendelkezés célja az lehetett, hogy szabad út nyíljon a vádemelések előtt, s ezáltal növekedjék az elkövetéssel szembeni visszatartó erő. Ezt az álláspontot nem fogadhatjuk el. Sulla semmiképpen sem akarhatta azt, hogy tág tere nyíljon az alaptalan vádaskodásnak. Így ugyanis a büntetőjog újból a napi politika és a demagógia eszközévé silányult volna, a dictator pedig éppen az ilyen jelenségeket akarta felszámolni.
Véleményem szerint sokkal valószínűbb, hogy a levél szövege így szolt: „verum tamen est maiestas, etsi Sulla noluit, ut in quemvis impune declamari liceret ... ” Sulla tehát nem akarta, hogy bárki ellen büntetlenül hamis vádat lehessen emelni. Annak ellenére azonban, hogy a dictator megpróbálta pontosabban definiálni a crimen maiestatis fogalmát, e fogalom még mindig – főként az ambitus egyértelmű és világos fogalmához képest – meglehetősen homályos, s így bárkire könnyen ráfogható maradt.

SMITH is így értelmezi Cicero kijelentését: Sulla valószínűleg éppen szűkíteni akarta a crimen maiestatis miatti demagóg vádemelések lehetőségét. Csak így erősíthette meg azt a senatust, mely ellen a néppárti erők sokszor oly módon támadtak, hogy a volt magistratusokkal szemben politikai vádat emeltek.


7. Papinianus egy helyen a következőket írja: „in quaestionibus laesae maiestatis etiam mulieres audiuntur; coniurationem denique Sergii Catilinae Iulia mulier detexit; et Marcum Tullium consulem iudicium eius instruxit.”
A jogtudós véleménye szerint tehát crimen maiestatis esetén nőket is ki lehetett hallgatni, ahogyan Cicero is meghallgatta a Catilina- féle összeesküvést leleplező Iuliát. REIN véleménye szerint a nők tanúként való meghallgatását elsőként a lex Cornelia de maiestate tette lehetővé.

Ezt az álláspontot nem tartom elfogadhatónak. A források szerint már jóval a Sulla előtti időkben is meghallgattak Rómában nőket feljelentőként ill. tanúként bűnügyek esetén. Sulla ezen a téren semmi újat nem vezetett be. Véleményem szerint egyébként a nők kihallgatását nem törvény, hanem a szokásjog tette lehetővé. Ezért hivatkozik Papinianus is egy ismert esetre, ahelyett, hogy egy törvényt nevezne meg. A szokásjogi szabály létezése valószínűleg nem volt egészen egyértelmű, s ezért kellett e kérdésben a jogtudósnak állást foglalnia. E problémával kapcsolatban Paulus is kifejti álláspontját. Szerinte abból, hogy a lex Iulia de adulteriis a házasságtörés miatt elítélt nőknek megtiltotta a tanúskodást, az következik, hogy a nőknek általában joguk van tanúvallomást tenni a bíróság előtt: „ex eo, quod prohibet lex Iulia de adulteriis testimonium dicere condemnatam mulierem, colligitur, etiam mulieres testimonii in iudicio dicendi ius habere.”
Ezek szerint Paulus sem tudott olyan írott jogforrásra hivatkozni, amely megengedte a nők tanúként való fellépését, s ezért kellett a jogtudósnak az ellenkezőből (a lex Iulia által kimondott szűk körű tilalomból) következtetnie a nők e jogára, mely így véleményem szerint csakis a szokásjogban élhetett.


8. A büntetőperekben a rabszolgák kizárólag kínvallatás (quaestio) során tehettek bizonyítékként értékelhető vallomást. A kínvallatás nem a Forumon történt, hanem egy külön helyiségben, egy e célra alakult bizottság (consilium) előtt. A bizottság vezetőjét – akit a törvényszéki elnökökhöz hasonlóan szintén quaesitornak neveztek – a bíróság elnöke bízta meg a vallatás lefolytatásával, az érintett rabszolga kikérdezésével. Magát a kínzást egy tortornak vagy carnifexnek nevezett állami rabszolga (servus publicus) végezte. A vallatásról jegyzőkönyvet készítettek, melyet – miután a bizottság tagjai ellátták pecsétjükkel – átadtak a törvényszéknek.

Ammianus Marcellinus állítása szerint Sulla törvényei crimen maiestatis esetén semmilyen állású embert nem mentesítettek a kínvallatás alól: „ubi maiestas pulsata defenditur, a quaestionibus vel cruentis, nullam Corneliae leges exemere fortunam”. A dictator tehát a kínvallatással kapcsolatosan jelentős újítást vezetett be: állam ellenes bűnügyekben szabad személyek kínzását is lehetővé tette.
A történetíró – Sulla rendelkezését teljesen indokoltnak tartva – megjegyzi, hogy józan gondolkodású ember nem botránkozhat meg azon, hogy ilyen ügyekben szigorú vizsgálatot folytatnak: „et inquisitum in haec negotia fortois, nemo qui quidem recte sapiat reprehendet.”
E szigorú intézkedést véleményem szerint sem azzal kell magyaráznunk, hogy a dictator kegyetlen zsarnok volt, hanem sokkal inkább azzal, hogy Sulla minden eszközzel garantálni kívánta az állam biztonságát, s a köztársasági rend védelmét.


9. Egyesek szerint a sullai törvény további eljárásjogi újításokat is bevezetett. Modestinus azt írja, hogy crimen maiestatis esetén a rabszolgákat és a libertusokat még urukkal ill. patronusukkal szemben is ki lehet hallgatni: „Servi quoque deferentes audiuntur, et quidem dominos suos, et liberti patronos.”
REIN szerint a szolgák urukkal szembeni kihallgatását szintén a lex Cornelia de maiestate tette először lehetővé.

Ezt az álláspontot nem fogadhatjuk el. Cicero Milo védelmében egyértelműen kijelenti, hogy nincs az a törvény, mely a vérfertőzés esetének kivételével megengedné a rabszolgák kínvallatását uruk ellen: „de servis nulla lege quaestio est in dominum nisi de incestu.” A szolgákat a tulajdonosukkal szemben még Tiberius uralkodása idején sem lehetett vallatásnak alávetni: ezért kellett a császárnak előbb – a szigorú előírások kijátszása céljából – megvásároltatnia a kincstári ügyésszel (actor publicus) az urukkal szemben kihallgatandó szolgákat. A rabszolgák gazdájukkal szembeni vallatását tehát csak Tiberius uralkodása után engedhették meg.


10. Az általánosan elfogadott álláspont szerint Sulla a crimen maiestatis elkövetőit száműzetéssel (interdictio aquae et ignis) sújtotta, LEVICK viszont – elsősorban LEVY álláspontjára támaszkodva – azt állítja, hogy a lex Cornelia de maiestate halálbüntetést írt elő. Véleményem szerint a források az előbbi, elterjedt álláspontot támasztják alá.
Már többször utaltam Suetonius soraira, melyek szerint Caesar a büntetéseket megszigorította. Ebből megint csak az következik, hogy Caesar törvényei nem lehettek enyhébbek Sulla rendelkezéseinél. Caesar pedig Cicero szerint a crimen maiestatis elkövetőit száműzetéssel sújtotta. Sulla tehát nem írhatott elő halálbüntetést! S e forráshelyen túl itt fel lehetne sorolni újból azokat az érveket, melyekkel a lex Cornelia de sicariis et veneficis által meghatározott büntetés vizsgálatakor sikerült alátámasztanunk azt a megállapításunkat, hogy egyetlen quaestio perpetua sem hozhatott halálos ítéletet.
RUDORFF és MOMMSEN arra a megállapítása jut, hogy a politikai bűncselekmények vonatkozásában Sulla törölte el a halálbüntetést. Ezt az álláspontot sem fogadhatjuk el. A crimen maiestatis büntetése ugyanis valószínűleg már a lex Appuleia és a lex Varia alapján is száműzetés volt.
Appianosz azt írja, hogy „Mummiust, Achaia meghódítóját – akit a lex Varia alapján vontak felelősségre – a lovagok rútul rászedték. Megígérték, hogy fel fogják menteni, de mégis száműzetésre ítélték, és Délos szigetén fejezte be életét.” Álláspontomnak látszólag ellentmond, hogy magát Variust – a saját törvénye alapján – kivégezték. Ez az ellentmondás azonban nem feloldhatatlan. Véleményem szerint Variust a törvényszék csupán interdictióval sújtotta: az elítéltet feltehetőleg azért ölték meg, mert a marasztaló ítélet kihirdetése után nem hagyta el Rómát.