logo

XIX Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A törvény előzményei (lex Cornelia de maiestate)

1. Mint már említettük, az emberölés (parricidium) mellett a legősibb crimen Rómában a hazaárulás (perduellio) volt. E bűncselekményt követte el az, aki az állam létét, belső rendjét, illetőleg biztonságát bármilyen formában veszélyeztette. A királyok elűzése után az ide tartozó legsúlyosabb cselekményt az egyeduralomra való törekvés (affectatio regni) képezte. A XII táblás törvény a crimen két további tényállását tartalmazta: az ellenség feltüzelését Róma ellen, ill. bármely római polgár kiszolgáltatását az ellenség részére.

A királykorban a hazaárulók felett vagy személyesen maga a rex ítélkezett, vagy az ő nevében a duumviri (vagy duoviri) perduellionis hoztak ítéletet, akiket – a quaestores parricidii-hez hasonlóan – esetről-esetre választottak meg. A köztársaság idején a perduellio elbírálása a comitia centuriata hatáskörébe tartozott; a szankció halálbüntetés volt.
A Kr. e. II. század végétől egyre ritkábban találkozhatunk perduellio miatt indított büntetőperekkel. Ennek az az oka, hogy Kr. e. 103-ban egy új bűncselekmény született, a crimen maiestatis, mely fokozatosan minden állam ellenes magatartást magába olvasztott.

2. L. Appuleius Saturninus Kr. e. 103-ban azzal kezdte néptribunusi működését, hogy kidolgozott egy földtörvényjavaslatot. A senatus világosan kifejtette, hogy az államkincstár képtelen fedezni a tervezett törvény által követelt kiadásokat. Saturninus ennek ellenére nem állt el szándékától, és a népgyűlésen előterjesztette javaslatát. Ekkor megjelent a senatus küldötte, a quaestori tisztséget viselő ifjabb Q. Servilius Caepio, és embereivel szétkergette az összegyülekezett népet, feldöntötte a szavazóurnákat, és még a néptribunusszal szemben is erőszakot alkalmazott. Saturninus javaslatából így nem lett törvény.
A néptribunus saját bőrén tapasztalhatta, hogy a római népet, s annak tisztségviselőit védő büntetőjogi szabályok elavultak. Saturninus ezért egy óriási jelentőségű lépésre szánta el magát: megalkotott egy törvényt (lex Appuleia de maiestate), mely kialakított egy új bűncselekményi kategóriát, a nép méltóságának megsértését (crimen imminutae maiestatis populi Romani).

REIN, ZUMPT, MORLIN, KLEBS, LAST, LENGLE, KUNKEL, GRUEN, BRUNT, BAUMAN, CLOUD, ROBINSON és SANTALUCIA véleménye szerint Saturninus a crimen maiestatis elbírálására létrehozott egy önálló állandó törvényszéket (quaestio perpetua de maiestate). MOMMSEN, ROTONDI, KÜBLER, POLLACK és SHERWIN-WHITE ezzel ellentétben azt állítja, hogy a lex Appuleia csupán egy ideiglenes, rendkívüli törvényszéket (quaestio extraordinaria) állított fel. Ezt az utóbbi álláspontot azért nem fogadhatjuk el, mert a lex Appuleia alapján egy évtizeden keresztül folytak különböző cselekmények miatt büntetőperek, míg az ad hoc bíróságok csupán egyetlen bűnügy kivizsgálásával foglalkoztak, s így általában jóval rövidebb ideig működtek.

Az első lex de maiestate alapján indított perek közül érdemes kiemelni a néppárthoz tartozó C. Norbanus ügyét: helyesen mutat rá CLOUD arra, hogy ha a néppárti Saturninus egy speciális célú rendkívüli bíróságot állított volna fel, azt nehezen tudták volna az optimaták felhasználni az olyan populares ellen, mint Norbanus.

3. Kr. e. 91 végén a római polgárjog kiterjesztéséért küzdő ifjabb M. Livius Drusus néptribunus merénylet áldozata lett. Röviddel ezután kitört a három évig tartó szövetséges-háború. Róma első reakciója az volt, hogy Kr. e. 90-ben crimen maiestatis-szá nyilvánította a szövetségesek támogatását.
Appianosz szerint a lovagok „Quintus Varius néptribunusszal javaslatot nyújtattak be arról, hogy mindenkit bíróság elé kell állítani, aki az italicusokkal politikai jogaik érdekében nyíltan vagy titokban összejátszik. ( ... ) Bár a többi néptribunus ellenezte a javaslat megszavazását, a lovagok kivont karddal rontottak rájuk, és keresztülhajszolták elfogadását.”

Asconius tudósítása szerint a törvény értelmében azokat kellett felelősségre vonni, akiknek a segítségével és tanácsára a szövetségesek fegyvert ragadtak a római nép ellen: „ut quereretur de iis, quorum ope consiliove socii contra populum Romanum arma sumpsissent.”

MOMMSEN, GREENIDGE, ROTONDI, STRACHAN-DAVIDSON, KÜBLER, SIBER, SEAGER és ROBINSON szerint a lex Varia de maiestate egy rendkívüli törvényszéket állított fel. ZUMPT, MORLIN, és GRUEN ezzel szemben azt állítja, hogy e törvény csupán kiegészítette a lex Appuleia rendelkezéseit, és a szövetségesek támogatóit is a korábbi jogszabály által létrehozott quaestio perpetua előtt vonták felelősségre. Véleményem szerint egyértelműen az utóbbi álláspontot fogadhatjuk el: mivel a lex Varia által büntetendővé nyilvánított tényállások crimen maiestatis-nak minősültek, elképzelhetetlennek tartom, hogy e cselekmények elbírálása ne a már működő quaestio de maiestate hatáskörébe tartozott volna.
Cicero szerint Kr. e. 89-ben magát a törvényjavaslatot előterjesztő Q. Varius Severus Hybridát is felelőségre vonták; a volt néptribunust saját törvénye alapján elítélték és kivégezték: „Consequente anno Q. Varius sua lege damnatus excesserat.” Ez a per az egyik legfőbb bizonyíték arra, hogy a lex Varia alapján nemcsak a szövetségesek támogatói ellen lehetett fellépni. Variust ugyanis egészen biztosan nem lehetett ilyen cselekménnyel vádolni: a volt néptribunust valószínűleg azért ítélték el, mert a népgyűlésen fegyveres erőszak alkalmazásával kényszerítette ki törvényjavaslatának elfogadását. A lex Varia tehát mindenképpen magába kellett hogy olvassza a lex Appuleia rendelkezéseit.

Erre következtethetünk Cn. Pompeius Strabo peréből is: Asconius szerint a szövetségesek elleni háború hősét szintén a lex Varia alapján vonták felelősségre Kr. e. 89-ben: „Cn. Pompeium causam lege Varia de maiestate dixisse”. Az, hogy a volt consult, s hadvezért a szövetségesek támogatásával vádolták volna, teljesen kizárt. Végül a lex Varia átfogó jellegére lehet következtetni abból is, hogy egyetlen olyan büntetőperr~l sem tudunk, melyet a Kr. e. 90 után folytattak volna le a lex Appuleia alapján.


Forrás:
Részletek Sáry Pál: Sulla büntetőjog reformjai c. munkájából