1. A hivatalnokok megválasztása Rómában a népgyűlések hatáskörébe tartozott: a consulokat és a praetorokat a comitia centuriata, az aedilis curuliseket, a quaestorokat és a katonai tribunusokat a comitia tributa, a néptribunusokat és az aedilis plebiseket pedig a concilium plebis választotta meg.
A jelöltek személyével kapcsolatos tanácskozások és viták a nép formátlan gyűlésein, az ún. contiókon zajlottak. A formális népgyűlésen vitának már nem volt helye: itt már csak a szavazásra kerülhetett sor, ami nem egyénenként, hanem szervezeti egységenként, vagyis centuriánként ill. tribusonként történt. A szavazás eredetileg nyilvános és szóbeli volt; a titkos, írásbeli szavazást csak a Kr. e. 139-ben hozott lex Gabinia tabellaria vezette be. Ettől kezdve a szavazás úgy történt, hogy a polgárok az általuk támogatott jelöltek nevének kezdőbetűit felírták az e célra kiosztott kis táblákra. Minden választó annyi szavazattal rendelkezett, ahány tisztségviselőt kellett választani. A megválasztáshoz a szavazatok abszolút többségének megszerzésére volt szükség.

A magistratusi tisztségre pályázók a népgyűlés napja előtt elsősorban választási beszédek által igyekeztek híveket szerezni maguknak. A nobilitas tagjai ilyenkor általában családjuk jó hírére és őseik érdemeire hivatkoztak, míg az „új emberek” saját képességeiket hangsúlyozták. A választási hadjárat során fontos szerep jutott a jelölt clienseinek is, akik minden reggel felsorakoztak patronusuk háza előtt, hogy tiszteletteljes köszöntést mondjanak (salutatio). A cliensek elkísérték urukat a Forumra, s körülvették egész nap, ami a polgárok szemében nagyban emelte a jelölt tekintélyét.

2. A választási harcok során alkalmazott politikai fogásokról elsősorban a Commentariolum petitionis néven ismert levél alapján alkothatunk képet. A Kr. e. 64-ben kelt levél szerzője, Quintus Tullius tanácsokat ad fivérének, Cicerónak arra vonatkozólag, hogy a consuli hivatal elnyerése érdekében milyen választási stratégiát alkalmazzon: törekedjen hírnevet szerezni, gondoskodjon megfelelő kíséretről és kortesekről, kössön barátságot vezető politikusokkal, fejezze ki nagylelkűségét és bőkezűségét a nyilvánosság előtt, s állandóan tartsa szemmel ellenfeleit, nehogy azok vesztegetés útján győzelmet arassanak.
Amint az utolsóként említett figyelmeztetésből is kitűnik, a jelöltek törvénytelen eszközöket is igénybe vettek megválasztásuk érdekében: egyéb források is igazolják, hogy a választási vesztegetés (crimen ambitus) egyre gyakoribbá vált a köztársaság kései szakaszában. A bűncselekmény latin elnevezése az ambire igéből származik, s a közhivatalokra pályázók azon régi szokására utal, mely szerint a választások előtt a Forumon vagy a Mars-mezőn a választó polgárokat sorra járták (ambire = körüljár), hogy szavazatukat elnyerjék.
Érdemes megemlíteni, hogy a római jelöltek óvatosságból általában közvetítők (interpretes, divisores) útján vásároltak szavazatokat. A források szerint az is gyakran előfordult, hogy a vesztegetésre szánt összegeket egy harmadik személy (sequester) őrizetébe adták, aki a pénzt csak a választások befejeződése után adhatta át a szavazóknak. Ez a módszer azt biztosította, hogy egyik félnek se kelljen átveréstől tartania.
A választási vesztegetések két káros következményt vontak maguk után: egyrészt olyan személyek is az állam élére kerülhettek, akik a vezető pozícióval járó feladatok ellátására alkalmatlanok voltak, másrészt a nincstelen városi plebs körében jelentősen növekedett azok száma, akik becsületes munka helyett szavazataik eladásából éltek. E problémákat észlelve a vesztegetések megfékezésére számos törvény született Rómában.