A sullai dictaturát követő három évtized alatt hat törvény született a választási vesztegetésekkel kapcsolatosan. E jogszabályok fokozatosan súlyosították a bűncselekmény büntetését: az L. Calpurnius Piso javaslatára hozott lex Calpurnia de ambitu a választási vesztegetés elkövetőit kizárta a senatorok sorából, s megtiltotta, hogy az ilyen személyek a jövőben valaha is magistratusi hivatalra pályázzanak; a Cicero által alkotott lex Tullia de ambitu a bűncselekmény büntetését tízéves határozott időtartamra szóló száműzetésre változtatta; a Pompeius indítványára elfogadott lex Pompeia de ambitu értelmében pedig a bűnösökre örökös száműzetés várt. A gyakori törvényalkotás és a büntetés állandó szigorítása egyértelműen azt jelzi, hogy a vesztegetésekkel szembeni fellépés eredménytelen maradt; a bűncselekmények elszaporodását a büntetőjog eszközeivel sem Sulla, sem a későbbi jogalkotók nem tudták megfékezni.

A vesztegetésekkel kapcsolatos utolsó törvényt Augustus alkotta (lex Iulia de ambitu); a princeps Suetonius szerint a bűncselekményt különös szigorral büntette. A császárkori források választási vesztegetésekről egyébként már csak ritkán számolnak be; e bűncselekmények a principátus alatt fokozatosan megszűntek. Ez annak a következménye volt, hogy a magistratusokat Kr. u. 14- től a senatus választotta meg, a senatorok pedig a császár jelöltjeire (candidati Caesaris) szavaztak. Modestinus az augustusi törvényről azt írja, hogy azt Róma városában nem alkalmazzák, mivel itt a hivatalok betöltése már nem a nép kegyétől, hanem a császár akaratától függ: „Haec lex in urbe hodie cessat, quia ad curam principis magistratuum creatio pertinet, non ad populi favorem.”

Mindebből az alábbi következtetésre juthatunk. A választási vesztegetés olyan sajátos jellemzője volt a köztársasági Róma közéletének, hogy azt büntetőtörvényekkel nem lehetett visszaszorítani. Az ilyen jellegű bűntettek csak a választási rendszer teljes megváltoztatása után szűntek meg. Ehhez azonban előbb az egész államformát meg kellett változtatni.