logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az első büntetett cselekmények

A kezdeti időben az állam törvényét sértő minden magatartás büntetés alá esett. (Bűncselekménynek minősült mai szemmel — hiszen büntetni bűncselekményt szokás — a szerződésszegés is, a nem fizető adós tette is; a szakramentumos pernek a bírsága is ilyen büntetés, a jogellenes birtokot is büntették.)
Aránylag nagyon korán elvált egymástól az egyének védelme bizonyos szankciókkal, és a köz védelme bizonyos szankciókkal. Minthogy az egyént sértő cselekmények egyéni üldözés alá estek, a magándeliktum és a közdeliktum kétféle bűncselekménye létezett; a különbség nem olyan határozott, mint nálunk.

Önálló büntetőjog és polgári jog nem került egymással szembe. Perjogilag lehet elhatárolni egymástól a kétféle cselekményt, mégpedig abból a szempontból, hogy a bűncselekmény bűnüldözése mindig személyhez tapadó, „caput sequitur". A régi szabály szerint noxa — a bűncselekmény legkorábbi megjelölése — caput sequitur. Nem száll át az örökösökre, csak a szabályt sértőt magát üldözi. Ezzel szemben a polgári tartozás megszegése miatti büntetés családhoz tapadt, nyilván korábbi időkből. Ugyan a családfő felelt, de a kötelezettség az örökösre is átszállt. Kezdetben személyében, később teljes vagyonával felelt, de felelt az összes hozzátartozók személyével is.
Ez az átszállás és át nem szállás különböztetett eredetileg a polgári üldözés és a büntető üldözés között. Később (nyilván a praetori jogban) fejlődött ki az a további különbség, hogy deliktumért tág értelemben véve (deliktumért és crimenért) mindenképpen büntetés járt, míg a polgári jellegű kapcsolatokból interessére vagy rei persecutiós alapon is lehetett követelni.

A posztklasszikus kornak a fejleménye amikor a deliktuális üldözés átcsúszott az állam kezébe -, hogy egy bizonyos poena mellett rei persecutiós igény is föllép, mixta lesz az akció. A kezdeti akciók tiszták. Olyannyira tiszták, hogy amikor nyilvánvaló bizonyos vegyesség (mint pl. a dologrongálásnál a kártérítési igény a mi szemléletünk szerint természetes lenne), mégis mivel az akció poenális, az érdekkérdés föl sem merülhet. Másrészt viszont a tutor suspectusszal szembeni kereset, amelyet a quasi-kontraktuális keresetek közé soroltak, voltaképpen büntetőízű kereset.
A gyám becsapta a gyámoltját csalás -, illenék megbüntetni. Ez közüldözés tárgyát képező cselekmény lehetne. Mégis, a rómaiak ezt kontraktuális viszonynak tekintve, úgy bírálták el, hogy a gyámolt interessét kérhet és a dolgait visszakövetelheti, de poena ezt a cselekményt nem fenyegette. Büntetést az illető nem kapott, ehelyett infamia fűződött hozzá. Néhány ilyen cselekmény van még, ami eredetileg nyilván kétesen indult, s ahol polgári jogi igényhez járult az infamia. Ilyen pl. a depositi directa actio. Ha valaki nem adja vissza a nála deponált tárgyat, ott fönnforog rosszhiszeműség is. Ellopta, elkótyavetyélte, eladta?

A depozitáriusnak vissza kellett adnia a tárgyat. Ha saját hibájából dolusa miatt nem tudta visszaadni, akkor térítette az interessét, de nem büntették. Ám maga a kereset ha elítélésre is vezetett infamiával járt. A XII táblás törvény szerint büntetése még duplum (mint a lopásé). Ugyanilyenek a mandatarius, a megbízott, valamint a socius, a társ elleni keresetek: ezek sem váltak büntetőkeresetté, de ítéletük infamiát vont maga után.


Forrás: Zlinszky János Római büntetőjog