logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A ius Quiritium büntető gyakorlata

Ez tehát az a kör, amelyben az V. század római joga tételesen bűncselekményeket meghatározott. Ezeknek a maguk egyszerű formájában van tényállásuk, pontosan meg lehet állapítani, hogy valaki a szabályt a cselekményével megsértette-e vagy nem. Van a törvényben meghatározott büntetésük is, azt kell kiszabni és nem mást; nem is enged helyet a bírói mérlegelésnek. Legföljebb a lehetőség csírái mutatkoznak: fiatalkorú lopása, vetés sértése, a véletlen tűzokozás esetén a kár büntetéskénti áthárítását vagy praetori fenyítést, a véletlenül ölt ember esetén az áldozati állat feláldozását a törvény már lehetővé teszi. Ez az a négy eset, ahol először csillan meg, nyilván szakrális eredettel, a bűncselekménynek a bűnösség foka szerinti mérlegelési lehetősége.

Perjogi szemlélettel állt a római jog ezekhez a korai cselekményekhez. A perduelliónak külön üldöző hatósága volt, a duumviri perduellionis, a „két férfiak". A parricidiumnak már ebben a korai időben is volt quaestora, aki a konzul megbízásából az ilyen cselekményeket üldözte, és akitől a comitiához lehetett fellebbezni. A fogalmak egyes szerzők szerint nem is annyira a cselekményhez, mint inkább az üldözés formájához tapadtak. Ezt látszik alátámasztani néhány forrásunk, amelyik átfedést mutat aszerint, hogy melyik hatóság üldözött.

Egy korai római legenda szerint a rómaiak és szabinok harcát Tullus Hostilius király alatt párviadallal döntötték el: a Horatiusok és a Curiatiusok között (Liv. I.24.). Három-három testvér — iker — vívott meg egymással; a római Horatiusok közül kettő elesett, de végül a harmadik mind a három Curiatiust legyőzte. Római a győztes és így a csatát a rómaiak nyerték meg. A három Curiatius között azonban (a régiek is tudtak regényt írni) — Horatius nővérének a titkos vőlegénye is ott volt, és amikor Horatiust diadallal, koszorúzottan vitték haza a városba, akkor a saját nővére zokogva és gyászos arccal fogadta. Az indulatos ifjú dühbe jött, mert ő diadalának egy római. nő, az ő nővére, nem örvendezik, hanem sír, és a nővérét ott helyben megölte a városfal előtt; „Menj utána azoknak, akiket siratsz..." Ezen aztán a nép felháborodott és Horatiust „perduellio" miatt vonták felelősségre a duumvirek. Halálra is ítélték ott helyben.
Tulajdonképpen ez nem perduellio, mert perduelliót az követ el a tényállás szerint, aki az ellenséggel összejátszik, azt felizgatja, vagy római polgárt az ellenségnek átad. Ez tiszta gyilkossági eset volt, ám mivel a duumvirek intézték, így minősítették. (A végén Horatiust apja könyörgésére a népgyűlés mentette föl, tehát a fellebbezés a provocatio ad comitiam egy esete. Az apának akkor elesett két fia és meghalt a lánya; azt kérte, hogy ez az egy gyermek maradjon meg neki, aki megmentette a hazát.)

A másik ilyen eset, amikor nem a megfelelő nevet használták, hanem az üldöző hatóság szerinti megnevezést, Cicerónál szerepel. Cicero azt mondja, hogy a templomrablót, tehát a sacrilegiumot elkövetőt, a quaestor üldözte és „parricidas esto". A templomrabló nyilván nem gyilkos, van is külön neve a cselekménynek. Itt arról van szó, hogy az üldöző hatóság volt ugyanaz, mint a gyilkosságoké. Ezen esetekből vezetik le egyes jogtudósaink azt az elméletet, hogy voltaképpen ezek a korai meghatározások inkább bűnüldözési meghatározások voltak. De végeredményben elég az is, ha úgy mondjuk, hogy analóg büntetéseket alkalmaztak.
A parricida esto azt jelenthette a templomrablóra, hogy „úgy büntessenek téged, mint a gyilkost". Vagyis Horatiust is a nővérének megölése miatt adott esetben nem az egyszerű parricidium, hanem a perduellio hatósága vonta felelősségre.

A sacralis büntetésekre nem kell külön kitérnünk: a „sacer esto", a sacri legium, a mágia üldözése, a sacralis jogban vannak meghatározva. A büntetés végrehajtása szempontjából a XII táblás törvényben ismerünk olyan eseteket, amelyeket maga a nép torolt meg. Úgy mondják, ahol a magistratus hiányzik, ott a nép a magistratus (ez még ma is jogi elv, tehát bizonyos közvégrehajtás létezik). Ilyen a tolvaj rabszolga, a hamis bíró és a terminusnak, a határkőnek a megsértője: ezeknél a közösség lökte le az illetőt a szikláról.


Forrás: Zlinszky János Római büntetőjog