A következő büntetésfajta, amiről Cicero szólt, a testi fenyítés volt. Ennek egyik alakja a talio is, a bosszú: testcsonkítás a testcsonkításért, ha nem egyeznek ki; tehát korlátozott magánbosszú.

A hadijogban is alkalmaztak testi fenyítést. A katonai fegyelem keményebb, mint a polgári. Ott fontos volt, hogy a hadvezér parancsait szemrebbenés nélkül és szigorúan végrehajtsák. A botozás különböző súlyosságú formáit szabták ki a különböző fegyelmi vétségek esetén. Néhol még dicsőségnek is számított ennek a megfelelő kiállása. A császárkorig tehát római polgár ellen testi fenyítésbüntetést egyáltalán nem alkalmaztak, és a testi fenyítés önálló büntetésként egyébként sem szerepelt, csak fegyelmezési eszközként és mellékbüntetésként.

A késő császárkorban hozták be tagcsonkítást mint járulékos büntetést bizonyos családokért, hamis tanúzásért; lopásért a megbélyegzést, bélyegrásütést; rabszolgaszöktetésért különböző testi fenyítéseket mint kísérő büntetéseket.

A principátus idején kialakult az a gyakorlat, hogy ha valakit pénzbüntetésre marasztaltak és nem tudta kifizetni, a pénzbüntetést átváltották testi fenyítésre. Nálunk a pénzbüntetést leülni lehet; ha nem fizet valaki, akkor az megfelelő napi tétel átváltása alapján elzárásra váltható, ez a büntetőjogunk rendje. Ott megfelelő tételben botütésre volt váltható. Ez aztán rabszolgával szembeni olyan büntetéseknél is gyakorlat lett, ahol egyébként pénzbüntetést mondtak volna ki, de az úr nem volt hajlandó a noxalis eljárásban fizetni a szolgái helyett.

A császárkorban nem vették el tőle a rabszolgát, hanem büntetésül megfelelően megbotozták. Ilyen átváltásként alkalmazza a római jog a testi fenyítést önállóan is három formában, vesszőzés, a botozás vagy korbácsolás alakjában — vagy a halálbüntetés mellékbüntetéseként, rabszolgákkal szemben mindig, szabadokkal szemben akkor, ha a büntetés folytán elvesztették a szabadságjogot.