A kényszermunka Egyiptomból kerülhetett Rómába; egyik válfaja a bányamunka. A principatus korától találkozunk velük. A kényszermunkát, ellentétben a bányamunkával, rabszolgákra nem lehetett kimondani, mert a rabszolgának az a hivatása, hogy urának dolgozzék. Bányamunkára küldtek időnként rabszolgákat is — halálbüntetés helyett —, ha szükség volt rá. Ekkor állami rabszolga lett belőlük. Ha a kényszermunka életfogytig tartott, capitis deminutio inediá-val és testi fenyítéssel járt. Ha azonban csak határidőre, akkor testi fenyítés nélkül és megkötözés nélkül alkalmazták, szintén csak a principatustól.

A principatus a cirkuszi játékokra ítélésnek enyhébb formájaként alkalmazta az elítélt gladiátoriskolába utalását. Ilyenkor tehát a cirkuszi harci játékokra képezték ki, és mivel ezek fegyverrel folytak, itt volt egy bizonyos esélye a túlélésre. Sőt, arra is volt esélye, ha kedvelt gladiátorává vált a cirkuszi játékoknak, hogy egyszer a nép javaslatára a császár megkegyelmezzen neki. Tudjuk, hogy a legyőzött gladiátort, ha akarták, kivégeztethették ott az arénában; viszont a győztes gladiátor szabadságot kaphatott. Elvileg ez a büntetés is szabadságvesztéssel, tehát rabszolgasorba kerüléssel járt, de mindenesetre nyitva volt a lehetőség, hogy valaki a libertas állapotába visszakerülhessen.

A gladiátor a másik gladiátorral szemben nem volt annyira esélytelen, mint a vadállatok elé vetett szerencsétlen, akinek gyakorlatilag semmi esélye sem volt az életben maradásra. Konstantin és Honorius császárok előbb korlátozták és aztán betiltották a gladiátorjátékokat; érdekes módon az ad bestias, tehát az állatok elé vetés megmaradt a keresztény császárok korában is. Justinianus is ismeri, csak ő másokkal szemben alkalmazta, mint Diocletianus. Ez megmaradt a bizantinus korban is.