logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A büntetések fajtái.

A büntetés eredete szerint a római jogban kettős gyökérre tekint vissza. Az egyik egy szakrális jellegű mozzanat, a másik pedig egy magánbosszúhoz kapcsolódó mozzanat. A bűncselekmény sértette azt az erkölcsi rendet, amit az istenek meghatároztak. Kiengesztelésükre a közösségnek áldozatot kellett hoznia. Legegyszerűbb ezt az áldozatot a bűnös személyének feláldozásával meghozni. Ez egyúttal megelőző, elrettentő hatású is, tehát a társadalmi megelőzés szempontjából is hatásos lehetett. Ennek megfelelően nevezik a bűnöst sacratusnak, a büntetést mindmáig szankciónak.
A büntetés másik eredője a korlátozott magánbosszú. A talio gyökere: aki engem megüt, azt visszaütöm. Először duplán, aztán az állami korlátozás szerint legalább ugyanúgy, vagy valami mást fűzök hozzá az ő cselekményéhez, ami engem kielégít, mert vele szemben kellő megtorlást jelent, őt pedig visszatartja, elrettenti. Valamennyi római büntetés visszavezethető erre a két gyökérre. Természetesen ez a jellegük történelmi időben megkopott, elveszett.
A XII táblás törvényben még világosan látszik, és elég sokáig megmaradt. Ciceróra utalva egy császárkori forrásunk azt mondja, hogy Tullius szerint a római jog kezdetben nyolcféle büntetési nemet ismert. Ezek lennének: damnum az anyagi kár, vincula a kötelékek, verbera az ütlegelés, talio, ignominia a becsületvesztés, exilium azaz számkivetés, mors a halál és servitus a rabszolgaság.

Általunk ismert cicerói hely szerint vitia hominum atque fraudes (az embereknek a bűnei és csalárdsága) damnis, ignominiis, vinculis, verberibus, exilüs, morte multantur. Cicero tehát e helyen csak hatot sorol föl. Kérdés, ugyanerre a helyre utal-e Augustinus, vagy egy azóta elveszettre. Kimaradt a talio, ami logikus, de kihagyja a servitust is, ami nem szerepelt a büntetőrendszerben a köztársaság idején (de a XII táblás törvényben igen).

A nyolc felsorolt büntetési elem, ha a mai értelemben vett büntetésekről, tehát büntetőjogi büntetésekről beszélünk, a nulla poena sine lege — elv alapján, nem mind felel meg ennek a szigorú meghatározásnak. A római bűnüldözés nagyon sokban és sokszor fedi át a családi, a hadvezéri vagy a magistratusi közigazgatási rendfenntartó tevékenységet.
A testi fenyítés és a vincula, bilincsek vagy a szabadságtól való megfosztás, tipikus coercitiós eszközök a római jogban. Olyan cselekmény, amelyre valamelyik római büntetőtörvény kimondaná, hogy érte meghatározott testi fenyítés vagy szabadságvesztés járna, nincsen. A kiutasítás, exilium, eredetileg a nem római polgárral szembeni hatósági intézkedés volt. Cicero is azt mondja, hogy nem büntetés, hanem előle menekülés (71).

Az ignominia vagy becsületvesztés a mi fogalmaink szerinti főbüntetésként nem szerepel, csak mint mellékbüntetés, bizonyos büntetésekhez kapcsolódva. Nincs olyan bűncselekmény, amelynek a megtorlása kifejezetten ezzel történnék. A talio és a rabszolgaságba való taszítás az ősi időben ugyan szerepelnek, a XII táblás törvény még ismeri, de azután eltűnnek (Vö. Mégis 175.).
Marad a köztársasági és a principátus eleji büntetőjogban a halál és a pénzbüntetés, mint olyan büntetési nemek, amelyeket adott bűncselekményre törvényileg tételesen meghatároztak. Nem azt jelenti, hogy csak ezzel büntettek, de büntetőjogilag büntetésnek ezek tekinthetők. Azután a principátus korától kezdve lényegében ebből a kettőből kiindulva és a mellékbüntetésekkel tarkítva, ez a kép elkezdett színeződni. A késő császárkori büntetőjog már más jellegű.


Forrás: Zlinszky János Római büntetőjog.