logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Büntetőjogi kezdetek. A crimenek és a delictumok

A modern irodalmat tekintve a római jogban többségi felfogás szerint érvényesül az a nézet, hogy a római magánjog precízen kidolgozott megoldásai, a minden kérdésre kiterjedő magas szintű döntései, valamint a magánjogviszonyokat szinte teljes egészében felölelő rendszere és szabályai folytán majdnem minden európai ország magánjogának alapjává vált. E felfogással szemben a római büntetőjogról egy mostohább kép alakult ki, miszerint az a maga kidolgozatlanságában nem is szolgálhatott alapul az európai országok büntetőjogának. Sok vonatkozásban igaz lehet ez a nézet is.
A magánjogi szabályozások jogesetek tömegében fellelhetők, ezzel ellentétben a büntetőjogi szabályok jogeseti forrásanyaga rendkívül szűkös, de kétségtelen, hogy a világos törvényi szövegezés igen sok jogelvet tartalmazott. A modern európai államok az alapelveket átvették és ezekhez igazították a részletszabályaikat.

A római büntetőjog gyökereit keresvén feltétlenül vissza kell nyúlnunk egészen az ősi időkig. A királyság korában tisztán látható, hogy még nem jelent meg egy elkülönült, körvonalazódott állami büntetőhatalom, sokkal inkább a vallás és a jog szoros összefonódásáról beszélhetünk. Ez a nagyon erős szakrális jelleg talán legjobban a sacratio capitis büntetésnemében fejeződik ki. Ennek keretében az apát megsértő gyermeken át a hitelező megkárosítójáig vagy például a határkő kimozdítója esetében is ugyanaz a szigorú büntetés helyeződött kilátásba.
Homo sacernek, azaz kiátkozottnak bélyegezvén nyilvános kivégzés keretében ajánlották életüket a megsértett istenek jóindulatának visszanyerése érdekében. Az államiság fokozatos megjelenésével és az állami hatalom megerősödésével mind a vallás, és vele egyetemben a büntetőjogban is megfigyelhető ezen szakrális jelleg fokozatos háttérbe szorulása.

A római jog viszonyrendszerét tekintve elengedhetetlen a különbségtétel a két legfontosabb bűncselekményi típus, a delictumok és crimenenek között. Delictumként a római jog azokat a cselekményeket szankcionálta, melyek elsősorban az egyéni érdeket, utilitas privata-t sértették. Ilyen cselekmény volt például a lopás, mely esetében a sértettre bízott magánbosszú, majd magánjogi szankció is elégségesnek bizonyult.
Voltak azonban olyan magatartások, melyek nem csak az egyes személyekre, családokra, hanem az egész társadalmi rendre, azaz közvetlenül az államra jelentettek veszélyt, mint például a hazaárulás. Ezen bűncselekmények - vagyis a crimenek - esetében, akárcsak a modern büntetőjogban, az állam lépett fel kezdeményezőleg a közérdek, az utilitas publica védelmének érdekében.



Forrás: Frank Máté - A principátus büntetőjoga. A vagy közjog-e a római büntetőjog