logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Vádemelés

A peres eljárásnak, mint a hatóságoknál már említettük, kezdettől két alapformája volt, a hatósági inkvizíció és az esküdtbírósági rendes eljárás. A büntetőper ősi formája a quaestio vagy cognitio, amelynél az eljárást a hatóság folytatja le és hozza meg a döntést. Később járult ehhez a magánfél accusatiója alapján futó iudicium ordinarium. Cognitiónál a vádat is a hatóság terjesztette elő, majd nyilvános tárgyaláson, anquisitión folytatta le a vádlott meghallgatását, kikérdezését és a bizonyítást, amivel lehetővé tette az eljárásnak a nyilvánosság által való ellenőrzését. Ám előfordult, hogy a magistratus nem maga képviselte a vádat, hanem erre megbízott valakit, aki a vádló szerepében lépett fel.
A iudicia ordinaria elé tartozó esetekben a vádlónak érintett félnek kellett lennie, kivéve a popularis actiókat, míg az inquisitiónál a magistratus bárkit kinevezhetett vádlónak. Viszont az érintett fél nyilatkozata alapján a principatustól kezdve eljárhatott magánvád helyett hatóság is. A cognitiós eljárást általában szolgák ellen, idegenek ellen, asszonyok ellen és hatósági üldözésnél, közbűntényeknél alkalmazták.

A iudicium ordinarium accusatio alapján tárgyalt. Illetékessége volt minden római polgárral szemben, ha nem töltött be éppen magistratusi tisztséget. Az illetékesség elsősorban a vádlott lakóhelye szerint nyert meghatározást, tehát a római bíróságok a Rómához tartozó területen lakó római polgárokkal szemben járhattak el. Volt azonban másodlagos illetékesség is, az elkövetés helye szerint; továbbá az első olyan bíróság, amely adott ügyben eljárt úgy, hogy a vádlott alávetette magát, általános illetékességet nyert.
Az accusatiós eljárás nyilvános és közvetlen volt; a vád is, a vádlott is segítőket hívhatott magának, mégpedig akár jogi szakértőket, advocatusokat, akár szószólókat, oratorokat. A vádló felléphetett a maga sérelme miatt is, de popularis actiók esetén és egyes közbűntények, így a repetundae, a gyermekcsere esetén felléphetett más érdekében is. Házasságtörésnél vagy iniuriánál szigorúan csak a sértett fél léphetett fel; magándeliktumoknál hasonlóképpen.

A iudicium ordinarium előtt vádat csak római polgár emelhetett. Kiskorú római polgár gyámja hozzájárulásával saját ügyében felléphetett vádlóként, a nő, a családfiú, a szabados és a colonus a családapa vagy patronus útján léphetett fel vádlóként. A császárkorban eltiltották a vádtól a nincsteleneket, az infámiába esetteket, a magistratusokat és a katonákat.

Nem lehetett vád alatt állónak az őt vádló ellen pert indítani vagy viszont-vádat emelni, sőt harmadik vádat sem indíthatott az, aki büntetőper hatálya alatt állt. Ezzel szemben a principatus idejétől mindenki vádját és feljelentését elfogadták a crimen laesae maiestatis és az iniuria ügyében. Ha valaki olyan ellen emelt vádat, aki ellen az őt megillető kegyelet miatt nem lett volna jogos, azt büntették. Így nem emelhettek vádat a gyermekek szüleik, felszabadítottak felszabadítóik ellen; cliens patronus ellen és házastársak egymás ellen.
Amennyiben többen kívánták a vádat képviselni, meg kellett egyezniük abban, ki lesz közöttük a fővádló, a többiek pedig mellékvádlóként szerepeltek a perben. A közvetlen képviselet a vád esetében ki volt zárva, kivéve azokat az eseteket, ahol a patronus képviselte a hozzárendelteket, ez azonban nem akadályozta azt, hogy a vádló vagy a vádlott helyett a perbeszédeket orator vagy advocatus mondja el.

A vád során általában kerülték a halmazati vádemelést. Ha tárgyi halmazatról volt szó (ugyanazon személlyel szemben elkövetett több bűncselekményről), ezt azonos vádban össze lehetett fogni, ha ugyanazon vádlott követte el őket. Több vádlottat több eljárással kellett perbe vonni. Nem volt viszont akadály az, ha a cselekmény maga eszmei halmazatot valósított meg; ilyenkor lényegében egy bűncselekményt tárgyaltak a vádindítvány során. Nem voltak viszont egy accusatióban összefoghatók ugyanazon vádlottnak más-más személy ellen elkövetett ügyei vagy egészen különböző ügyei, ezekre külön-külön peres eljárást kellett indítani.

A vádló vádindítványát a jurisdictiós magistratushoz nyújtotta be petitió, kérelem formájában. A kérelem az eljárás lefolytatására szólt és az accusatiót tartalmazta. A vád elfogadását nominis delatiónak vagy insriptiónak nevezték, mert a jurisdictiós hatóság az elfogadott vádat felvette a peres ügyek listájára, és sorrendben tartozott kitűzni aszerint, amint a perek száma miatt arra éppen sor került.
A vádlónak a principatus késői idejétől kezdve juramentum calumniae-t, rágalmazási esküt kellett letennie, arra vonatkozón, hogy a vádat legjobb tudása szerint emeli; sem enyhébben, sem súlyosabban nem fogalmazza, mint ahogy meggyőződése szerint helytáll. A büntetőeljárás elévülése az inscriptióval kezdődött. A határozott elévülésű vádakat csak az elévülés ideje alatt lehetett tárgyalni. Az inscriptio után történt a hatóság részéről az in ius vocatio, majd az interrogatio lege; a törvény szerinti előzetes meghallgatás.

Amennyiben a hatóság az előzetes meghallgatás alapján úgy látta, hogy a vád jogilag megalapozott, megalakította az esküdtbíróságot, és határidőt tűzött az első tárgyalásra. Az esküdtbíróság, ugyanúgy, mint polgári ügyekben, az esküdtek listájára felvett bírókból alakult, akik közül a felek egyes személyek ellen tiltakozhattak. Az első tárgyaláson történt előbb a vád és védelem részletes előadásának meghallgatása, majd a bizonyítékok előtárása és szemrevételezése, meghallgatása.


Forrás: Zlinszky János Római büntetőjog