Voltak olyan körülmények, amelyek a büntetőeljárás lefolytatását vagy a büntetés végrehajtását eljárásjogilag akadályozták. Az első az, amikor a büntetőeljárás ítélethozatal előtt valamilyen okból megszűnik, ezt a rómaiak abolitiónak nevezték. Az abolitio szó törlést jelent, mégpedig azt, amikor valakit törölnek a vádlottak jegyzékéről. Nomen rei abolitur, a vádlott töröltetik a praetori jegyzőkönyvekből.
Bekövetkezhet abolitio a vádhatóság vagy a vád képviselőjének a halála vagy visszalépése miatt. A hatóság egyszerűen ejti a vádat. Vádelejtéshez a vádhatóságnak ma is van joga. Az ügyészség vagy már a nyomozást folytató rendőrség valamilyen okból egyszerűen megszüntetheti a vádeljárást; a vádeljárást törlik. Ez az eljárás azonban a későbbiekben más által bármikor újra felvehető, vagy 30 napon belül folytathatják ugyanazt; halál esetén a magistratus utódja, vagy valaki más az accusator helyett. Ez két dolog. Ha meghal a vádló és 30 napon belül nem jelentkezik helyette másvalaki, akkor az eljárás megszűnik, de egy év múlva másik ember ugyanazon cselekmény miatt indíthat elölről egy másik eljárást. 30 napon belül viszont folytatni lehet az első pert: ilyenkor a beszédek, az előző bizonyítékok beleszámítanak az új eljárásba.

A másik lehetőség, amikor a magistratus nem meghalt, hanem elejtette a vádat. A cognitiós eljárásban a magistratus teljesen ura a vádnak; ha úgy látta jónak, abbahagyta. Ez az esküdtszéki eljárásban nem volt lehetséges. Az esküdtszéki eljárásban a magistratus, az esküdtszék elnöke vagy az esküdtszék nem jelenthette ki, hogy a vádat nem tárgyalja tovább. Ott a polgári per szabályai az érvényesek, azaz amíg a vádló fenntartotta a vádat, addig az esküdtszéknek a vádat tárgyalnia kellett.

Bizonyos esetekben függő ügyekre is adtak közkegyelmet, ez abolitio publica. Pl. a császár születésnapján vagy egyéb okokból. Tehát, az eljárási kegyelem (abolitio publica) a római jogban is létezett. Érdekes, hogy ha ilyen felülről adott abolitio publica következett be olyan perben, ahol vádló, accusator képviselte az ügyet, akkor ő 30 napon belül ezt újra kezdhette. Az lenne természetes, hogy a kegyelem felsőbb rangú, mint a magánvád-képviselet. A római jogban, amint erre még kitérünk, a vádlónak is volt bizonyos kockázata az ügyben, néha neki is jól jött, ha megszüntették a büntetőügyet. Ha 30 napon belül újra kezdte, akkor tovább folytatták az eljárást.

Bizonyos esetekben a büntetőeljárás lefolytatását az akadályozta, hogy a jog előzetes felmentést adott egy cselekmény miatti felelősségre vonás alól. Egy ellenséges állam polgárai, ha Rómába kerültek, ott hadifogolyként kezelhetők, elfoghatók. De a követeknek általában felmentésük volt, ők bejöhettek és őket nem lehetett ellenségként kezelni. Ők sérthetetlenek, még akkor is, ha pl. megsértenek valakit. Belháború esetén (gondoljunk a köztársaság utolsó századában a különböző polgárháborúkra), amelyik párt éppen a szenátusban ült, kihirdette, hogy a saját emberei által elkövetett gyilkosságok, rablások és gyújtogatások közkegyelem alá esnek. Nyilván a végén Caesar, ill. Augustus hívei, a győztesek estek így közkegyelem alá.
A rómaiaknak nincs rá műszavuk, hogy ez micsoda: a görögök amnésztiának hívták, „amnesis", azaz emlékezetlennek, amikor nem emlékszünk arra, hogy a másik mit tett, azaz „elfelejtés" alá, amnesztia alá esik a cselekmény. Magát az intézményt a rómaiak is ismerték. Ilyen volt pl., ha kimondták, hogy egy bűncselekményben a társ-tettesek közül az, aki a többieket följelenti, eleve büntetlenséget élvez. Ez nem automatikus a római jogban, de bizonyos esetekben az elharapódzó cselekmények felszámolása miatt hirdettek ki ilyet. Tehát ez az előzetes amnesztia.

Itt kell megemlékeznünk az ún. menedékjogról. Róma alapításával kapcsolatban azt mesélik, Romulus úgy hozta össze az egész „rablóbandát", hogy kihirdette: aki odajön, azt nem bántják és megvédik. Itt valószínűleg arról volt szó, hogy egymást megvédték ezek a töredék népcsoportok a szomszédok bosszúi, vérbosszúja stb. elől. Mindenesetre a korai római történelemről író történetírók is úgy mondják, hogy ha volt is valaha egy ilyen azylum Rómában, az már megszűnt.
A korai római jog nem is ismert ilyen területet, pl., hogy a templomokba való menekülés mentesítene a bűncselekmény alól. A császárkorban, amikor a rabszolgákkal szembeni eljárás egyébként is bizonyos ellenőrzés alá került, született olyan rendelkezés, hogy ha a rabszolga a császár szentélyébe menekült ura bántalmazása elől, a hatóság kivizsgálta, hogy volt-e neki oka arra, hogy meneküljön. Ha tényleg olyan szélsőségesnek bizonyult a kegyetlen bánásmód, hogy ezt már a római magistratus is megsokallta, akkor az urát kényszerítették a rabszolga eladására (tehát bocsássa el a familiájából). Egyébként azonban az igazi azylumok a keresztény templomok voltak.

A keresztény templomokba való menekülés bizonyos fölmentéssel vagy pedig az egyház bíráskodása alá kerüléssel járt. Nem rögtön, tehát nem Constantinus után — nem is a kereszténység államvallássá minősítése után — következett ez be. Nyugaton 410 körül találunk rá először konkrét nyomokat, Keleten 437 körül, tehát kb. 100 évvel Justinianus előtt. A jog mindig vitatta, hogy a keresztény templomban törlődnék a bűnösség.
Viszont, minthogy az ilyen templomba menekült ember csak addig volt mentes, amíg ott maradt, a templomok lényegében így szolgáló embereket szereztek, esetleg vagyont is. Az egyház ezért védte ezt a menedékjogát és ez aztán átkerült a középkorba is.

Rómaibb jellegű intézmény az intercessiós jog, amikor a magistratus által meg indított eljárás azért szűnik meg, mert egy egyenrangú vagy magasabb magistratus vétót emel ellene. Tudjuk, hogy a magasabb magistratus az alacsonyabb jogállással rendelkező magistratusnál és a társ-magistratusok egymásnál ilyen intercessiót szabadon benyújthattak; a néptribunok pedig minden magistratus eljárása ellen benyújthatták.
Gyakorlatilag úgy történt ez, hogy a vádlott segítségért folyamodott az illetékes hatósághoz vagy a néptribunhoz, aki a maga körében szintén lefolytatott egy cognitiót, tehát megnézte, hogy miről van szó és utána adta meg az auxiliumot, azaz intercessio formájában bejelentette, hogy a másik társ-magistratus eljárása ellen tiltakozik. Nincs intercessio az esküdtszéki eljárásban, mert az esküdtszék nem magistratus. Mivel a Sulla-féle perrend óta a iudicia publica, a nagy bűncselekmények büntetőeljárásai ilyen esküdtszéki eljáráson folytak, gyakorlatilag ez az intercessio vagy a politikai perekre, vagy a magistratusnak az imperiuma alapján folyó coercitiós eljárásaira, bírságolásokra vagy később a cognitiós nyomozásra korlátozódott. Ott viszont éppen a principatus korában nagy fontossághoz jutott, mert a princepsnek mint néptribunnak és állandó imperiummal rendelkező magistratusnak minden más hatósággal szemben megadták az intercessio jogát. Tehát a princepshez nemcsak fellebbezni lehetett, hanem lehetett tőle az eljárás megszüntetését is kérni, és ha ő indokoltnak tartotta, akkor meg is tehette ezt.

Viszont a köztársaság idején nem volt ilyen intercessiós lehetőség a tartományi helytartókkal szemben, azoknak nem volt collegájuk; tehát nem volt velük egyenrangú olyan hatóság, aki az eljárásba beleszólhasson. A consulok, a néptribunok és a praetorok hatásköre csak Róma város falain belülre terjedt. A proconsul és a propraetor a saját birodalomrészében, a saját provinciájában mint imperator, mint parancsnok teljes hatáskörrel járt el. Legfeljebb őt személy szerint lehetett később felelősségre vonni, ha visszaélt a hatalmával, de az eljárás megszüntetésére nem volt mód.
A princepsnek, mint fő imperatornak, főparancsnoknak ez a joga a császári provinciában azonnal beállt, mert hiszen ott mindenki az ő küldötteként működött. Később aztán kiterjesztették ezt a szenátori provinciákra is. Nem volt ilyen intercessio a szenátusi bíráskodás ellen sem, mert az sem magistratus. Az intercessio lényegében megszünteti az eljárást, elvágja, és azt a hivatalnok a saját hivatali ideje alatt többet nem is folytathatja. Nem akadálya azonban ez annak, hogy más máskor föl ne vegye az ügyet, mert az intercessio nem hoz létre ítélt dolgot. Csak eljárásjogi akadály.