logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Kényszerítő eszközök a büntetőperes eljárás lefolyásának biztosítására

A büntetőhatóság után a büntetőperes eljárással foglalkozunk. A római anyagi jogot a peres eljárás módja annyira befolyásolja, hogy annak ismerete nélkül az anyagi jog szabályai nem érthetők. Ez így van a büntető jogszabályok területén is, noha nem olyan mértékben, mint a polgári-jog területén.
A polgári per megegyezés tárgya. Ha valaki nem akart perben állni, azzal nem lehetett pereskedni. A büntetőper kezdetét a magistratus hatalma biztosítja. Ezért (ellentétben a polgári eljárást vezető magistratussal) a büntetőpert irányító magistratusnak mindig volt kényszerítő eszköze a büntetőeljárás lefolytatásának biztosítására. A polgári idézésnek, tehát a per kezdetének a módját a XII táblás törvény lényegében a jogos önhatalom körébe utalta. Az in ius vocatio a felperestől indult ki, csak nyilvános helyen, közterületen történhetett, és az idézett vonakodása esetén a tanúk felhívása mellett jogos önhatalommal, átmeneti manus iniectióval volt foganatosítható.

A büntetőügyben idézési parancsot adtak ki a magistratus előtti megjelenésre; ez a magietratus imperiumán alapult és vocatiónak nevezték. Az idézés vagy azonnalra szól, vagy határozott időpontra. Ahogy a birodalom és a magistratusok elfoglaltsága nőtt, úgy kevesbedett az azonnali idézések száma, és helyébe a „diem dicere, diem prodicere" — határidő-kitűzéses idézés lépett. Később hoztak szabályokat arra, hogy az idézésnek megfelelő határidővel kell történnie. Lehetőséget kellett adni az idézettnek arra, hogy ügyeit elintézze és a hatóság előtt megjelenjék.
I. Theodosius császár 380-ban 30 napra szabta meg a büntetőper vádlottjával szemben engedélyezendő előkészületet; ehhez hozzá kellett még adni azt az időt, ami a hatóság elé álláshoz utazásra szükséges volt. Aki ilyen időben pontosan megjelent, az tett eleget az idézésnek.

Amennyiben az idézett nem tett eleget az azonnali határidőre szóló felszólításnak, lictorokat küldtek érte, akik megragadhatták (prehensio), és a hatóság elé hurcolták. Ha rejtőzött, nem lehetett feltalálni, körözést adtak ki ellene; az ilyen körözésekről (requirere) listákat fektettek fel a hatóságok, és azokat a birodalom különböző rendőrhatóságainak megküldték.
Lehetett az idézett megjelenését vagyona lefoglalásával is biztosítani.
A távollevő ellen többnyire ilyen eszközökkel foganatosították az idézést a hatóságok. Polgári perben a távollévő általában óvott volt, eredetileg büntetőperben is, de Justinianus császár már kifejezetten hangsúlyozza, hogy „Nec absentes nos fugiunt sed et eos subjugamus" (a távollévők sem menekülnek előlünk, azokat is hatalmunk alá kényszerítjük) (30 j).

Ha a hatóság úgy látta, hogy a nyomozás alatt számolni lehet a vádlott menekülésével, vizsgálati fogságra vethette őt. Ez szabad hatósági mérlegelés tárgya volt; a vizsgálati fogság coercitiós intézkedés. A vádlott tehát szabadlábon hagyható is volt minden további nélkül, esetleg szabadlábon hagyták kezesek adása mellett, de ugyanígy fogságba is lehetett vetni.
Festus szerint, vadem sponsorem significat datum in re capitali — főbenjáró ügyben kezest, jótállót kell adni. Plautus pedig Persius-vígjátékában: „Ha nem lesz kezesed, börtönben fogsz ülni" (utinam vades desint in carcere ut sis), mondatja egyik szereplőjével. Livius a 25. könyv 4. részében az adóbérlők elleni pert a carthagói háborúk alatt így írja le: Postumius adóbérlő és társai régi, rozoga hajókat kevés és csekély értékű holmival raktak meg; ezeket nyílt tengeren elsüllyesztették, aztán többszörös érték elvesztését jelentették be, és így a beszedett adókat elsikkasztották. Emiatt a néptribunok vádat emeltek ellenük és 200 000 sestertius bírságra kívánták őket ítélni, de fellebbeztek a népgyűléshez, majd megzavarták annak lefolytatását. Ezután a senatus kimondta az állami veszélyhelyzetet, s a néptribunok főbenjáró vétség vádját emelték Postumius ellen.

„Megparancsolták a törvényszolgának, hogy ha a vádlott nem állítkezeseket, ragadja meg és vesse fogságba. Postumius kezeseket állított, de nem jelent meg az idézésre. A nép úgy döntött, hogy ha május első napján Postumius nem jelenik meg, szólításra nem jelentkezik és nem is igazolja távolmaradását, tekintsék számkivetettnek, vagyonát kobozzák el, s tiltsák el tűztől-víztől. Aztán főbenjáró vétek vádjával törvénybe idézték mindazokat, akik zavargást és zendülést szítottak, s kötelezték őket kezesek állítására. Először azokat vetették börtönbe, akik nem tudtak kezest szerezni, később azokat is, akik tudtak volna. Sok vádlott, hogy ezt a veszélyt elkerülje, száműzetésbe ment."

Ezek szerint tehát a hatóságon múlott, kényszerintézkedésként alkalmaz-e vagy vizsgálati fogságot. A Gracchusok, majd Julius Caesar hoztak olyan törvényt, hogy római polgáriak lehetővé kell tenni a szabadlábon való védekezést, kivéve, ha tetten érték vagy hatósággal szembeni engedetlenséget mutatott. A klasszikus korban ismét helyreállt a hatósági mérlegelés, amint ezt Ulpianus D.48.3.1. alatt írja: „A vádlottak őrizetéről a proconsul mérlegeléssel dönthet, s eszerint a személyt karcerbe zárathatja, katonai őrségnek adhatja át, kezeseket kérhet tőle, vagy rábízhatja, hogy megjelenjék."
A császárkorban főbenjáró ügyben a letartóztatás általában szokásossá vált, az idézés hirdetményi idézés lett, és a büntetőpert távollévő ellen is megindították. A provinciában ez mindig joggal történhetett így, bárha Traianus és Antonius Pius is így rendelkeztek: „ne quis absens puniatur", nehogy valakit távollétében büntessenek. A védelmet nem élvező távollévő, ha el is ítélték, megjelenése után kérhette ügyének újra való tárgyalását.


Forrás: Zlinszky János Római büntetőjog