logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Írásbeliség

Még egy kérdésről szeretnék megemlékezni a büntetőperrel kapcsolatban, és ez a peres jegyzőkönyvek vezetése. A római per, amint mondtuk, eredetileg szóban folyt. Csupán a vádindítvány került bejegyzésre a praetori jegyzőkönyvekbe; ez az inscriptio, ami a büntetőügyek sorrendjét meghatározta.
A római magistratusoknak azonban volt házi könyvelésük a vagyoni ügyeikről is és a politikai ügyeikről is, amit szokás alapján — nincs erre törvény — rendszeresen vezettek. Ezekbe a házi könyveikbe az igazságszolgáltató hatóságok bejegyezték a hozzájuk beérkezett ügyeket, az általuk tűzött terminusokat, majd ezeknek az ügyeknek a fontosabb mozzanatait is. Hiszen a hatóság hivatali idejének lejárta után felelőssé volt tehető azért, hogy hogyan intézte az ügyeket, többek közt esetleg azért is, ha elfektette a hozzá került büntetőügyeket (ez is a vádlottnak kedvezés egy módja). Ezért a hatóságnak érdeke volt, hogy a saját működéséről bizonylata legyen. A jegyzőkönyveket általában nem a hatóság vezette, hanem magánjegyzők, akik vagy familiarisai vagy szabadosai, vagy éppen írástudó rabszolgái voltak az illető hatóságnak.

A jegyzőkönyvvezetők — kivált a császárkorban — az ügyekre is komoly befolyást, hatást nyerhettek. Egyiptomban találtak olyan papiruszokat, amelyek megőriztek számunkra hatósági jegyőkönyveket, s ahol egy-egy jegyzőkönyvrészlet után más kézzel a hatóságnak a bejegyzése található (pl. „idáig olvastam", „idáig rendben láttam"), azaz nyilván maga a hatóság ellenőrizte jegyzőjének működését. Így kialakult aztán a köztársaság végére, a principatus elejére annak a rendje, amit egy perben fel kell jegyezni. Elsősorban a vádindítványt, az accusatio elfogadását és annak kézbesítését; a vádlott részéről az aláírást, az átvétel igazolását, a tárgyalásra való határidőtűzést; az esküdtlistát (hogy kik lettek a bírók), esetleg azt is, hogy eredetileg kik voltak sorsolva, és a felek kiket zártak ki közülük; aztán a felek javaslatait a bizonyításra (kik lennének azok, akik idézendők, melyek a beszerzendő iratok).
Tömören feljegyezték továbbá a tanúvallomások lényegét, és végül, ha volt, a szavazást, ha nem volt, akkor az esetleges konzílium eredményét; az ítéletet vagy a vádelejtést. Egyszerűen úgy hívták ezt a jegyzőkönyvet, hogy: „acta" — tehát történések, cselekmények, amelyek a perből lejegyződtek. Innét van ma is a büntetőügynek éppúgy, mint a polgári ügynek, aktája a bíróságon is és az ügyvédnél is.

Még későbbi időben, a dominatus idejében, ezeket az eddig magánjellegű feljegyzéseket a hivatali év letelte után beadták a közös állami levéltárakba. Bejegyezték oda, „en grafos" mondja a görög — beíródtak a közös levéltárba. A rómaiak ezt úgy mondták latinul, hogy ad acta tették az ügyet; az iratokhoz csatolták a magániratot, ott aztán bárki számára áttekinthető volt, s a hivatali működés ellenőrizhetővé vált. Levéltárak és pertárak keletkeznek a dominatus alatt a birodalomban, mégpedig általában az igazságszolgáltató hatóság mellett, ahol ezeket a feljegyzéseket megőrizték.
A császárkorban ezek a feljegyzések annál fontosabbak voltak, mert hiszen az appellatio nem volt elképzelhető másképp, minthogy a történteket elbírálásra felküldjék a fellebbezési bírósághoz. Az egész eljárást a fellebbezési szakban nem ismételték meg. Ez okon azután a szóbeli pernek az írásbeli rögzítése a principátus idejétől kezdve egyre részletesebben és egyre pontosabban megtörtént; csatolták hozzá a felek, sőt a jogi képviselők előadmányait is, valamint a responsumokat, amelyeket a jogtudósok az ügyben adtak. Ezeket onnét esetleg ki is lehetett gyűjteni. Ezek a bírósági akták az ügyek forrásait képezték, és átmenetet képeztek a köztársaság szóbeli közvetlen eljárásától a késői császárkornak, majd az egyházi pernek a közvetett írásbeli peres eljárása felé, ahol már az adatok beszerzését a bíróság kiküldötte végezte, és az írások bekerültek az aktába. Az írások alapján történt meg az ügy végleges eldöntése.



Forrás: Zlinszky János Római büntetőjog