Az ítélkezési szakasz a bizonyítási eljárás befejezése után következett. Az ítéletnek három jellegzetes mozzanata van. Az ítélet kifejezi a bíró meggyőződését a bűnösséggel kapcsolatban. Van tehát tartalmi része; vagy az, hogy bűnös, vagy az, hogy nem. Ennek olyan formában kell kifejezést adnia, ami ezt a bírói meggyőződést a jogrend részévé, legálissá teszi, törvényes határozattá emeli.
Az ítéletalkotásnál a bíróság nem mondja a tényállás megállapításánál, hogy „ez a vádlott lopott vagy gyilkolt vagy csalt", hanem azt mondja: „úgy ítéljük", „nekünk úgy látszik"; „videmus furtum esse". Ez a kijelentés bizonyos fenntartást takar. A valóság és az ítélet között lehet eltérés.

A bíró a határozatban levonja az ő véleményalkotásának a következményeit is. Törvényesen kiszabja tehát a büntetést. Az ítéletek egy részében a bűnösség eldöntése elválik a büntető ítélet meghozatalától. Ezek a vagyoni perek, többnyire ilyenek a magándeliktumok is. Ha valakitől loptak, először el kellett dönteni, az-e a tolvaj, akit ezzel vádolnak. Utána, minthogy a lopott dolog értékéhez kellett a büntetést szabni duplumra, triplumra vagy quadruplumra, meg kellett állapítani, mennyi a lopott dolog értéke. Ez nem is mindig könnyű, például akkor sem, ha a lopás nem nyert befejezést. Itt tehát egy értékelő aktus is belép.
Iniuriánál, testi sértésnél, amióta a XII t. t. kötött iniuria-tételei már nem érvényesülhetnek, hanem aestimatiós az eljárás, a testi sértésnek a félre gyakorolt hatását ugyancsak fel kell mérni. Ennek alapján kellett az iniuriarum actio vagyoni büntetését megállapítani. Ez módot adott a vádlottnak, hogy a per bűnösségét megállapító, első szakasza után a sértettel megegyezzék. Akkor nem ítélték el végleg.
A magándeliktumoknál, ahol infamiával járt az eljárás, már az eljárás puszta megindítása és az alatta való megegyezés is infamiával járt, nem kellett bevárni a végleges ítéletet. Ezekben a vagyoni perekben ugyanis nem mindig következett végleges elítélés, gyakori lehetett a per alatti egyezség is.

Mozzanatilag tulajdonképpen elkülönül az ítélettől, hogy a római bíróság a büntetéskiszabásnak a során ún. egyéni kegyelmezési méltányosságot gyakorolhatott. Nem mindig azt szabja ki a bíró, ami a törvény szerint a cselekményért járna. Annak ellenére van ez így, hogy a büntetési tételek a római jogban az egyes bűncselekményeknél sokkal szigorúbban megszabottak, mint a mi jogunkban.
Nem volt eleve lehetősége a bírónak arra, hogy határok között állapítsa meg a büntetést. Amennyiben eltért a törvényes mértéktől, akkor az mindig egyéni kegyelmi aktusnak minősült. Ezt tulajdonképpen a fellebbezés során külön kellett volna végezniük a felső bíróságoknak, de általában ez is beleesett az ítélkezésbe.

Először a bírói meggyőződést vegyük szemre, amin az ítéletnek alapulnia kellett. Amikor a bizonyítási eljárás lezárult, a bíróságokban háromféle képzet alakulhatott ki a vád tárgyává tett esettel kapcsolatban. A bíró elfogadhatta a vádló álláspontját, és meggyőződött arról, hogy a vádlott bűnös. Esetleg gyanította ezt, de nem volt meggyőződve sem a bűnösségéről, sem az ártatlanságáról. Végül a bíró meggyőződhetett arról, hogy a vád alaptalan. A római jog is úgy tartotta, hogy elítélésre csak az első meggyőződés szolgálhat alapul: elítélni csak azt a vádlottat lehet, akinek a bűnösségéről a bíró meg van győződve.
Gyanú, vagy az, hogy nem egész biztos az ártatlanságában, csak feltételezés; ilyen esetben fel kell a vádlottat menteni. Ezt hívjuk ma a modern büntetőjogban az ártatlanság vélelmének: ha a bíró nem győződött meg a vádlott bűnösségéről, akkor a vádlottat fel kellett mentenie. Legfeljebb a felmentés hangzik az ítéletekben eltérően, „bebizonyítottság hiányában" vagy „bűncselekmény hiányában". Előbbi esetben azt a meggyőződést fejezi ki az ítélet, hogy lehet a vádban valami, csak ezt nem tudjuk biztosan, a másik esetben pedig azt, hogy nincs a vádban semmi. A rómaiaknál is ez volt a szabály.

Traianus császárnak a Digestába felvett rescriptuma szerint gyanú alapján nem lehet senkit sem elítélni. Bár a bíróság vallotta, hogy meggyőződése lehet téves, csak a bíróban lelkiismeretesen kialakult nézet alapján nyilváníthatott valakit bűnösnek.
Amikor a bíróság az elhangzott bizonyítékokat a leírt módon mérlegelte, ki alakult benne a bűnösségre vonatkozóan a bizonyosság vagy a kétség, netán az ártatlanságra vonatkozó meggyőződés. A magistratus, amikor befejezte a bizonyítási eljárást, utána általában visszavonult konzíliumra azokkal az ülnökökkel, barátaival, jogtudósokkal, akiket maga mellé ültetett, hogy az eljárásban vele együtt meghallgassák az anyagot és utána neki tanácsot adjanak (95.).

Már említettük, hogy mind a magistratusoknak a köztársaság idején, mind a princepsnek volt ilyen tanácsa. A késő császárkorban a tagság már hivatalos jellegű volt. Ennek megfeleltek a provinciában a proconsul oldalán az assessorok, az ülnökök stb. Mindezek nem rendelkeztek szavazati joggal a bűnösség megállapítása vonatkozásában. Tanácsukat az egy személyben döntő és ítélő magistratus csak a saját véleményének a kialakítására, mintegy önmaga ellenőrzésére vette figyelembe, olyan módon, ahogy akarta.
Ha úgy látta jónak, teljesen ellenükre is dönthetett. Ezért ezekkel az ügyet nyugodtan meg is beszélhette, mert nem az ő meggyőződésük volt döntő, hanem a magistratus meggyőződése. Ilyen konzílium a cognitiós eljárásban szerepelt, ott, ahol az eljáró és nyomozó bíró: magistratus, hatalmat gyakorló császár, princeps vagy annak a hivatalnoka, egy személyben döntött a bűnösség felől. Az esküdtszéki tárgyalásnál, ahol a bíróság tanácsban dönt, ilyen beszélgetés re nem adtak módot.

Az esküdtek Rómában nem vonultak vissza konzíliumra a bizonyítási eljárás lezárása után, hanem egyből szavaztak. Lehetett nyíltan is, titkosan is szavazni. A köztársaság idején a titkos szavazás úgy történt, hogy szétosztottak kis táblákat, viasztáblákat az esküdtek között, amelyeknek egyik oldalán „A" betű volt (absolvo — felmentem), a másik oldalán „C" betű (condemno — elítélem). Az egyiket az ujjával kitörölte a puha viaszból és egy betűvel dobta vissza a táblát. Ha mind a kettőt rajtahagyta, vagy mind a kettőt kitörölte, ez azt jelentette, hogy nem alakult ki benne még a kellő meggyőződés, az esküdt tartózkodott.

A szavazásban egyszerű többség kellett a döntéshez. Kétséges volt (Plinius az egyik levelében tárgyalja azt), hogy a szenátusban hogy kell szavazni, kétszer (külön a bűnösség, ártatlanság; és külön a büntetések felől), vagy egyszerre. Elmond egy esetet, amikor egy helytartót vádoltak meg a szenátus előtt a provincia kizsarolásáért. A vád halálra szólt.
Volt ellenjavaslat számkivetésre és vagyonelkobzásra. A vádlott természetesen ártatlanságát hangoztatta. Azt írja Plinius Aristo barátjának, a jogtudósnak: „Ha most mi úgy szavazunk, hogy úgy tesszük fel a kérdést, hogy halál, számkivetés vagy fölmentés, akkor lehet, hogy többsége a fölmentésre vagy éppen a halálra adott szavazatnak lesz, de ez nem lesz abszolút többség.
Ha pedig úgy szavazunk előbb, hogy bűnös, nem bűnös, és utána a hozandó büntetésre, akkor esetleg egészen más eredmény alakul ki." A gyakorlat aztán az lett, hogy külön szavaztak, tehát előbb a bűnösség, és aztán a büntetés kérdésében, és abszolút egyszerű többség, az esküdtszéki tagok számának a többsége kellett az ítélet megszavazásához mindkét kérdésben. Ha egyenlő számúak voltak a szavazatok, ez felmentésnek számított. Tehát, ha ugyanannyian szavaztak a vádlott ártatlanságára, mint amennyien a bűnösségére, akkor a vádlott ártatlanságát kellett kimondani, illetve legalábbis a felmentését (bizonyítottság hiányában).
Ha az ítélet bűnösségre szólt, akkor az eléggé kötött római büntetési tételek miatt a büntetés ebből szinte következett. Ahol nem következett eleve, ott a bíróságnak ezt is meg kellett állapítania, külön el kellett döntenie. Ebben is bizonyos mérlegelés folyt arról, mit is érdemel a vádlott, aki a bűncselekményt elkövette.

Ez volt az ítélet alkotásának az a folyamata, amelynek során a bíróságban a cselekményről kialakult kép az ítéletben megjelent. Az ítélet azáltal, hogy megfogalmazták, még nem vált a jogrend részévé. Azt megfelelő módon nyilvánosságra kellett hozni. Erre szolgált az ítélet megszövegezése és kihirdetése. Ez teljesen fedi a mai büntetőeljárást.
A bírák megtanácskozzák egymás közt, hogy fognak dönteni, kidolgozzák ennek a döntésnek az indokolását és magát a tételes döntést. A rendelkező részt le kell írni ma is, ott helyben, utána újra megnyitják a tárgyalást, és a bíróság elnöke a leírt ítéleti részt felolvassa, majd szóban a bíróság elhatározását a tényállás megállapítása és a bűnösség megállapítása vonatkozásában (nálunk a büntetés kiszabásánál figyelembe vett mozzanatokkal) kihirdeti.
Az indokolást utóbb szintén szépen meg fogják szövegezni, de ez akkor még nincs kész. De a tételes, ún. határozati részt azonnal írásba kellett foglalni, azt kellett felolvasni és azon nem lehetett változtatni. Ez római jogi tétel. Csak az az ítélet volt joghatályos, amit le is írtak és ki is hirdettek, tehát írásból hirdették ki. Semmisségi ok, ha szóban kihirdették, anélkül, hogy leírták volna, vagy ha leírták ugyan, de nem hirdették ki nyilvánosan ott rögtön a tárgyalás lezárásakor. Ezzel el kívánták vágni annak a lehetőségét, hogy a büntetőeljárás lezárása után valamilyen külső körülmény a-bíróság ítéletalkotását még befolyásolhassa. Érdekes, hogy a római jogrend szerint egészen a principatus korának a végéig, latin nyelven kellett a Római Birodalom egész területén a római jog szerint hozott ítéleteket kihirdetni.

A helyi büntetőeljárások, amelyeket helyi jog szerint, helyi hatóság folytatott le, a hatóság nyelvén folytak. De ha római hatóság tehát provinciában a helytartó, vagy annak a kiküldötte -, római katonai parancsnok vagy császári tisztviselő hozott ítéletet, azt latinul kellett írni és kihirdetni. Csak a IV. században jelent meg egy constitútió, amelyik a latin és görög nyelven kihirdetett ítéletet is elfogadta érvényesnek.

Az ítéletnek adhatta a bíró indoklását is, de a római jog szerint ez nem volt kötelező. Tehát a bírónak nem kellett megmondania, hogy milyen úton jutott a tényállás megállapításához vagy a bűnösség megállapításához; milyen körülményeket mérlegelt akkor, amikor a büntetést megállapította. Kihirdethette, de nem kellett megtennie; ez nem tartozott az ítélethez.
Abban az esetben, ha a bíróság vagy az egyes bíró arra az álláspontra jutott, hogy a vádlott nem ítélhető el (vagy bizonyítottság hiánya miatt, vagy azért, mert bebizonyult az ártatlansága), nem hozott ilyen formális ítéletet. Egyszerűen elbocsátotta a vádlottat. Közölte, hogy fel van oldozva, absolutiót kap az eljárási kényszer alól, törlik a nevét a vádeljárások jegyzékéből, és elmehet. Ennek nem volt olyan joghatálya, mint az elítélésnek, de ugyanabban az ügyben ugyanaz a vádló többször nem léphetett fel vele szemben.
Ha azonban valakit egyszer valamely cselekményért elítéltek, ha akár tévesen is, ha részben nem megfelelő érveléssel is, akkor az az ítélet jogerős volt; ott nem volt újrafelvételnek helye, nem lehetett utólagosan súlyosbítani, sem utólagosan enyhíteni, legfeljebb kegyelmet adni. A tévesen hozott ítéletnek is ítéletjellege volt a római jogban. Ezért újabb büntetőper már nem indítható. Polgári perben, abban a vonatkozásban, hogy ki követte el a bűncselekményt és követtek-e el olyat, a büntetőítélet ugyancsak res iudicata, tehát irányadó, ítélt dolognak minősült, nincs tovább vitának helye. Ha az ügyben fellebbezésre volt lehetőség, akkor más a helyzet.