Római eljárásjog szerint a vádló, az accusator az esküdtszéki eljárásban mintegy magánszemély, noha közügyet képvisel. Ehhez képest nyerhet is, veszíthet is azon az ügyön, amelyet visz. A közt képviselő embernek ügybuzgalomból és ügyszeretetből kellene eljárnia. Ám a gyakorlatban voltak a vád képviselőinek olyan politikai vagy egyéb indítékai, amelyek egyéni hasznot is céloztak.
Érvényesülési vágy, a vádlottal szembeni ellenszenv, a vádlott működéséből adódott saját kár vagy más, többféle indíték is előfordulhatott. Ha azonban egyszer valaki vádlóként fellépett, akkor végig kellett a vádat vinnie.

Három speciális deliktumot véthetett a vádló működése során, amiért a vád őrá hárult vissza. Ezek a calumnia — a rágalmazás, a tergiversatio — az indokolatlan vádelejtés és a praevaricatio — azaz a vádlottal való összejátszás. Nézzük ezeket egyenként.

a) Tudatos, hamis, alaptalan vád. A vádló esküt tesz az eljárás elején (iura-mentum calumniae) arra, hogy nem rosszhiszeműen vádol. Calumnia: ha a bíróság megállapította, hogy valaki teljesen alaptalanul, tehát anélkül, hogy bármilyen konkrét alapja lett volna, vádolt valakit. Nem kellett, hogy tudja azt, hogy más követte el a cselekményt, elég volt, hogy semmiféle konkrét tudomása nem volt az elkövetésről. Egy fokkal súlyosabb, ha tudva azt, hogy az illető nem követte el a cselekményt, nemcsak alaptalanul, hanem hamisan vádolt. A calumniát elköveti az is, aki mást erre felbújt, vagy pedig „bebeszéli" másnak a vádat, tehát mást tévedésbe ejt a vád valóssága felől.
Ha van az accusator mögött a háttérben valaki, aki a hamis adatokat szolgáltatja, az is elköveti a calumniát, bár ő nem lép fel accusatorként. Vagyoni pereknél ilyenkor a vád egytizedében marasztalták el a köztársaság idején az actort és infámiába esett. Bűnösségét a vád tárgyában állapították meg. Vannak olyan forrásaink, amelyek szerint még bélyeget is sütöttek rá: egy C vagy K betűt a homlokára, vagy a vállára, de ezek inkább a mesék világába tartoznak.
A rómaiaknál nem kellett valakit tüzes vassal megbélyegezni ahhoz, hogy a közéletben megbélyegzett legyen. A császárkorban a calumniátor az alá a büntetés alá esett, amely alá esett volna a vádlott akkor, ha a vádat sikerül elfogadtatnia, azaz a talio elvét alkalmazták a rágalmazóval szemben, infámia mellett.


b) A tergiversatio azt jelentette, hogy valaki megindított egy büntetőeljárást és aztán nem folytatta, alaptalanul feladta. Az alaptalan elállásnak lehettek különböző okai. A tergiversator, tehát az alaptalan vádelejtő ugyancsak infámiába esett, és ehhez pénzbírságot kapott. Ezt a bíróság vagy az eljáró magistratus állapította meg, az eset súlyához és az illető anyagi helyzetéhez mérten.


c) A harmadik eset a legérdekesebb, a praevaricatio. Úgy variálja a vádló az ügyet, hogy az a vádlottnak kedvező legyen. Első látásra aligha lehet valakinek kedvező a vád. Mégis lehet pl. akkor, ha több vádló lépne fel azonos ügyben a vádlottal szemben. Egy provinciai helytartó sokakat megzsarolt. Azok bosszút lihegve megjelennek hivatalának eljárta után Rómában a szenátusnál, és versengés kezdődik a tekintetben, ki képviselje a repetunda vádat, hiszen hivatalosan csak egy képviselheti közülük ugyanabban az ügyben. Ilyenkor egyáltalán nem mindegy a vádlottnak, hogy az, aki föllép vele szemben, megfelelő tekintéllyel és súllyal rendelkező, megvesztegethetetlen egyén-e, vagy pedig jelentéktelen figura, aki oda fog ugyan állni, de semmi ártalmat nem okoz, vagy esetleg éppen olyan, akivel lehet „okosan" beszélni, hogy ne olyan súlyosan állítsa be a dolgokat, felejtsen el bizonyítékokat bekérni, felületesen értékelje az egyes bizonyítékokat, engedje a védelmet érvényesülni. Nem mindegy, hogy a vádló hogyan képviseli a vádat az esküdtszéki bíróság előtt. Lehet azt ügyesebben és ügyetlenül.

Rendkívül fontos az, hogy aki először emel vádat, hogyan áll hozzá. A vádlottiak érdekében áll, hogy lehetőleg ne túl tehetséges vagy ne túl ügybuzgó vádlója legyen. Amikor a Verres elleni eljárások elindultak, akkor Verres egyrészt Róma egyik legjobb szónokát szerződtette a maga védelmére, másrészt mindent megtett azért, hogy a vádat ne Cicero képviselje. Róla tudták már akkor, hogy nagy szónok, tekintélyes ember és lendülettel fog belemenni az ügybe, hatni tud az esküdtszékre. Próbáltak vele szemben más vádlókat felállítani.
Az, hogy végül kapta meg a képviseletet, maga is a vádnak nagy sikere volt. Hasonló eset volt Szókratész perében, ott három vádló is fellépett, és a végén valamelyiknek odaadták a képviselet jogát. Ott a fordított eset játszódott le. Mivel a vád nagyon kétséges volt, az igazi befolyással rendelkező vádlók a háttérben maradtak, és egy nem túl jelentékeny alaknak adták át a vádat, aki nem tud ellenszenvet kiváltani maga ellen vagy részvétet a nagy filozófus mellett.

Önmagában a vádló föllépése is jelenthetett kedvezést a vádlottnak. Ha a vádló emellett még össze is játszik vele, netán ebből anyagi előnyt is húz, ezzel bűncselekményt követ el. Hiszen a vádló ugyan magánember, de azért a közt képviseli. Nem lehet a köz érdeke ellen működnie. A Digesta szerint praevaricatio est qui diversam partem adiuvat prodita causa sua. Tehát az követi el a praevaricatiót, aki az ellenérdekű felet segíti és a saját ügyét elárulja: lényegében a közügyet a vádlott javára feladja. A praevaricatio infámiával járt. A kezdeti időben bizonyos vagyoni veszteséggel, bírsággal büntették.
Később talióval, tehát ami a vádlottat sújtotta volna, ugyanazzal büntették a vele összejátszó vádlót is, ha kiderült az összejátszás. Itt azonban, mivel nem marad el az ítélet, mint a tergiversatiónál, a vádlottat elmarasztaló ítéletben marasztalták egyúttal a vádlót is. Mivel a vádnak ilyen kockázata van, viszont bizonyos esetekben mégiscsak hasznos, hogy fellépjenek azok, akik tudnak bűnügyekről, a későbbi korban a vádló vagy feljelentő részére bizonyos előnyöket is kínált a jog. Így büntetlenséget a bűntársak feljelentése esetén.

Bizonyos politikai jutalmat adott a köztársaság: szabadságot annak a rabszolgának, aki az ura ellen szőtt vagy az állam ellen szőtt cselszövést felfedte. Latinusoknak polgárjogot ígértek. Ha egy szenátort lelepleztek a provinciákban elkövetett sikkasztás miatt, a följelentő polgár kapta esetleg a szenátori rangot, amit a másik elvesztett. Ugrási lehetőséget is jelenthetett a tisztviselők haladási listáján. Közvetett jutalmakat ígért a köztársaság: megbecsültebb polgár lesz az, aki a köz érdeke ellen irányuló támadást leleplezi.

A császárkorban ezek elestek és helyettük az anyagiak kerültek felszínre. Már a Julius-dinasztia korában Tiberius és Caligula alatt terjedt az a sajnálatos szokás, hogy ha crimen laesae maiestatis miatt valakit följelentenek és az ítélet ejarasztaló, a vagyonelkobzásból egynegyed részt kap a feljelentő.
A jutalom Taéitus szerint még egynegyed rész, aztán ezt a késői császárkorban csökkentették, és Justinianus-nál egynyolcad rész (C.10.11.8.6.) illette a feljelentőt a vádlott vagyonából, a többit a kincstár kapta. De mindenesetre jelentős bűncselekményeknél, melyek vagyonelkobzással jártak, vagyoni jutalmat adtak annak, aki feljelentést tett. Alkalomszerűen aztán, amikor társadalomra veszélyessé vált egy cselekménysorozat — rablók ellen stb. —, tűztek ki ehhez még külön jutalmat is.