logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A tárgyalás

Az esküdtbírósági tárgyalásokat legalább két részben kellett lefolytatni. Az első vád és védőbeszéd és a bizonyítás után bizonyos időközt kellett hagyni. Utána jöhettek a vád és védelem összefoglaló előadásai, majd az ítélethozatal. Ez a legalább kétrészes tárgyalás általános jelenség a Földközi-tenger medencéjében. A zsidó perrend is előírta, hogy nem szabad a bizonyítás után azonnal ítéletet hozni.
A hellén perrendek is többnyire elnapolták az ítélethozatalt a bizonyítás után. Természetesen lehetett a tárgyalást több napon át is tartani, ha a bizonyítékok és az előadások megkívánták. Az ókori ember jobban ráért és többet beszélt, mint mi. Nem lehetett befejezni egy nap alatt az egész ügyet. Igaz ugyan, hogy a büntetőeljárások hatékonysága érdekében megpróbálták a perbeszédeket bizonyos fokig korlátozni, de ez a szoros korlátozás csak azt jelentette, hogy a vádbeszéd idejét két-három vagy öt órára „korlátozták", ami azért elég tekintélyes.

Alapelv volt, hogy a védelemnek másfélszer annyi idő áll rendelkezésére, mint a vádnak, tehát egy ötórás vádbeszédre hét és fél órás védőbeszéd következett, s az már egy nap alatt nem is igen mondható el. Ezt azután bizonyos fokig bőven is mérték. A rómaiaknak vízóráik voltak, melyek csepegő vízzel mérték az időt. A régi írásokban, ha a bíróság jóindulatúan hallgatta a szónokokat, úgy fejezik ki, hogy „bőven mérték neki a vizet".
Vagyoni deliktumoknál esetleg arra is mód volt, hogy a vádló felkínálja a tisztázó esküt az ellenfélnek: „Nem te voltál, esküdj meg!" Ezt nem lehet visszakínálni, mint a polgári perben, de ha a vádlott ezzel az esküvel tisztázta magát, akkor nem lehetett a vádeljárást folytatni.
A bizonyítási eszközöket a vád, illetve a védelem tárta a bíróság elé. Előbb a vád tanúit, utána a védelem tanúit hallgatták meg, bizonyítási eszközeit vették figyelembe. A megjelenő tanút az kérdezte ki, aki a tanúra hivatkozott, s miután ő végzett vele, joga volt az ellenfélnek keresztkérdéseket feltenni.

A tanú általában ténytanú volt, tehát arra vonatkozóan kérdezték, amit tudott, s ha hallomás alapján voltak értesülései, elsősorban azt vizsgálták, hogy milyen vonatkozású értesülésekkel rendelkezik. A rómaiak a ténytanú és a hallomásból vett tanúzás közt különböztettek. A tanúnak pontosan meg kellett jelölnie, mi az, amit maga látott, és mi az, amit másoktól tud.
Ám még arra, amit látott, sem mondhatta azt a tanúzás során, hogy úgy van, hanem azt, hogy megítélésem szerint így történt, arbitro esse factum. Az ókori ember valóságérzete rejlik ebben, aki tudja, hogy a tény és a tényről alkotott belső kép, továbbá a tanú tudata és annak szavakbaőntése nem mindig fedi egymást. A bizonyítás lezárása után elmondták a vádés védóbeszédet, utána szavazott az esküdtbíróság.

A bizonyítási eljárás befejezése és az ítélethozatal, mint aktus, a büntetőperben némileg különbözik aszerint, hogy cognitiós vagy esküdtszéki eljárásról van szó. Cognitiós eljárásnál a magistratus maga kérdez, maga gyűjti be a bizonyítékokat, és ő dönti el, hogy mikor látja a tényállást annyira tisztázottnak, hogy a bizonyítási eljárást lezárhatja és ítélethozatalra viheti az ügyet. Az esküdtszéki perben (iudicia ordinaria), a rendes bíróságok előtt, továbbá a konzuli—senatori perben az esküdtek és az elnöklő magistratus passzív résztvevői a pernek.
Az accusator, a vádló az, aki a bizonyítékokat előterjesztette; a védelem erre válaszolt.
Ezért lehetséges olyan helyzet az esküdtszéki eljárásban, hogy a vádló a bizonyítási eljárást lezártnak nyilvánította, de az esküdtek előtt az ügy még nem volt tiszta. A bíráknak joguk volt ilyenkor úgy nyilatkozni, hogy nem tudnak dönteni a bűnösség vagy ártatlanság kérdésében. Ilyenkor non liquettel szavaztak a bírák. Ez esetben az eljárást meg kellett ismételni (ampliatio). Az eljárás fejlődése során, főleg Constantinus után, a bírák kérdezési joga az eljárásban egyre inkább érvényesült akkor is, amikor tanácsban tárgyalt a büntetőbíróság.
Ám a praeklasszikus időben ez a bírói kérdezési jog már csak azért sem volt meg, mert ezzel a bíró egy bizonyos fokú állásfoglalást is tett volna, ami óhatatlanul befolyásolta volna a permenetet. Ezért azután az esküdtbíróság először arról szavazott ítélethozatal előtt, a bizonyítási eljárás lezárása után, hogy megfelelő volt-e egyáltalán a lefolyt eljárás, tisztában vannak-e most már a helyzettel, tudnak-e állást foglalni.

Amennyiben az esküdtszék többsége vagy szenátusi perben a szenátus többsége non liquet-tel, tehát „nem világos"-sal szavaz (ugyanúgy, mint a comitiák szavazásán), akkor ampliáció jön létre (amplus = ismételt, amplitúdónak a rezgések távolságát nevezzük); a bizonyítási eljárás megismétlésére hívják fel a vádhatóságot.


Forrás: Zlinszky János Római büntetőjog