logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A bizonyítás.

A bizonyítási eljárás elsősorban a vádló és a vádlott nyilatkozatain és tanúvallomásokon alapult, lehetett azonban helyszínelést, házkutatást, okiratok felmutatását, szolgák vallomását vagy bármely más olyan bizonyítékot is figyelembe venni, amiről a hatóság úgy ítélte, hogy a büntetőügy tényállásának megállapítását könnyebbé teszi.
A római büntetőperben tehát a köztársaság idején megvalósultak mindazok a modern elvek, amelyeket a mai büntetőperes eljárásnál fontosnak tartunk: a tárgyalás a nyilvános volt, a bíróság közvetlenül észlelte a bizonyítékokat és szabadon mérlegelte azokat, valamint szabad volt a bizonyítási eszközök elfogadásában is, s a két fél kontradiktórius alapon részt vett a bizonyításban és kölcsönösen hozzászólhatott a másik bizonyítékaihoz.

Hogyan alakult ki a bíróság meggyőződése a vádlott bűnösségéről? A legegyszerűbben úgy alakult ki, ha a tettes elismerte a bűnösséget. A glosszátorok kifejezésével (nem klasszikus) ez a regina probationum, a bizonyítékok királynője. A beismerés nem feltétlenül kellett az ítélethez. A római bíró juthatott arra a meggyőződésre, hogy a tagadó vádlott a bűncselekményt elkövette. Ezért a beismerést nem is kellett kikényszeríteni a római jog szerint.
Beismeréssel egyenlő értékű bizonyíték volt a tettenérés. Ha a vádlott a büntetőeljárás alatt, félve a büntetéstől, öngyilkosságot követett el, ezt is úgy értékelték, mint beismerést. Ha a vádlott megkísérelte a vádhatóságot vagy a vádat képviselő accusatort megvesztegetni, és ezt rábizonyították, ez ugyancsak beismerésszámba ment. Van mit rejtegetnie, vélték a rómaiak. Egyébként a beismerés nem feltétlenül szükséges a bírói meggyőződés kialakulásához. Kivételt képeztek azok a bűncselekmények, amelyeknél a belső meggyőződés esett elítélés alá, tehát a principátus alatt a kereszténység, később az eretnekség vagy a büntetendő terv, szándék, előkészület.

Megjegyzendő, hogy a keresztényüldözések idejében a vádlottnak beismerő nyilatkozata után, ha tehát kereszténynek vallotta magát, és ennek alapján azonnal el lehetett volna ítélni, mégis engedélyeztek harminc napi meggondolási időt. Módot adtak a beismerés után, hogy ezen változtathasson. Tehát, amikor a beismerésen múlott a büntetés, a rómaiak lehetőséget adta a büntetendő magatartás megváltoztatására. Ha netán „megjött az esze" a vádlottnak, és úgy nyilatkozott, hogy „én mégsem vagyok keresztény, mégsem vállalom ezt magamra, nem vallom azt a tant", ezzel, úgy vélték a római hatóságok, a büntetőeljárás elérte a célját, a büntetés felesleges.
Tehát azon esetekben, ahol az ítélethez beismerés kellett, ezt a beismerést vissza lehetett vonni. Ha nem volt beismerés, vagy ha volt ugyan beismerés, de ez nem látszott elegendőnek az ügy lezárásához (úgy vélte a bíróság, hogy kikényszerítették azt, vagy hogy a vádlott a beismerésével fedezni akar valamilyen ügyet, vagy személyeket, bűntársakat vagy másokat), akkor a bíróság értékelhette meggyőződése kialakításához az egyéb bizonyítékokat is, esetleg e beismeréssel szemben is.

Elsősorban tanúk szolgálhattak bizonyítékul. A tanúk nyilatkozatait a bíróság szabadon mérlegelhette. Ez azt jelenti, hogy sem a tanúk állása, méltósága, sem a tanúk száma nem kötötte a bírót. Elfogadhatta a kevesebbet a többel szemben, az alacsonyabb állásút a magasabb állásúval szemben. Viszont a bíróság mérlegelési körébe vonta a tanúnak minden olyan körülményét, amely tárgyilagosságát befolyásolhatta. Így pl., hogy milyen kapcsolata volt a vádlóval vagy a vádlottal, általában milyen a megbízhatósága, milyen az intelligenciája, milyen áttekintése lehet az ügyről, mennyire tudott maga is meggyőződni a tényállásról (röpke pillanat volt-e, amit látott, vagy szemmel kísérte az egész ügyet).
A tanúnak pl. a közéleti megbízhatósága is szerepet játszhatott, az, hogy maga a tanú milyen ember; olyan-e, akitől igaz vallomást lehet várni, vagy olyan, akitől ezt nem lehet remélni. A bíróság elsősorban azokat a tanúvallomásokat értékelte, amelyek előtte hangzottak el. Ez a szóbeli közvetlenség alapelve. Írásban leadott tanúvallomást csak akkor vett figyelembe, ha semmi mód nem volt arra, hogy a tanút személyesen is meghallgassa (meghalt, külföldre távozott, eltűnt vagy hadifogságba esett, időközben olyan betegsége támadt, amiért nem hallgatható meg). Az ilyen írásbeli tanúvallomást mint közvetett bizonyítékot vették csak figyelembe.

Különböztettek a ténytanú és a tanú hallomásból szerzett ismerete között, bár a bíróság a ténytanúhoz nem volt kötve. Ez is a római bizonyítási rend kötetlenségét igazolja, és a pertörténetben korántsem általános. A rómaiak is többre értékelték a ténytanút, de ebből nem alkottak perrendszerű akadályt, mint pl. az amerikaiak. A római bíró meghallgathatta a tanú következtetéseit, meghallgathatta azt is, amit hallomásból tudott, csak megfelelően kellett értékelnie.

Figyelemre méltó, hogy a tanúk vallomásaira, a tanúvallomások értékelésére, összehasonlítására, súlyozására vonatkozó jogelveket a polgári jog területén általában fejlettebb római jogtudomány éppen a büntetőperre vonatkozó részeiben dolgozta ki. A Digestának (D.22.5.) és Codexnek (C.4.20.) a tanúkról szóló fejezetei még ott is, ahol egyébként Justinianus polgári ügyekre is vonatkoztatta a felvett forráshelyeket, többnyire olyan munkákból vannak kigyűjtve, amelyeket a klasszikusok a büntetőperhez írtak.
Kitűnik a forrásokból, hogy a tanúvallomásra alapított ténymegállapításnak a rómaiak nagy fontosságot tulajdonítottak. A császári tanácsokban vagy a magisztrátusi tanácsokban ott ülő jogtudósok ebben a vonatkozásban elvi állásfoglalásaikat fejtették ki, s a kérdésnek komoly irodalma volt. Az egyébként a polgári joghoz képest szegényebb büntetőjogi irodalom a tanúvallomások értékelésével kapcsolatban nagyon gazdag.

Ebből az irodalomból emelték ki azt a bizonyos „egy tanú nem tanú" elvet. Ma gyakran állítják, a római jog tételeként, hogy nem fogadható el bizonyítékként egy tanú. Ez azonban nem egészen így volt. Az értékelés szabad volt ebben is. Irányelv arra volt, hogy lehetőség szerint ne egy tanút hallgassanak meg. A Codex szerint: „Általában egy tanú vallomására ne alapítsunk pert, még akkor sem, ha eiyébként kiváló férfiú és nagy érdemei vannak az igazságszolgáltatásban vagy a közikazgatás-ban." (C.4.20.9.)
Az „általában" szó azt jelenti, hogy nem tilos, de lehetőleg kerülendő. Ilyenkor kell keresni még más bizonyítékot is, amennyiben erre mód van, de a bírói szabad mérlegelésnek a szabályát a rómaiak itt sem törték át. Tehát Rómában lehetett egy tanú vallomása alapján ítélni.
A zsidó jognak volt az a nagyon szigorú szabálya, hogy legalább két egybehangzó tanú kell a ténymegállapításhoz, egy tanú nem tanú, és innét ment át a tétel az egyházi jogba. Justinianus törvénykönyveiből csak ezt a „lehetőleg" szabályt tették hozzá, igazolva, hogy a régi zsidó jogot a római jog is bizonyos mértékben alátámasztja, de a római jog abszolút hatállyal nem tiltotta az egy tanúra alapított ítéletet. A középkári jog is általában a marasztaláshoz kívánt meg több tanút, a felmentés alapulhatott egy tanú állításán is.

Külön figyelmet érdemeltek a bírói mérlegelésnél azok a tanúk, akiket nem a tényre, hanem a vádló vagy a vádlott egyéniségére vonatkozóan hallgattak meg. Valószínűleg a népgyűlési és később az esküdtszéki eljárásnak köszönhető az, hogy a rómaiak olyan tanúkat is hoztak a bíróság elé, akik a vádlott emberi vagy állampolgári egyéniségéről nyilatkoztak, ezzel segítve a bírói véleményalkotást. Cicero törvényszéki beszédeiben gyakori az ilyen „laudatio" — vagy annak ellenkezője —, noha szónoklattani munkáiban épp ő ellenzi a hasonló hangulatkeltést. A laudatiót is bírói megfontolás tárgyává lehetett tenni.

A római bíróság ún. közvetett bizonyítékokat is figyelembe vehetett. A közvetett és közvetlen bizonyíték közötti különbséget a római irodalom már kidolgozta. A mai bírói gyakorlat szerint általában közvetett bizonyítékok alapján nem szabad valakit elítélni.
A római szabad mérlegelés ezt így nem kötötte meg. De szintén felhívták a figyelmet arra, hogy csak nagyszámú és zárt láncot alkotó közvetett bizonyíték lehet az ítélethozatal alapja, főleg a vádlott tagadása esetén. A közvetett bizonyíték ugyanis soha sem ad teljes biztosságot.


Forrás: Zlinszky János Római büntetőjog.