Machiavelli szerint a köztársaságok háromféle módon növekedhetnek. Egyik módja az, hogy ligákat alakítanak egyes városokból, melyek függetlenségüket megtartják. A másik az volna, hogy szövetségi viszonyba lépnek más államokkal, de a központ szuverenitását és uralmát maguknak biztosítják, végre még egy módja van, t. i. a legyőzött népeknek teljes alávetése, mely a három közül a legrosszabb, miként a történet tanúsítja. Mert az emberi cselekvények is az általános természeti törvények uralmának vannak alávetve. Egy vékony gyenge törzs nem bír el vastag és súlyos ágakat, épp oly bizonyos, hogy egy kis köztársaság nem tarthat állandóan uralma alatt magánál nagyobb és hatalmasabb népeket. Lakedemon és Athén megpróbálták, de úgy jártak, mint az a fa, mely nagyobb terhet visel, mint amilyet elbír, a legcsekélyebb rázkódás következtében is kidől.
Rómát ez a veszély nem fenyegette. Törzsöké erős volt, mely könnyen elbírta volna hatalmas lombozatát; de a gyökereiből felszálló életnedv nem hatotta át egyenlően minden tagját és azért rövid virágzás után hosszú ideig tartó betegség és végre teljes elpusztulása következett be. Ha vizsgáljuk Rómának különféle viszonyait a legyőzött népekhez, azt fogjuk találni, hogy ezek a viszonyok nem az egyenlőség elvén alapultak. Róma bár teljes erejével az egységre törekedett, ezt nem az egyenlőség! elv, hanem az uralmi elv segélyével akarta megvalósítani.
A hatalmának alávetett népeket kezdetben Rómába vitték, pl. Alba Longa lakosait, Tullus Hostilius és más városokét, Ancus Martius alatt. Ezt később a bekebelezés követte, mely nem zavarta ki a népet régi lakóhelyeiből, de a meghódított területen részben római polgárokat telepítettek le a belföldiek mellé. Ekképp Rómán kívül különféle községek, municipiumok és kolóniák keletkeztek, melyeknek lakói részint valóságos római polgárok, részint csak egyszerűen rómaiak voltak a teljes civitas nélkül, mert ez állami polgárjog volt, nem pedig községi.
Azok, kik a római néphez szorosan nem tartoztak, idegenek voltak, kiknek jogállapotát kifejezi a peregrinitás, mely abban az időben, mikor szövetségnélküli provinciák keletkeznek, szemben a rómaival exterae nationes neveztetnek. Ezek alatt, a provinciákban lakó nem rómaiakat értették. E fogalom csak a császárság korában enyészik el teljesen, mert egy birodalomban, mely a polgárjog kötelékével fűzi magához a világnak összes országait, idegenekről többé szó sem lehet.
De a római egység fejlődésének századokat magába foglaló ideje alatt állandóan találkozunk ellentétekkel a polgárok és idegenek között, kérdés tehát, hogy ezek miképpen érintkeztek egy-mással? Milyen elvek szabályozták és milyen intézmények köz-vetítették Rómának jogi forgalmát az idegenekkel?
Olyan társadalmakban, a hol a háború szabályt képez és a békeállapot csak ritka kivétel, a népek iránti testvéri érzület szilárd gyökeret nem verhet. Az idegent Rómában is jog nélküli lénynek tekintették épp úgy, mint minden más népnél az ókorban. A rómaiak az idegennek még természeti jogait sem ismerték el, mert az emberi természet felett általában igen keveset tűnődtek. Házasságot egy idegen rómaival nem köthetett, vagyonjogi képességgel nem bírt, rabszolgájának csak tényleges szabadságot adhatott, nem polgárit. De megtagadták tőle az ember legszentebb jogát, az igazságszolgáltatást is. Az idegennek nem lévén kereseti joga a ius civile értelmében, mint láttuk, a VI. században a praetor peregrinus intézményét honosították meg. mely hivatalt az idegenek forgalmának növekedése tette szükségessé.
A kereskedelmet, melyre a római népnek semmi hajlama nem volt, sőt azt megvetendő foglalkozásnak tartotta. szívesen engedték át az idegeneknek, kik ebből a célból tömegesen keresték fel Rómát. Minthogy azonban nem részesültek a törvények oltalmában, vallási hagyományok a segélyre szoruló idegent már a legrégibb időkben az istenek oltalma aláhelyezték.
Jupiter, az idegenek védő istene, mint hospitális különös tiszteletben részesült. De emellett attól sem riadtak vissza, hogy az idegeneket néha végkép kiűzzék. Elsőbben ez annak a törvénynek folytán történt, melyet Permits tribün e célból keresztül vitt. Második esetben az idegeneket kevéssel Cicero előtt a lex Papia űzte ki. Ezenkívül még Augustus idejéből történik hasonló eljárásról említés.
Az idegeneknek e kedvezőtlen helyzetét a valláson kívül, csak általános szövetségek és a speciálisabb jellegű hospiciumok tehették tűrhetővé. Idegenek, kik rövid tartózkodásra jöttek Rómába, ott egy vendégbarátot kerestek maguknak, a milyent könnyen találtak. Ha ilyen nem akadt volna, akkor saját országuk, vagy városuk patronusához fordultak, ki épp úgy. mint a görög proxenos honfitársait képviselni tartozott.