A patronus tehát Rómában az, a mi a proxenos Görögország-ban, maga az intézmény is egészen egyformán fejlődik a két nép-nél. A római patronus szintúgy, mint görög collegája szorosabb viszonyba lép védenceinek hazájához és nyilvános állása okirat által nyer elismerést és szentesítést. Ezt az okmányt (tessera hospitalis) a patronus néha kifüggeszti ajtójára, hogy védencei könnyebben megtalálhassák.
Idővel a hospitium publicum romanumot épp úgy, mint a görögöknél a proxeniát igen megtisztelő állásnak tekintették. Híres férfiak szép és nemes foglalkozásnak tartották külföldi nemzeteket vagy általában idegeneket Rómában képviselni és nagy tisztességnek azt, ha egy nép vagy egy város őket patronusának megválasztotta. Ez okból a plebejusok e tisztségből jóidéig ki voltak zárva, a patríciusok azt, mint tiszteleti állást, kizárólagos joguknak tekintették.

Azok, a kik egy idegen állam irányában különös érdemeket szereztek, vagy a kiket ilyen állam magához erősebb kötelékkel fűzni akart, a patronus civitatis megtisztelő címet nyerték. A dolog idővel oda fejlődött, hogy maguk a rómaiak is adományozták azt idegeneknek, különösen fejedelmi személyeknek, néha pedig községeknek is. A királyi vendégbarátokat (hospites publici) ha Rómába jöttek, a quaestorok fogadták, a senatustól ajándékokat (dona hospitia) kaptak, kísérőket és vezetőket adtak nekik és állam költségen szállást béreltek számukra.