A győzelem, mely növeszti a hatalmat, fokozza a nagyravágyást is. Erre a tapasztalatra jutott Róma Itália meghódítása után. Eddig egyenjogúaknak tekintették az Italian kívüli népeket, ez most megszűnt.

Az egyenlőséget felváltotta az uralomnak egy olyan rendszere, mely ép oly bölcsen volt kigondolva, mint ügyesen alkalmazva. Barátsági és vendégjogi szerződések, melyek korábban gyakoriak voltak, most már ritkábban fordulnak elő. Róma barátsága a gyönge népek iránt amolyan oroszlánszerövé változik. Félelmetes hatalmának tudatában illőnek tartja ugyan uralmi vágyának ideiglenes mérséklését, meghagyva a népeknek szabadságát és megengedve királyaiknak, hogy magukat Róma barátainak és szövetségeseinek nevezzék, de minthogy ez csupán tőle függ, a viszony valójában nem egyéb, mint leplezett hódoltság. Alapját ennek kezdetben egyenlőtlen szerződések képezik, később ezek is megszűnnek és most már törvények szabják meg a meghódolás feltételeit.
Azok a területek tehát, melyeket megkülönböztetésül az „italicum sohim-tól" provinciáknak neveztek, alkotmányukat decretum vagy lex alakjában a császártól, vagy közösen ettől és a senatustól nyerték. Alakjukra ezek különbözők voltak, mert a nemzeti sajátságokat, melyekhez azokat alkalmazták, a római politika mindig figyelembe vette. Ennek dacára a provinciák sorsa, különösen a köztársaság idejének végén, éppen nem volt irigylendő.
Az állami jövedelmek legnagyobb részét ők szolgáltatták, közigazgatásilag római magistrátusok alatt állottak és ezek által mértéktelenül kizsákmányoltattak. Ettől eltekintve, a mi a végén egyik főokát képezte a birodalom bukásának, addig a míg a dolgok idáig fejlődtek, a római nép e közben is folyton alkalmazta a beolvasztási politika ügyes és sikeres eszközeit. Miután Itáliára a polgárjogot kiterjesztették, Róma, most már mint nemzet, történeti életének ahhoz a szakához ért, midőn egy nép, mely nemzeti létét öntudatosan fejleszti, a múltak tapasztalatait megfigyelni és a követett iránynak hatalmi állására gyakorolt befolyását mérlegelni kezdi.

Visszapillantva eddig megfutott pályájukra, lehetetlen volt észre nem venniük, hogy az, a mi őket annyi válságon győzedelmesen átsegítette és birodalmuknak hatalmas épületét minden eddigi politikai szervezetet messze felülmúló szilárd alapokra helyezte, nem tulajdoníthatják egyébnek, mint történetük ama sajátszerű vonásának, mely megkülönböztette őket az ó kor valamennyi többi népétől. Ez abban állott, hogy a meghódított népeket nem irtották ki, mint a keleten, nem taszították el maguktól, mint a görögök, hanem kiterjesztve rájuk a polgári jog előnyeit, magukba felvették és őket még érzelmeikre is nemzeti szellemükkel asszimilálni törekedtek.

Sallustius leplezetlen örömmel üdvözli e szerencsés politikának korai alkalmazását a város alapítója áltat Cicero ennek tulajdonítja a római uralom kiterjedését és szívós életerejét. Dionysius párhuzamot von a rómaiak szabadelvű és jóakarata politikája és a görögöknek gyengeségére való féltékenykedései és merev zárkózottsága között és ennek tulajdonítja főképpen a könnyű győzelmeket Leonidas és Themistokles utódai fölött. Tacitus végre a katonailag különben hatalmas Lacedemon és Athén bukását kínnak tulajdonítja, hogy a legyőzött népeket kizárták jogközösségükből.

A római államférfiak felvilágosodása ebből azt a bölcsességet merítette, hogy a rómaiakhoz hasonló hatalmat csak az összetartás kötelékei tehetik állandóvá. Ennek látható eredménye az volt, hogy a polgári lajstromok állandóan új nevekkel szaporodtak. Győzedelmes hadvezéreket felhatalmaztak, hogy híveiket e nagybecsű jótéteményben részesítsék. Hűség az állam érdekei iránt igényt adott a polgárjog elnyerésére, a mit annál szívesebben teljesítettek, minél inkább váltak láthatóvá a polgárosítás előnyei. A szövetségesek háborúja több jót eredményezvén, mint rosszat, a főváros jogainak kiterjesztését a távoli provinciákra nem tekintették többé összeférhetetlennek az alkotmánnyal.

A nemzeti szellem a birodalom egységének gondolatára emelkedve fel, az érzelmek és nézetek egységét törekedett létesíteni abban a testben, a melyet egy közös központ egységes erejével kell kormányozni. Egymás után támadtak politikai válságok, melyek a közhatalomnak egy kézben összpontosítását követelték. Az egyes kísérletek sikerei azoknak ismétlésére ösztönöztek, míg végre a monarchia eszméjét, mely eleinte ellenszenves volt, a végén üdvözölték.
Az átmenet a szabadság állapotából a szolgaság helyzetébe itt is. mint egyebütt, lassú folyamatban, alig észrevehetően történt. A monarchia kezdetben megtartja a régi köztársasági szervezet minden formáját, a lepel hosszú időn keresztül csak fokozatosan hull le az új alkotásról s mire teljesen láthatóvá válik, a köztársasági szellem épp úgy nem létezett többé, mint a hogy annak valódi erői is már rég elenyésztek.

Igaz, hogy a monarchia megalapításával megszűnt a populus részvétele a hatalom gyakorlásában, sőt részben a személyes szabadságnak a polgárjogban rejlő biztosítékai is megszűntek, de azért a római civitas még mindig előkelő helyet foglalt el a népek képzeletében, és mert a világon emberszámba csak az ment, a ki római polgár volt, azt még most is igen becses adománynak tekintették. Azok pedig kik a nép helyett az összes hatalmat gyakorolták. mintha az idegen és polgár között minden különbséget el akartak volna enyésztetni, annak előnyeit bőkezűen osztogatták.
Már Julius Caesar (49. Kr. e.) a transpadani Galliának adományozta és még ugyanabban az évben Gades városát Spanyol. országban is felruházta vele, a Munda melletti ütközet után pedig még más spanyol városok is megkapták. A fővárosban egyes kiváló idegeneket a liberum artium professorokat, orvosokat, de tetszése szerint másokat is részesít e kitüntetésben.

Szicíliában Augustus Syracusae-t és még néhány más várost római kolóniákká alakitja át. Galliában és Afrikában egyes városoknak polgárjogokat ad. A valláskülönbség ebben az időben nem akadályozta többé a polgárság elnyerését. Augustus alatt jelentékeny számú zsidó tartózkodott Rómában, közülük némelyek nyilvános hivatalokba jutottak. Idegenek később a legmagasabb méltóságokra emelkednek. A bőkezűség a következő császárok alatt sem csökkent.
Tiberius követi elődjeinek, példáját, a polgárijogot úgy egész községeknek, mint egyeseknek, ezek között különösen a tekintélyes és gazdag tartománybelieknek sűrűn adományozza. Claudius maga pénzért adja és Messalinának is megengedi, hogy azt pénzért adhassa. Galba alatt Gallia nagy része az adott segély jutalmául civitást kap. Ekképpen a provinciák népessége csakhamar a polgárok és nem polgárok tarka vegyüléke lett, míg végre Caracalla császár főleg fiskális érdekekből a római polgárjogot a birodalom minden alattvalójára kiterjesztette. Ettől fogva csak egy birodalmi jogról, nem pedig független nemzetek egymás közötti jogáról lehet szó.

A római jog kiterjeszkedve az egész ismert világ fölé, a nemzetközi jog elenyészik annak uralmában. A peregrinitas fogalma ekkor már csak a latini iuniani osztályra szorítkozott.