Rómában is, mint a többi a népnél a jogképesség az államhoz volt kötve, de azon belül a jogok nem egyformán oszlanak meg az állam minden tagja között. Polgár csak az, a ki a polgári jog teljességét élvezi. A római polgárjog oly jogosítványoknak összessége, melyek részint társadalmi, részint politikai, részint vallási szempont alá esnek.
Az első csoportba tartoznak a házasságra (connubium), a vagyonjogi képességre (commercium) vonatkozó jogosítványok, kiváltságok és a legis actio, vagyis az a képesség, hogy a polgár jogát római törvény szerint római bíró előtt érvényesíthette. A második csoport magában foglalja a szavazatjogot a comitiumokban (ius suffragii), jogot hivatalviselésre (ius honorum) és végre a magistratusok sérelmes ténye ellen a nép határozatára való hivatkozási jogot (ius provocationis).
Minthogy végül az állam kultuszában csak a polgárnak volt része, minden többi joga ezen alapult. A gyűlést áldozat előzvén, meg, ott csak az szavazhatott, a kinek az áldozatban részt venni joga volt. Papi kaszt hiányában minden polgár lehetett pontifex maximus és tagja a fetialok testületének.
A polgárjog harmadik alkatrésze tehát foglalatát képezi az állami kultuszban való részesedésnek és az ebből eredő jogoknak. Ilyen jogokkal felruházva lenni, e mellett olyan államhoz tartozni, mely e jogoknak képes volt mindenütt elismerést is szerezni, büszkeséggel töltötte el a római polgárt és olyan állást biztosított neki, a mihez semmi fogható nem volt az egész ó kori világban. Ha már most ebből kiindulva kutatjuk, hogy a polgárjog kiket illetett meg, és milyen elbánásban részesültek azok, a kik abból kirekesztve voltak, nem lesz nehéz ítéletet alkotnunk Rómának nemzetköz jogi felfogásáról.
A polgári jog eredetileg Róma városához volt kötve és egész teljességében csak a patríciusokat illette meg. Ők az uralkodó nép, ők egyedül képezik a községet, az államot, melyben a többi népelemek alárendelt viszonyban vannak, és csak az uralkodó néppel folytatott hosszú küzdelmek után vívják ki egyenjogúságukat.
Ami az idegent illeti, ezt a ius civile minden jogból egészén kizárt. Hogy azonban mégis némi jogvédelemben részesülhessen, átadták öt egy teljes jogú polgárnak (patronus) és e viszonyt a szentség és kegyelet kötelékével fűzvén össze, létképessé tették. Ezek voltak a cliensek. A clienst a patronus családjához tartozónak tekintették, róla a patronusnak atyailag kellett gondoskodni, jogügyleteit közvetíteni és a bíróság előtt képviselni. Viszont a cliens gyermeki engedelmességgel tartozott a patronusnak, vele nem pereskedhetett és ellene nem tanúskodhatott. E viszony, mely átörökölhető volt, később meglazult és végre észrevétlenül elenyészett.
Ezek mellett Rómában egy nagy tömege élt olyan embereknek, a kik nem voltak cliensek, hanem egy külön osztályt képeztek, nevük általában: plebs volt. Szemközt az uralkodó néppel (populus) a plebs volt a kormányzottak osztálya — a köznép. Politikai jogokkal nem bírván, a plebejusok ki voltak zárva a polgárság kötelékéből és a curiákból, magánjogilag pedig csak a commercium illetvén meg őket, patríciusokkal érvényes házasságot nem köthettek, de tartoztak hadi szolgálatot teljesíteni, földadót (tributum) fizetni, terheik tehát számosabbak voltak, mint jogaik.
Ez a plebs képezi a római állam legérdekesebb és egyszersmind legfontosabb elemét. Ez a mozgató erő, mely az államot előre viszi. E nélkül Róma alig lépett volna ki valaha abból a szűk körből, mely a patríciusok zárt testületére szorítkozott és igen valószínű, hogy mindvégig egy latin mezei város marad, ha a plebs forradalmi mozgalmai haladásra nem ösztönzik. Már (444. Kr. e.) a lex Canuleia megszünteti a connubium tilalmát a patríciusok és a plebejusok között és ezt elérvén, a ius honorum megszerzéséért harcba lépnek egész erejükkel.
A felszabadulás munkája a királyok alatt jó részben befejezést nyer, de e tény fontosságának következményei csak a királyság megszűntével mutatkoznak. A decemviralis törvényhozás idejétől fogva a plebejusok részt követelnek az állam souverain jogaiban, helyet kérnek a legfőbb magistratusokban és a törvényhozásban. Erre a leges Liciniae Sextiae részvételt engednek nekik a consulátusban és a lex Ogulnia (300. Kr. e.) vallásilag is egyenjoguvá teszi a patríciusokkal és utat nyit nekik a Pontifex maximus és a Curio maximus méltóságáig.
A szabadoknak (ingenui) eme osztályai mellett találjuk még a rabszolgákat. A római jog szerint a rabszolga dolog (rés) és nem személy (caput). A rabszolgának nem volt semmi joga. Nem köthetett házasságot és nem volt tulajdonjoga. Csak az volt az övé, a mit ura neki concessio peculii adott és a mit azon megtakarított.
Azokat, kik a szolgaság e nyomasztó állapotából manumissio által felszabadultak, libertininek nevezték. Ezeknek jogi állását régi urukhoz való viszonyok határozta meg. Ez a viszony inkább tényleges és kegyeleten alapuló, mint jogilag meghatározott volt. Némileg ahhoz hasonlított, melyben a cliens állott patronusához, de nem terjedt ki a felszabaditottnak gyermekeire, mert ezek szabad születésűek (ingenui) voltak. Mindazáltal nem szabad származásuk társadalmi helyzetükre még sokáig érezhető hatást gyakorolt, mi a közvéleményben főleg abban nyilvánult, hogy családi összeköttetéseket egy felszabadulttal vagy ennek gyermekeivel illetlennek tartottak. Egyébként igen sok függött az úr tekintélyétől.
Sulla és később a császárok idejében gyakrabban előfordult, hogy hatalmas urak libertásaikat nagy befolyáshoz juttatták. Augustus alatt és utána a felszabadított ius ingenuitatist nyerhetett az által, hogy a császártól arany gyűrűt, annulus aureust kapott.
Ha ezek után a provincialis lakosság különféle osztályainak jogait kutatjuk, azoknak változatos viszonyában az uralkodó városhoz ugyanazokkal a jogokkal találkozunk, melyek a római polgár házához tartozó különféle osztályú egyének között előfordulnak. Róma ugyanazt az állást foglalja el provinciáival szemben, melyet a római polgár, mint pater familias, mint patronus és dominus a maga háztartásában.
A római polgároknak a provinciákban elhelyezett gyarmatai, melyek nemzeti jogaik teljes élvezetében meghagyattak, abban a viszonyban álltak Rómához, melyben a fiú atyjához, mint a ház urához. A legyőzött néptörzsek, melyek kegyelemre hódoltak meg, a győztes állam hatalmának épp úgy alá voltak vetve, mint a rabszolga az úr hatalmának. Azok, kiknek az állam földjeiket és intézményeiket visszaadta, a szabadon bocsájtottak (libertini) sorsában osztoztak.
Némely városok és népek alárendeltségük elismerése mellett Rómával szövetséges viszonyba lépni törekedtek; másoknak ezeknél függetlenebb helyzetük volt és egyfelől a jó szolgálatok, másfelöl a polgárjog kölcsönös csereviszonyában állottak. Végre voltak olyanok, melyek Rómával teljesen egyenjogú szövetségi viszonyban állottak. Ezek hasonlítanak a római patricius clienseihez, vendégeihez, barátjaihoz.
Minden római provincián belül voltak olyan népek, melyek e viszonyok valamelyikében állottak a respublikához és ehhez képest irányukban a katonai és polgári kormányzat szigorát vagy fenntartották, vagy lazították vagy teljesen enyhítették. A végén mégis a provinciák lakosságának zöme a meghódítottak, dediticii osztályához tartoztak, vagyis a nagy római háztartás rabszolgáihoz, kikre mindennemű terheket róttak és ezenfelül a consultól és praetortól kezdve az alsófokú hivatalnokig mindenki által irgalmatlanul kifosztattak.
Közbe esik azonban a római jog kiterjesztése, a világuralom létesítése és a római állam egysége, mely az egész ókorban egyedül képviseli az emberiség egységének eszméjét.