Midőn a jogászok a XVI. század végén művelni kezdték a nemzetközi jogot és az új tan részére pozitív jogalapot kerestek, a tudomány akkori állapotában figyelmük az általánosan uralkodó római jogra irányult, annak elvitázhatatlan tekintélyében vélték feltalálni az új tudomány jogi alapját és szankcióját.

A ius gentium hangzásánál fogva is alkalmasnak kínálkozott, hogy a nemzetközi jog fogalmát reá átvigyék és igen természetes igazságnak találták, hogy a modern nemzetközi jog nem is lehet egyéb, mint az, a mit a régi Rómában ius gentium alatt értettek. Nem lesz nehéz kimutatni, milyen módon keletkezett a ius gentium, milyen viszonyokra alkalmazták és milyen értelemben fogták fel a rómaiak.
A XII táblás törvény, mely a régi ius civile foglalata, eredeti szerkezetében, csak a polgárokra nyerhetett alkalmazást Idegenek teljesen ki voltak abból zárva, barátsági és vendégjogi szerződések nélkül sem személyük, sem javaik jogvédelemben nem részesültek.
A római, kinek idegen dolog kezébe esik, azt jogos tulajdonának tekintette és épp így tett az idegen is a saját földjén azzal, a mi római. Római földön az idegen polgár rabszolgaságba vethető, de épp így a római polgár is az idegenek földjén. A viszony tehát egészen kölcsönös, de azért nem kevésbé nyomasztó a postliminium dacára, melyet arra alkalmaztak.

A nemzetközi érintkezések, melyek Róma és a meghódított népek között keletkeztek, valamint a görög bölcselet befolyása enyhítették ugyan némileg az eljárás szigorúságát, de teljesen el nem enyésztették. A törvények oltalmát csak a szövetséges népekre terjesztették ki, a tulajdonképpeni idegeneket barbároknak tekintették és teljesen kizárták abból. De amint a légiók győzelmesen előbbre nyomultak, abban az arányban növekedtek Rómának érintkezései is az idegen népekkel.
Új érdekek keletkeztek, melyek az eddigiektől különböző jogviszonyokat hoztak létre. A XII táblás törvény, mely megfelelt a régi igényeknek, nem volt képes többé kielégíteni azokat a követelményeket, melyek a változott életviszonyokból keletkeztek. Új szabályokról kellett tehát gondoskodni, melyek az idegenekre és illetve azoknak ügyleteire is kiterjeszthetők legyenek.

Régebben ezt különös szövetségek (foedera) eszközölték, de ezek az érintkezések növekedésével· elégtelenekké váltak, a római jogot (ius civile) pedig részint exclusiv jellegénél részint merevségénél fogva a peregrinusokra kiterjeszteni nem lehetett. Más expedienshez kellett tehát nyúlni.
Midőn az idegenek száma Rómában szaporodni kezdett, részükre külön hatóságot állítottak. Minthogy a praetor urbanus hatáskörét nem lehetett reájuk kiterjeszteni, meghagyva öt első praetornak, kívül még egy második praetort állítottak, a praetor peregrinust, qui inter cives et peregrinos jus dicit. A peregrinusoknak nem lévén kereseti joguk, a jus civile szerint peres ügyeiket most már a saját praetorjuk előtt és saját jogaik szerint intézhették el.
Ezek a praetorok ekképpen megismerkedtek különféle nemzetek jogaival és csakhamar észrevették, hogy azokban a római törvényekkel közös elvek találtatnak, a mi csak úgy lehetséges, hogyha azok az ember természetéből fakadnak, a józan ész által minden népnél felismertetnek és ekképp egy általános; mindenkire kiható természeti jogot képeznek.
Ezeknek a közös jogi elemeknek foglalatát értették ők a ius gentium alatt és ez okból már a római jogászok gyakran felváltva használják a ius naturale elnevezéssel. Ezzel az általános emberi joggal jött érintkezésbe a ius civile és a természeti törvény hatása folytán, mint gyengébb engedni volt kénytelen az erősebb nyomásának.

A praetorok a törvényalkotó hatalom egy nemével felruházva, felvették az új elveket, beillesztették a régi rendszer szűk keretébe, kitágították annak körét, ruganyosabbá és ez által alkalmazhatóvá tették az élet változott viszonyaira.

Nehéz munka volt ez, mert oly intézményekről volt szó. melyekét hosszú gyakorlat szentesitett, vallásos érzelmek kegyelete ápolt és melyeknek fenntartásán egy zártkörű kiváltságolt osztály szűkkeblű féltékenysége őrködött. Arról tehát, hogy valaki profán kézzel ezekhez a szent intézményekhez nyúlni merészeljen és a ius strictum szigorú formáin bármit változtasson, szó sem lehetett. A praetorokat e nehéz «és kényes helyzetükből kisegítette jogalkotó bölcsességük. Meghagyva a régi jogot a maga eredetiségében, mellette párhuzamosan fejlesztették az új jogot.
A jus civile szerinti házasság mellett alkottak egy ius gentium szerinti házasságot, a római rokonság mellett egy természetes rokonságot, a quiritár tulajdon mellett egy bonitár tulajdont, a stipulatio szigorú formái mellett az idegenek által is használható szabadabb és kötetlenebb formákat. Ez volt a ius gentium, más szóval az a jog, mely idegen népek jogaiból római területen római befolyás alatt azok számára alkottatott, kikre akár büntetésből, akár azért, mert idegenek voltak, a ius civile szabályait alkalmazni nem lehetett. A ius gentiumot a későbbi írók majd mint természeti jogot, majd mint nemzetközi jogot fogták fel. Alapját ennek, maguknak a római jogászoknak eltérő magyarázatai képezik.

Túlnyomókig olyan jogot értettek alatta, mely közös az összes népekkel, de ez annak csak egyrészéröl mondható. A ius gentium nem azonos a ius naturaleval, legkevésbé abban az absztrakt értelemben, a mint a későbbi bölcselők felfogták, de nem azonos az aequummal sem, a mellyel a jus gentiumot kapcsolatba hozzák, hogy a justumot szembe állítsák a legitimummal.
Midőn a praetorok az idegenek jogaiból kiválasztották azokat a szabályokat, melyeket a peregrinusok és illetve ezek és a rómaiak között felmerült jogesetek eldöntésénél alkalmaztak, az idegen jogot nem vették át változatlanul a maga eredetiségében, hanem annak elemeiből a szükséghez képest római földön új jogot alkottak. így véve, a ius gentium a római jog folyékony anyagát képezi, mely feloldotta azt a mi abban merev volt, a nélkül, hogy a ius civilét eredetiségéből kivetkőztette, azt megváltoztatta vagy megszüntette volna.

A római szellem, midőn a fejlődő műveltség befolyásának engedett, nemzeti eredetiségéből semmit sem áldozott fel. A ius gentiumnak ebből a szempontból két oldalát kell megkülönböztetni. Egyik részről általános peregrinus! jogot jelent; melyet azon személyek jogviszonyaira alkalmaznak, a kikre a ius civilét alkalmazni nem lehetett, és melynek alapját valóságos idegen jog elemek képezték római felfogás által módosítva és kiterjesztve; másik részről pedig azt a jogot jelenti, mely a római nép tágabb és általánosabb jogi felfogásából eredt; a mely tehát nem mesterséges módon spekuláció, vagy tudományos kutatás által keletkezett, hanem a római népnek sajátságos szelleméből és belső erejéből fakadt.

Röviden a ius gentium részint a magán forgalom céljából alkotott peregrini jog, részint valóságos polgári jog, melynek a rómaiak is alávetették magukat, midőn a törvényhozásban a civilis ratio mellett a naturális ratio is érvényesült. Végre utolsó jelentőségében a rómaiak a ius gentiumot oly viszonyokra is alkalmazták, melyek Róma, mint zárt egész és külföldi államok, mint önálló alanyok között merültek föl. Ebben az éltelemben a ius gentium tulajdonképen nemzetközi jog volna, de valamint egyfelől a tudomány már rég eldöntötte, hogy a rómaiak a ius gentium alatt egészen mást értettek, mint a mit mi értünk nemzetközi jog alatt: úgy másfelől éppen e tanulmánynak feladata kimutatni azokat a mozzanatokat, a melyek az egész római uralom idejében útját állták egy nemzetközi jog kifejlődésének.