A ius Latii vagy Latinum – azután, hogy Róma elismertette magát a latin közösség teljes jogú tagjának, majd felülkerekedett rajta és hatalma alá hajtotta – a Latini veterest, vagyis a ”régi latinokat” illette, akik közül részben maguk a rómaiak is származtak. Ezenkívül ezt a jogállást kapták egyes coloniák is – a provinciákban eleinte csak ilyeneket alapítottak.

Tartalma tömören úgy foglalható össze, hogy ”ius Quiritium sine suffragio”, azaz valójában elsősorban a ius privatum – valószínileg elsősorban a ius commercii – körében biztosított a latin szövetségeseknek jogokat, vagyis a Quiritesszel egyenlő bánásmódot anélkül, hogy a római jog közjogi oldalát megosztották volna velük. A kölcsönös elismerés valószínileg együttjárt a kölcsönös átköltözés (ius migrandi) jogával és egymás connubiumainak, illetve a vegyesházasságoknak, azaz a ius connubii elismerésével is.

A latin jogúak másik csoportja a Latini colonarii, azaz a rómaiak által Italiában vagy a provinciákban alapított coloniák lakosai. Ennek két típusát különböztették meg: minus ius Latii volt azok joga, ahol a latin jogú lakosok mellett a municipalis ordo római polgárjogot kapott; maius ius Latii pedig azon települések joga, ahol a teljes önkormányzati testület, a decuriók is mind megkapták a ius Quiritiumot.

A ius Quiritium egyre nagyobb kiterjesztése, különösen Italiában Kr.e. 90ben a lex Iulia alapján, majd a provincialis lakosság körében – nem kis mértékben a veteranusok között – azonban fokozatosan háttérbe szorította a latin jog fontosságát, majd a népgyűlések megszűntével a ius suffragii amúgy is kiüresedett, így a ius Quiritium és a ius Latii közti különbség tovább sekélyesedett.
A principatus korára a latin jog már valójában csak egy közbülső lépcsőt jelentett a peregrinus jogállás és a római jog között a provincialis lakosság számára, majd a constitutio Antoninianával ez is megszűnt, és csak a libertinusok bizonyos csoportjaira alkalmazták a kifejezést, míg Iustinianus meg nem szüntette e kategóriát is.