A Köztársaság válsága

Róma hatalma a II. század közepére (Carthago és Corinthus lerombolása után) a Földközi-tenger nyugati és középső medencéjében vitathatatlanná vált; a valamikori városállam, majd regionális hatalom birodalommá nőtt. Az ezt követő száz év során hatalma alá, illetve érdekszférájába vonta a hajdani diadokhoszok utódállamait – kiterjesztve a birodalom határait a kisázsiai államokra, Szíriára, Palesztinára és Egyiptomra –, valamint az Italiától, illetve a Földközi-tengertől északra fekvő területek egy részére, így Galliára és Dalmatiára is.
Az immár világbirodalommá növekedett Róma gazdasági, társadalmi és politikai felépítésének alkotmányos keretei mindeközben alig változtak, a nagyarányú terjeszkedés azonban mélyreható változásokat idézett elő a római társadalmon belül, és ez – mind Rómában, mind a befolyása alá vont, illetve meghódított területeken – egyre mélyülő válsággal járt.


Válságtényezők a köztársaság utolsó századában

A hagyományos gazdasági-társadalmi keretek felbomlottak, helyettük azonban az uralkodó rétegek nem tudtak elfogadható alternatívával szolgálni. A válság alapvetően négy – egymással összefüggő – tényezőből állt, melyekből következett az egész hatalmi, politikai és katonai rendszer, végsősoron az évszázados köztársasági berendezkedés válsága is.

Ezek a tényezők voltak:
az egyre hosszabb háborúskodások miatt tönkrement kisparaszti gazdaságok és a latifundiumok kialakulása miatt ismét előtérbe kerülő földkérdés;
az italiai szövetségesek egyenjogúsága, a polgárjog kiterjesztése;
a provincialisok – elsősorban a nagy kulturális, politikai és gazdasági hagyományokkal rendelkező keleti tartományok városainak – problémája; végül
a háborúk következtében a latifundiumokon foglalkoztatott, egyre nagyobb rabszolgatömegek helyzete és mozgalmai.

E fenti tényezők közül az első kettő a hadsereg válságában is szerepet játszott, amennyiben a hadsereg addigi társadalmi bázisául szolgáló kisparaszti tömegek elsorvadásával az utánpótlás egyre nehézkesebbé vált. A megoldás a hadsereg bázisának mind a római társadalmon belül, a proletarok felé történő vertikális, mind a szövetségesek felé történő horizontális kibővítése lehetett csak.
Az italiai szövetségesek és a provincialisok mozgalmai annyiban hasonlítottak egymásra, amennyiben mindkét csoportnak megvolt a teljes társadalmi vertikuma, melyből Róma az arisztokráciát éppúgy nem fogadta be a ius Quiritium keretei közé, mint az alsóbb néprétegeket. Így hát ezek a konfliktusok nem viselték magukon oly mértékben a társadalmi küzdelmek jellegzetességeit, mint a proletarok, illetve a rabszolgák mozgalmai.


A földkérdés és a hadseregreform

A III. századra egyre nagyszabásúbb és hosszantartó háborúskodások következtében a római polgárok addig jelentős hányadát kitevő kisés középbirtokos parasztok tömegei mentek csődbe. Ezek, nincstelen proletarokként, Rómába áramlottak, élvezték az államnak a II. század közepére már egyre nyomasztóbb terhet jelentő szociális gondoskodását, egyben pedig a népgyűléseken bármikor részt venni kész, könnyen mozgatható, és gyakran demagógiára is hajlamos tömeget képeztek. Mivel vagyonuk nem volt, nyilvánvalóan alacsonyabb classisba sorolták őket, így viszont nem tudtak – illetve nem kellett nekik – katonának állni a legiókban.

A földbirtokviszonyok változásának haszonélvezője a senatori – és kisebb mértékben a lovagi – rend legvagyonosabb rétege volt, akik a tönkrement gazdaságokat felvásárolták, illetve az ager publicusból roppant területeket béreltek. Ez a II. századra mintegy 2030 családot jelentett, akik a senatori renden belül is elkülönültek, hatalmas vagyonra tettek szert, sőt, gyakorlatilag az állam vezető tisztségeit is kisajátították maguknak. Ez a réteg a II. századra, mint nobiles különböztette meg magát a kevésbé tehetősektől, az I. század elejére pedig optimates néven helyezkedett szembe a reformokat szorgalmazó populares-szel.

Az italiai területek mellett a II. század második felére a provinciák – eleinte elsősorban Africa, majd Hispania – is egyre fontosabbakká váltak. Az ezek területéből kihasított ager Romanusból való földbérlet ui. szintén a latifundiumok kialakulásához vezetett.
A polgárságon belül a földkérdésben az első nyílt összecsapás 133-ban történt, mikor Ti. Sempronius Gracchus, tribunus plebisként egy olyan lex agrariát fogadtatott el a népgyűléssel, mely felújította a leges Liciniae Sextiae ager publicusról szóló rendelkezéseit, az így felszabaduló földeket pedig egy testület, a tresviri agris pericandis assignandis hatáskörében 30 iugerumos agri vectigalesként kiosztották a proletarok között.

A bérfizetésre azért volt szükség, hogy nyilvánvaló legyen a föld ager publicus minősége, és ne lehessen megint felvásárolni. Bár Ti. Gracchust az újraválasztása miatt kitört zavargások során meggyilkolták, a földosztás egészen 129ig folytatódott, minek következtében számos kisparaszti birtok jött létre Italia szerte.
A reform második szakasza C. Sempronius Gracchus 123122-es néptribunusi tisztségével kezdődött. Caius bátyjánál jóval átfogóbb reformprogrammal lépett fel, mely csaknem másfél tucat törvényjavaslatban öltött testet.

A 121-ben a kihirdetett SC ultimum hatálya altt meggyilkolt C. Gracchus agrárreformjának megvalósítását még egy évtizedig ugyan folytatták, áttörő eredménye – a mintegy 60.000 földhözjuttatott proletar ellenére – a Gracchusok földreformjának azonban nem volt. 111-ben aztán egy új lex agraria keretében beszüntették a kiosztott földeken a vectigal fizetését, azokat quasi magántulajdonba adván az addigi bérlőknek, amivel elhárult a kisbirtokok újbóli, nagybirtokosok általi fölvásárlásának az akadálya.

A megoldás végül is a – kimberek és teutonok elleni háború során véghezvitt – mariusi hadseregreform lett, melynek során a hadsereg bázisává a városi proletártömegek váltak, akiket az állam fegyverzett föl, 16 éves szolgálati idejük alatt zsoldot, illetve a hadizsákmányból részt kaptak, végül missio agrariával történő elbocsátásukkal veteranusként egy italiai vagy (a később kizárólagossá váló) provincialis colonia deductiójában vettek részt. Ezzel Marius egyszerre megoldotta a proletartömegek eltávolítását a Városból, a hadsereg utánpótlásának kérdését és a proletarok (veteranok) földhözjuttatását. A reform gyenge pontja a földhöz juttatás volt, melyet a senatus – a mindenkori erőviszonyok alapján – a provinciák feletti pénzügyi-igazgatási jogkörénél fogva megakadályozhatott.

Azonban, ha a politikai viszonyok úgy alakultak, a sikeres hadvezér jelentős számú veteranust tudott letelepíteni, mint Sulla, illetve Caesar dictaturájuk idején. A Gracchusok földreformjának félsikere után és a senatus időnkénti szembeszegülése ellenére végül a mariusi hadseregből leszerelt veteranusok missio agrariája vált a Kr.u. III. század fordulójáig a földhöz juttatás rendes módjává, amikortól fogva eleinte egyre nagyobb mértékben, majd végleg felváltotta a missio nummaria. Ez azonban kétélű fegyver volt, mivel a hadseregek egyre nagyobb mértékben függtek a parancsnokaiktól. A szolgálati idő alatt a parancsnokok sikeres hadvezetése biztosította számukra a győzelemmel együtt járó hadizsákmányt, a leszerelés után pedig a földhöz jutást. Ez a kettős kapcsolódás már a Kr.e. I. században arra vezetett, hogy a hadsereg nem Rómához, hanem a hadvezéréhez volt hű, és a polgárháborúk során egy-egy tehetséges hadvezér római polgárok ellen is bevethette csapatait.


Az italiai szövetségesek

A tarentumi háború óta Italia teljes területe Róma fennhatósága alá került. Az egyes alávetett államokat különböző szövetségi szerződések kötötték Rómához, de a socii közül kiemelkedtek a ius Latiival rendelkező Latini veteres.
A különböző feltételekkel megkötött szövetségi viszonyoknak alapvető és közös jellegzetessége volt, hogy a szövetségesek területének általában 1/3-át ager Romanusnak nyilvánították, melyből azonban csak római polgár bérelhetett; a szövetségesek auxiliaris csapatok kiállítására voltak kötelesek; valamint adót fizettek Rómának; ezzel szemben viszont a ius privatumból többé-kevésbé részesültek, pontosabban bizonyos jogbiztonságot és a ius Quiritiummal rendelkezőkkel egyre bővülő egyenjogúságot élveztek:

– a praetor peregrinus hivatalának felállítása után a ius gentium magánjogi elismerésével; illetve
–a lex Aebutia után a ius Quiritium alávetésével a ius gentiumból sokat merítő ius honorariumnak, és ezzel párhuzamosan a peregrinusok magánjogi képességének quasi elismerésével.

Bár a szövetségesek együtt viselték Rómával a birodalom építésének terheit, sőt, a 2. pun háborúban többségükben bebizonyították hűségüket is, Róma a II. század során egyre rosszabb bánásmódban részesítette és mindinkább diszkriminálta őket. A római társadalmon belüli gazdasági problémák a szövetségesek esetében még erőteljesebben érvényesültek, miközben a föléjük rendelt római magistratusok önkényének voltak alávetve.

A bellum sociale végkimenetele két törvény elfogadása volt, melyekkel Róma elismerte a szövetségesek követeléseinek jogosságát. A lex Iulia értelmében minden Rómához hi maradt szövetséges italicus közösségre, majd a lex Plautia Papiria értelmében a harcolók közül a magukat önként megadó szövetségesekre is kiterjesztették a polgárjogot.
Az új polgárokat azonban nem vagyon szerint osztották el a 35 tribusba (amint addig szokásos volt), hanem összesen 8 tribusba kerültek. Mivel a legislatio ebben az időben főleg a comitia tribután zajlott, ennek egyértelmi következménye az addigi római polgárok túlsúlya a továbbiakban.


A provinciák

Róma a II. század közepétől ura volt Hellasnak, majd a század utolsó harmadától megvetette lábát Kisázsiában is. A III. Attalos által a római senatusra hagyott pergamoni királyság területét azonban csak hároméves harcok árán sikerült Asia provinciává szervezni, mivel a római uralommal szembehelyezkedő alsóbb néprétegek Aristonikos vezetésével fellázadtak.
Hasonló lázadáshoz vezetett négy évtizeddel később VI. Mithridates pontusi király fellépése, akinek bíztatására 88ban, az ”ephesosi éjszakán”, 80.000 rómait mészároltak le Nyugat-Kisázsiában. A felkelés átcsapott a Görögországba, mindenekelőtt Athénba, ahol szintén az alacsonyabb néprétegek vettek benne részt.

E konfliktusok hatása hosszú távon – amellett, hogy enyhült a provinciák brutális elnyomása, a helytartói hatalmat consularis vagy praetorius rangú senatorok kapták több évre, a publicanusok és a helytartók működését pedig megpróbálták szigorúbban ellenőrizni – az volt, hogy a Rómához hű helyi vezető réteget – polgárjog és egyéb privilégiumok adományozása révén – fokozatosan bevonták a római uralmi rendszerbe, ezzel erősítve a politikai és társadalmi rend támaszát. Ez a ”politikai romanizáció” aztán a továbbiakban is a birodalmi egység legfontosabb biztosítéka maradt.


A válság megoldásának jogi keretei

A válságot társadalom és jogtörténeti szempontból egyaránt két fő szakaszra lehet bontani. Az első a válságjegyek jelentkezésétől, illetve Ti. Gracchus fellépésétől a bellum sociale végéig terjedt. A második a szövetséges háborúk után, Marius és Sulla polgárháborújával kezdődött, és az actiumi ütközetig tartott.


Az első szakasz megoldásai

A II. század utolsó harmadában alapvetően még a köztársasági ”alkotmány” alapján keresték a megoldásokat, bár voltak már itt is kivételek. A reformjavaslatokat plebiscitum vagy populiscitum formájában megszavaztatták, így a változások a mindenkori római törvényesség rugalmasságával követték egymást.
Az optimates és a populares összecsapásai nem voltak többek utcai csetepatéknál, és a joghatályos döntéseket többnyire nem katonai erőszakkal vívták ki. Erre Róma még a szövetségesek háborújában is ügyelt; a lex Iuliával és a lex Plautia Papiriával mintegy elébe ment egy esetleges katonai kudarcnak, és úgy tűnt fel, mint a polgárjog kiterjesztésének előmozdítója. A lex sacrata egyre gyakoribb megsértése azonban már jelezte a társadalmi küzdelmek eldurvulását.


A polgárháborúk korának megoldásai

A válság második, polgárháborúkkal terhes időszakának alkotmányjogi megoldásai messzemenőkig alkalmazkodtak a kor rendkívüli viszonyaihoz. A körülményeket a mariusi hadseregreform és az italicusok polgárjogának elnyerése után az alábbiakban foglalhatjuk össze:
a hadsereg utánpótlásának gondja megoldódott – a proletarok, illetve az új római polgárok tömegei révén; a hadsereg hosszú ideig – eleinte 16, később 24-25 évig – szolgáló zsoldos katonákból álló hivatásos hadsereggé vált;
a hadsereg messzemenőkig lojális volt hadvezéréhez – a Sullaféle provincialis igazgatási rendezés után már többnyire egy-egy proconsuli vagy propraetori rangban álló tartományi kormányzóhoz;
a földkérdés és a nincstelen városi tömegek problémája – a Gracchusok tevékenysége, majd a mariusi hadseregreform és a sorozatos veteran telepítések következtében – ha nem is megoldódott, de nagymértékben enyhült;
a provinciákban történt deductiós colonia alapítások – bár eltérő mértékben – felgyorsították azok romanizációját, így lassan kialakult egy olyan provincialis réteg, mely ugyancsak részt kívánt kapni a hatalomból;
a politikai csoportosulások ugyan még a popularesomptimates II. századi elnevezése szerint alakultak, de ennek eredeti tartalma (pl. földkérdés) már kiüresedett, így nagymértékben merő demagógiává vált, és egyszerien az egymással szemben álló hatalmi tömörülések hagyományos megkülönböztetésére szolgált;
a válság első szakaszában – részben – megoldott problémák mellett továbbra is jelentkezett a birodalom hatalmi válsága, amennyiben a városállami keretekre kialakult kormányzati intézmények nem bizonyultak adekvátnak a megnövekedett birodalom stabil irányítására.

A fentiek alapján tehát új típusú konfliktusok alakultak ki, melyek közös jellemzője az volt, hogy az egy-egy tehetséges hadvezér köré csoportosult politikai erők próbálták ellenfeleiket a legbrutálisabb eszközökkel megsemmisíteni, ennek során pedig a köztársasági államrendet és a lex sacratában foglalt alkotmányos szabályokat minduntalan megsértették. Ez többnyire úgy történt, hogy a poltitikai csoportosulások vezetői olyan különleges hatalmat gyakoroltak, mely a hatalom különböző részjogosítványainak koncentrációjából és időbeli korlátlanságából adódott, és már előrevetette a principatus politikai berendezkedésének alkotmányos megoldásait.
Az alábbiakban – mellőzve a hadi és politikai események részletes felsorolását – vizsgáljuk meg a korszak két kiemelkedő politikusának, Sullának és Caesarnak, a fenti szempontok szerinti politikai karrierjét és eredményeit!

Sullát L. Valerius Flaccus (Cinna consultársának apja) javaslatára, a lex Valeria de imperio alapján imperium extraordinariummal; legibus scribundis et rei publicae constituendae, határozatlan időre (pontosabban feladata véghezviteléig) dictatorrá választották. A dictaturája alatt hozott leges Corneliae tükrözik azt a törekvést, amellyel a senatusnak a mariusi párt által megtépázott tekintélyét próbálta helyreállítani oly módon, hogy elvileg a korábbiaknál is nagyobb hatalmat adott az immár 600 fős testületnek:
újraszabályozta a lex Villia által meghatározott cursus honorumot, és bevezette, hogy ugyanazt a magistraturát tíz éven belül senki nem nyerhette el ismét;
a provinciák igazgatását a proconsulokra és propraetorokra bízta, akik egyben az ott állomásozó hadsereg parancsnokai is voltak, és hivatali idejük alatt nem hagyhatták el tartományukat (mivel ekkoriban 10 provincia volt, a praetorok számát 8-ra emelte); mind az újonnan felállított, mind a már korábban létező esküdtbíróságokat – a C. Gracchus alatt hozott lex de iudicariát újból megváltoztatva – ismét kizárólag senatorokkal töltötte föl;
a tribunus plebis tisztség után római polgár ettől fogva el volt zárva minden egyéb magistraturától;
a plebiscitumokat pedig – a lex Hortensia rendelkezését megváltoztatva – újra előzetes senatusi hozzájáruláshoz kötötte.

Sulla hatalmának alapját azonban továbbra sem a senatus, hanem a hadsereg támogatása adta. Ezt mutatja az is, hogy – az addigi senatusi politikai állásfoglalások ellenére – 100.000 veteranját telepítette le az Italiában alapított, kifejezetten katonai jellegi coloniákban. Hasonló tömegbázisteremtés volt a ”10.000 Cornelii” felszabadítása is, akik feltétlen engedelmességgel tartoztak neki, mint patronusuknak.
Sulla lemondása, majd halála után egykori hadvezére, a fiatal Cn. Pompeius Magnus, akit – bár fontosabb tisztséget addig nem viselt – a senatus proconsuli hatalommal ruházott fel Hispaniában, felszámolta a Sertorius vezette utolsó marianus ellenállást. Hazatérve consulságra pályázott a Spartacusféle felkelést leverő L. Licinius Crassussal együtt.

A senatus nem nézte jó szemmel a két, befolyásos hadvezér politikai pályafutását, ezért ők kénytelenek voltak a lovagrend és a populares felé nyitni, és 70-ben consulok lettek. Azonnal hozzáláttak a senatus különleges hatalmának megnyirbálásához:
lex Pompeia Licinia értelmében a tribunus plebisek visszakapták eredeti jogosítványaikat, a plebiscitumhoz való senatusi hozzájárulást pedig ismét eltörölték;
lex Aurelia értelmében az esküdbíróságok tagságát megosztották az ordo senatorius, az ordo equester és a classis I tagjai között, és ezáltal – bár vegyes összetételi, de – nem senatori többségi bizottságok alakultak.

Ebben a politikai környezetben indult az ifjú C. Iulius Caesar politikai pályafutása, miután Sulla diktatúrája idején – mariuspártiként kompromittálva magát – kénytelen volt egy időre visszavonulni a közélettől. Sulla halála után, visszatérve Rómába, megszerezte a populus támogatását, hamarosan tribunus plebis, aedilis, végül praetor lett, majd 63-ban – hogy a Catilinaféle összeesküvésben való részvétel miatti vádakat elkerülje – elérte, hogy megválasszák pontifex maximusszá. Ezután Hispaniát kormányozta, mint propraetor, végül a senatusi politikából kiábrándult Pompeiusszal és Crassusszal kötött szövetsége értelmében 59-ben consullá választották.

Consulsága idején jelentős törvényeket terjesztett a népgyűlés elé, bár az elfogadásuk körül a lex sacrata számos alkalomból sérelmet szenvedett:
– agrártörvényével 20.000nyi veteranus és nagycsalád letelepítését érte el DélItaliában (de consultársának, M. Calpurnius Bibulusnak az interdictiója és néhány tribunus plebis vetója ellenére);
–A lex Iulia de actis Pompei értelmében megerősítették Pompeius keleti intézkedéseit;
lex Iulia de publicanis a lovagrendi adóbérlőknek kedvezett;
lex Iulia de repetundis megszigorította a tartományi visszaélések kivizsgálását.

Caesart a lex Vitinia de provincia Caesaris alapján 5 évre Gallia Cisalpina és Illyria tartományok proconsulává nevezték ki, majd ehhez még megkapta Gallia Narbonensist is. A lucai találkozón hivatali idejét még öt évvel meghosszabbították, így tízéves helytartósága alatt kitolta a birodalom határait a Rajnáig, elfoglalva Galliát.
Eközben egy minden tekintetben hű és odaadó, jelentős mértékben Észak-Italiából toborzott hadseregre tett szert, melyre a 49-ben kitört polgárháború alatt bátran támaszkodhatott. A polgárháborúk lezárultával alakította ki aztán Caesar azt a rendkívüli hatalmat, amely a különböző hivatalok és tisztségek időbeli korlátozás nélküli halmozásában teljesen újat jelentett a római államberendezkedésben. Pharsalos után meghatározatlan időre, majd Kr.e. 46-os africai győzelmei után Caesart 10 évre dictatorrá és – a gyakorlatilag censori hatáskört jelentő – praefectus moribusszá választották.

Sulla dictaturája után immár másodszor használták fel a dictaturát eredeti alkotmányos szabályainak (fél éves hivatali idő) mellőzésével. Praefectus moribusként Caesarnak lehetősége nyílt a senatus összetételének felülvizsgálatára, és így az uralma alatt immár 900 főre növekedett (ezért még jobban megosztható) testület gyakorlati ellenőrzésére.
Kr.e. 45-ös hispaniai győzelmei után Caesar tovább halmozta a hivatalokat; – korábbi pontifex maximusi (63.), örökös tribunus plebisi (48.) és censori (46.) tisztsége mellé – dictator perpetuus, imperator és 10 évre consul lett. A különböző tisztségek összessége valójában fedi a dictator hatáskörét, így az örökös dictatura első ránézésre fölöslegesnek tinik. Valószíni jelentősége abban állhat, hogy egyrészt Caesart szimbolikusan is az állam fölé emelte, másrészt örökössége biztosíték volt többi tisztségének tartalmára, illetve a törvényhozásban játszott szerepet.

Viselt hivatalaiból adódó – összetett – hatásköre az alábbiak szerint alakult:
– pontifex maximusként teljes ellenőrzést és irányítást gyakorolt az állami kultusz felett: ilyen minőségében hozta meg naptárreformját és hangsúlyozta Venus istennőnek, a gens Iulia ősanyjának kultuszát;
– tribunus plebisként vetó joggal rendelkezett, ezenkívül személye és háza sacrosanctus volt; de nem lebecsülendő a tribunus plebis tisztének ekkor még egyértelmien popularis tartalma sem, melynek alapján a maiestas populi megszemélyesítőjeként lépett fel;
– imperatorként (az imperium proconsulare birtokosaként) a teljes római hadsereg főparancsnoka volt, amit csak szimbolikusan erősített meg dictatori címe;
– dictatorként designatiós jogköre volt a magistraturák betöltésére, rendelkezett az aerariummal, valamint háború és béke kérdésében;
– censorként döntő hatásköre volt a senatus összetételének meghatározására;


A principatus kialakulása

A Caesar halálát követő polgárháborúk hatalmi küzdelmei sok tekintetben hasonlatosak voltak a Caesar és Pompeius közti harchoz; látszólag a popularis egyeduralom hívei küzdöttek az optimata senatusi köztársaság párttal, valójában azonban két hatalmi tömörülés élethalál harcáról volt szó.
A válság megoldásának jogi kereteit tekintve megfigyelhető a Sulla-kori megoldásokhoz való visszatérés éppúgy, mint Caesar politikai örökségének továbbvitele.

Kr.e. 43. januárjában, a fiatal Octavianust a senatus tagjává nyilvánították, a consularisokkal együtt szólalhatott föl, a törvényes korhatár előtt tíz évvel pályázhatott a magistraturákra és propraetori rangban imperium militaréval ruházták föl a két consul mellé beosztva.
A lex Titia alapján 43 novemberében a tresviri rei publicae constituendae causa öt évre szóló rendkívüli consuli hatalmat kaptak hivatalnokok kinevezésére, törvényhozásra, bíráskodásra, földosztásra és pénzkivocsátásra. A lex Valeria de provocatione ellenére, a népgyűléshez való fellebbezési jog felfüggesztésével hozhattak halálos ítéletet.

A Caesar gyilkosainak megbüntetését hivatalos állami programmá emelése után, 42. januárjában a lex Rufrena alapján Caesart istenné (pontosabban istenivé; divusszá) nyilvánították, Octavianus pedig neve mellé felvette a divi filius formulát is. A Brutus és Cassius pártjával való leszámolás után a triumvirek a tarentumi szerződésben (Kr.e. 37.) meghosszabbították triumviri hatalmukat, felszámolták Sextus Kr.e. 29-ben Octavianus hazatért Rómába és bezáratta Ianus isten templomának kapuját. Ettől fogva, mint a ”pax Romana” megteremtőjét, 23-ig évről évre consulnak választották.

Ugyanebben az évben censor lett, és a caesari senatus létszámát ismét 600 főre csökkentette (elsősorban Antonius híveit távolítva el). Ettől az időtől fogva princeps senatus (folyamatos consulsága után az imperium proconsulare maius, majd az imperium consulare alapján).

Octavianus 27. január 13-án bejelentette a köztársasági államrend helyreállítását; az államot pedig a senatus és a római nép szabad rendelkezésére bocsátotta. A senatus ugyanakkor megbízta Hispania, Gallia és Syria 10 évre szóló proconsuli rangú helytartóságával, melyet legatusai (legati Augusti pro consulibus) útján gyakorolt. Mivel ezekben a provinciákban állomásozott a legiók zöme, megtartotta az imperator címet, valamint január 16án megkapta a senatustól az Augustus kitüntető nevet.

Kr.e. 23ban, miután lemondott a consulatus folyamatos birtoklásáról, megtartotta az imperium proconsulare maiust, melynek keretében továbbra is ő volt a jelentős katonasággal rendelkező provinciák helytartója; a Duna-Rajna vidéken folytatott hadjáratai során szervezett új tartományok is ide kaptak besorolást. Emellett megkapta az örökös tribunicia potestast is, melynek megváltozott tartalmú keretében továbbra is princeps senatus maradt a törvényjavaslattételi és vetó jog, valamint a sacrosanctus minőség mellet.
A császári hatalomnak a principatus idején ez a két tisztség adott valódi tartalmat, és csak kiegészítette a 19-ben kapott imperium consulare és a cura morum, melyekre támaszkodva Italiában is kényelmesebben gyakorolta hatalmát, illetve fenntartotta a censori jogkört anélkül, hogy valódi magistraturát töltött volna be.

Kr.e. 12-ben – Lepidus halála után – pontifex maximus lett, Kr.e. 2-ben pedig megkapta a pater patriae címet. Ezzel párhuzamosan az ”amici principis” köréből elkezdte kialakítani a – principatus első századában nem hivatalosan működő – consilium principist és a szakszeri császári közigazgatás clientelán alapuló intézményrendszerét, melyben lovagrendieken kívül császári szabadosok, sőt, rabszolgák is közreműködtek. Ennek keretében az Italiában állomásozó, 9 cohors-nyi hadseregből létrehozta a praetorianus gárdát, melynek első – lovagrendi – parancsnokát, a praefectus praetoriót, Kr.e. 2-ben nevezte ki. Emellett 3 cohors milliariából álló Róma városi helyőrséget állított föl a praefectus urbi parancsnoksága alatt (Tiberius Kr.u. 23ban az egész praetorianus gárdát Rómában helyezte el Seianus praefecturája alatt).

Augustus principatusának államjogában tehát keveredtek a sullai és caesari megoldások; a triumvireket a senatus és a nép felhatalmazására, törvényesen bízták meg a köztársaság helyreállítására, és látszólag ezt Augustus véghez is vitte; csakúgy, mint Sulla 79-ben, 27-ben ő is lemondott a teljhatalomról, és a senatus és a nép kezébe tette le.
A továbbiakban viselt hivatalai és tisztségei – a köztársaságkori fogalmak szerint – nem voltak diktatórikusak; valójában ezek között egyetlen, hagyományos értelemben vett magistratura sem szerepelt.
Caesar politikáját folytatta viszont annyiban, hogy a valódi hatalmat – elsősorban az imperium proconsulare (militare) maius és a tribunicia potestas alapján – mindvégig szilárdan a kezében tartotta, azaz valójában Caesar dictatori katonai-politikai hatalma összpontosult a kezében.