A ius publicum és a ius privatum elhatárolására Iustinianus Institutuói adnak definíciót: ”Ius publicum est, quod ad statum rei Romanae spectat, privatum, quod ad singulorum utilitatem”.

Azaz a különbség nem abban áll, mint a modern jogrendszerekben, ti., hogy mi a jogviszony tartalma, hanem abban, hogy ki a jogviszony alanya. Az ókori Rómában minden a ius publicum hatálya alá tartozott, ami valamilyen módon érintette az államot, még akkor is, mikor olyan jogi aktus történt, amelyben – elvileg – az állam nem hatalmi tényezőként, hanem valójában – a modern jogfelfogás szerint – magánjogi félként szerepelt.

A római államjogfelfogás szerint salus rei publicae suprema lex esto, ebből következően pedig az élet minden területén – így végső soron a jogban is – a magánérdek alárendelődött a közérdeknek. Ez nemcsak a – modern felfogás szerinti – államjogi aktusokra érvényes, hanem mindarra, amit ma a ius privatum körébe sorolnánk, így a dologi és a kötelmi jogi részre is.
A ius publicum Rómában nem volt olyan aprólékosan, a finom részletekig kidolgozva, mint a ius privatum. Így olyan elméleti kérdéseket, hogy mi alapozza meg az állam jogképességét; azaz végső soron, hogy vane és milyen caputja a res publicának, a római jogtudomány nem vezetett le, egyszerien adottnak tekintették.
Mivel a ius publicum közhatalmi elemeivel a továbbiakban részletesebben foglalkozom, itt most csak az államnak, pontosabban a közösségnek a magánjogi szempontból releváns vonásait vázolom fel.


A ius publicum alanya

A legfőbb államjogi aktusokat, a legislatiót vagy a nemzetközi szerződéseket már a legősibb korban a Quirites populi Romani, majd a populus Romanus, végül a senatus populusque Romanus nevében végezték. Ebben az esetben a Quirites vagy a populus alatt a római polgárok – pontosabban a felnőtt, fegyveres, római jogú férfilakosság – összessége értendő, vagyis nem egy elvont államfogalom, hanem maga a közösség.

A közösség tagjainak természetesen rendelkezniük kellett a ius Quiritiummal. Ennek összetevői a közjogi-államjogi természeti ius suffragii és ius honorum, a magánjogi természeti ius commercii és ius connubii, végül a büntetőjogi ius provocationis (azaz főbenjáró ügyben a népgyűléshez – később, változóan a senatushoz, illetve a császárhoz – való fellebbezés joga a lex Valeria de provocatione alapján). Mivel a ius publicum szempontjából természetesen csak az első kettő releváns, a megfelelő helyen alapvetően csak ezzel foglalkozom.

A római államban, illetve annak alávetetten azonban éltek olyan népek, társadalmi csoportok is, melyek a ius Quiritiumból ki voltak rekesztve. Ezek a köztársaság végére, a praetori jogfejlesztésnek köszönhetően, a magánjog területén többé-kevésbé eljutottak a Quirites szintjére. Vagy azért, mert a ius Quiritium egy részét megkapták (mint a Latini a ius commerciit), vagy mert a praetor peregrinus, működése során, pl. a legfontosabb tulajdonviszonyok esetében következetesen alkalmazta a ”si civis esset” fictiót. Ennek következtében a birodalom népességének nagy része ilyen-olyan mértékben részesült a római ius privatumból.
Hasonló volt a helyzet a ius publicum keretében is; a legfontosabb döntéshozatali fórumok és hivatalok természetesen fenn voltak tartva a Qurites (illetve egyes osztályai) számára. Azonban az önkormányzatiság bizonyos elemeit és fokozatait a birodalom szinte minden néprétege élvezte, ezenkívül a polgárjog adományozás – bizonyos korlátokkal és lépcsőfokokkal – itt is éreztette hatását.


A ius publicum dologi joga

Az állam dologi jognak is lehetett alanya; szerezhetett és átruházhatott. Tulajdonossá válhatott occupatio, tulajdon átruházás, ajándékozás, hagyatékból való szerzés, állami vagyon gyümölcsöztetése, specificatio és accessio révén éppúgy, mint a magánszemély a ius privatum alapján; valamint – kizárólag közcélra és állami döntés alapján – kisajátítással (vindicatio ex rei publicae utilitate), mely azonban nem járt feltétlenül kártalanítással, esetleg csak részleges kártalanítással.
Az állami vagyont – a dolgok ius privatumból ismert osztályozásának mintájára – itt is feloszthatjuk ingatlan és ingó dolgokra. Az ingatlanok ezenkívül tovább oszthatók a res publico usui destinatae körére, valamint az általában ager publicusnak vagy ager Romanusnak nevezett, az állam tulajdonában lévő, de magánosok használatába adott termőföldekre.


A mandatum

A ius publicum igen gyakran alkalmazott, egyenlőtlenül kétoldalú kötelme a mandatum. Az állam a feladatait ugyanis általában mandatumként adta ki a tisztségviselőknek, akik – a megbízás szabályai szerint – kötelesek voltak azt bona fide és lelkiismeretesen, a megbízó (jelen esetben az állam, illetve nyilván annak valamilyen közhatalmi szerve) esetleges utasításai szerint ellátni. Ha valaki ezeket a követelményeket nem teljesítette vagy megszegte, illetve ha hanyagabbul (negligentius) járt el, mint ha a saját dolgában járna, úgy az infamiával járó actio mandati directa volt indítható ellene.

A feladatok végrehajtását a censor, valamint a quaestorok, illetve piaci ügyekben az aedilis curulis ellenőrizte. A megbízási jogviszony ugyan ingyenes (”mandatum nisi gratuitum nullum est”), a mandatarius mégis megtalálhatta a számítását (pl. hadizsákmány), ezenkívül a félig politikai jellegi mandatum egyben karrierjét is egyengethette. A mandatumnak mindezek a szabályai a ius publicumban már előttünk állnak a Kr.e. III. században, mint ahogy azt némely quaestiós eljárásból sejteni lehet. Itt is csak követte a közjogi mintákat a magánjogban kialakuló megbízási szerződés.