logo

XX Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Ius divinum

A ius divinum, mint a római jog legkorábban kialakult, egyben viszont fejlődésében a legkorában lezárult, így a legarchaikusabb rétege, mind a ius publicumra, mind a ius privatumra – különösen a korai időkben – nagy befolyással bírt. Sajnos, a keretek nem teszik lehetővé az isteni jog rendszerének teljes felvázolását, úgyhogy ehelyütt csak a legfontosabb vonásokra térhetek ki.

A modern, önálló római vallástörténet megalapítója, Georg Wissowa – akinek az apja jogászként a breslaui városi bíróság titkára volt – 1902ben befejezett mivében a római vallás jelenségeit alapvetően a rómaiaknak az istenekhez való jogi viszonyában ragadta meg. Az általa alapított vallástörténeti iskolát ezért is nevezi Thomas Köves Zulauf ”racionalista jogászi iskolának”. Wissowa felfogása szerint az áldozat például egy do ut des vagy do ut facies jogi ügylet ember és isten között, és ilyen alapon a vallás egy szakrális jogszabályok rendszerének tinik, melynek koordinálói a pontifexek. Ezt a nézetet látszik alátámasztani az a – római jog fejlődése szempontjából igen jelentős és hosszú – időszak, melynek során a pontifexek mintegy ”kisajátították” a jogot.
Wissowa iskolájának továbbvivője, Kurt Latte 1960-ban megjelent művében ugyan enyhít Wissowa szélsőségesen jogi beállítódásán, de továbbra is megmarad azon az alapon, hogy a római vallásban végső soron minden jogi megfogalmazást nyert, és azáltal, hogy a jog ilyen mértékben áthatotta a vallást, a vallás – végső soron – magát az államot, ezen keresztül pedig annak egyik legfőbb megnyilvánulási formáját, a jogot határozta meg; azaz visszatértünk a kiindulóponthoz. Természetesen a modern kutatás – amellett, hogy elismeri a római vallás, és különösen annak egyes elemeinek jogi relevanciáját – sokkal árnyaltabb képet ad, de itt erre nincs mód kitérni.


A ius divinum és a ius privatum

Magánjogi szempontból a legszembetűnőbb példák a dologi jogban a res extra commercium körében a res divini iuris (res sacrae, res sanctae, res religiosae), melyek ”nullius in bonis sunt”, egyelőre tekintet nélkül arra, hogyan lesznek azzá, illetve hogyan szűnik meg ebbéli minőségük.
Hasonló a helyzet a családjogban, ahol a patriciusok ősi házassági formájánál, a confarreatiónál jelentős szerep jutott a sacrának olyannyira, hogy flamenek csak ilyen házasságból születettek és ilyen házasságban élők lehettek.

Mivel az ilyen házasság sokkal szorosabban kötötte a feleséget, valamint a matrimonium sine manu gyakorlata ebbe a hagyományosabb, konzervatívabb házassági formába nehezebben tudott behatolni, a principatus elejére már oly kevesen kötöttek ilyen házasságot, hogy a papi kollégiumok jó részét nem tudták feltölteni. Ezen a helyzeten segített Augustus – vallási reformjával egyidőben – úgy, hogy a confarreatiós házasságban a manus joghatásait csak a ius divinum számára fontos sacrumokra korlátozta; vagyonjogi kihatása nem volt. Itt válik végre el – legalábbis a családjognak ezen a területén – a ius divinum a ius privatumtól.
Szakrális elemek felbukkannak a kötelmi jogban is, pl. a sponsio esetében, ahol a kötött esküszöveg (”Centum mihi dari spondesne? – Spondeo.”) valószínileg az isteni jogból levezethető, mégis a ius divinum magánjogba történő behatását talán az ősi perjogban figyelhetjük meg leginkább.

A legis actio sacramento esetében ugyanis, a vindicatio és a praetori felszólítás után a felek mindegyike esküre hívja fel a másikat, hogy neki van igaza: ”Quando tu iniuria vindicavisti, D (L) aeris sacramento te provoco! – mire az alperes – Et ego te!”.
Mivel mindkettőnek nem lehet igaza, az egyik szükségszerien nefast, sacrilegiumot követ el, és ezzel mintegy megbontja a pax divinát, melynek helyreállítása az illető magistratus és pap (ez esetben jellemzően pontifex, később, mikor a per már elvesztette igazi sacramentum jellegét, csak kezesek, a praedes sacramenti) feladata. Így a magánjogi actióból az ügy átkerül az isteni jog szférájába, az isteni rend megsértését pedig a közjogi személyek az állam nevében teszik jóvá.


A ius divinum és a ius publicum

A ius divinum behatolása a ius publicumba még nyilvánvalóbb. Ulpianus szerint ugyanis ”Publicum ius in magistratibus, in sacris, in sacerdotibus constitit.”, azaz amellett, hogy a magistratusok feladata, részben a szentségeken, részben a papságon múlik.
Az állami élet szinte minden szférájában jelen voltak a ius divinumból levezethető aktusok. A legislatiót, a magistratusok választását, a senatus üléseit, a csatákat, a béke és háború kérdését, a nemzetközi szerződéseket, később a provinciák igazgatásának mindennapjait át meg átszőtték a különböző kultikus cselekmények, melyek tartalmilag is fontos részét képezték mindezeknek. Lebonyolítói nemcsak a különböző papi collegiumok, hanem maguk az állami magistratusok.

A köztársaságkori magistratus választások csak úgy voltak érvényesnek, ha azokat a megfelelő papi testületek (ez esetben az augurok) a kedvező előjelek ”szolgáltatásával” mintegy jóváhagyták, szentesítették, és végső soron ez biztosította a társadalmi legitimáció mellett az isteni legitimációt.
A csaták előtt szintén az augurok közreműködésével történt a szent csirkékkel történő jóslás a csata kedvező kimenetelére, és ha ezt a hadvezér elmulasztotta vagy profanizálta, mint Caius Duilius az I. pun háborúban, úgy számíthatott arra, hogy a senatus sacrilegiumért felelősségre vonja.

A középületeket – melyekhez természetesen a templomok is hozzátartoztak – szintén állami áldozatok kíséretében avatták, illetve szentelték fel, mely áldozatok során a magistratus egyben az áldozati állatok beleit vizsgálva, a haruspicium keretében olvasta ki az istenek tetszését vagy nemtetszését az illető állami aktussal kapcsolatban. Ugyanígy, az állami lét fontos társadalmi politikai eseményeit mind kísérték az állami kultuszok megfelelő eseményei a magistratusok és a különböző papi testületek részéről egyaránt.
Az évenkénti nagy állami áldozatot, a suovetauriliáta rex sacrorum, az – egyébként minden egyéb politikai hatalomból életre szólóan kizárt – főpap mutatta be, de az állammal kapcsolatos minden egyéb ünnepség fő résztvevői szintén a különböző papi testületek, flamenek és pontifexek feladata volt.

Valószínileg nem tekinthető az sem véletlennek, hogy Iulius Caesar politikai karrierjének második, igazán nagy magasságba ívelő szakaszát valójában a pontifex maximusi tisztség megszerzésével kezdte, és melyhez – legalábbis a principatus korának első két évszázadában – minden császár továbbra is következetesen ragaszkodott.

A szent jog más területeken is áthatotta a politikát; elég csak a tribunus plebis sacrosanctitasára utalnunk, amely mintegy megerősítette helyzetét az államon belül, és a törvényi védelem mellett bizonyos isteni oltalom alá is helyezte, hiszen megsértése egyben sacrilegium, végső soron nefas volt, és az isteni rend ilyetén megsértése, ha az állam vezetői nem léptek fel ellene, egyben magára az államra hozott isteni haragot.

Az állam és vallás szoros összefonódása a capitoliumi trias; kezdetben Iuppiter, Mars és Quirinus, később, az etruszk és faliscus elemek beemelésével, Iuppiter, Iuno és Minerva tiszteletében és kultuszában csúcsosodott ki.
Az állami istenkultusz kialakulása azonban a Kr.e. III. századra lényegében lezárult, és a továbbiakban már nem bővült újabb istenek meghonosításával. Az utolsóként, Kr.e. 204-ben, ”hivatalosan” evocatióval Rómába került istennő, a kisázsiai Kybelé, akit Rómában Magna Mater néven tiszteltek, még bekerült az állami pantheonba, és gyakran fordult elő a capitoliumi trias tagjaival együttes tisztelete, mint mutatja egy, a Kr.u. 163-ból származó sopianaei oltár. Ez természetesen nem zárta ki azt hogy – egyrészet az interpretatio Graeca során, midőn a tarentumi háborút követően Róma egyre szorosabb kulturális függőségbe került a görögségtől – a római isteneket megpróbálják azonosítani a valójában többnyire ténylegesen egy tőről származó görög istenekkel, illetve – az interpretatio Romana során – midőn a III. század közepétől Róma kilépett szűkebb, italiai környezetéből, és új népekkel, velük pedig új istenekkel találkozott, ezeket az isteneket azonosítsa saját állami isteneivel.

Mindezt – különösen Keleten – természetesen már elősegítette a görög-macedon hódítás következtében e térségben létrejött hellenizmus, és e szinkretizmusra való törekvés egyben a Római Birodalom egységét is hivatva volt szolgálni (mint pl. a Syriából Pannoniába vezényelt csapatok Iuppiter Dolichenus tisztelete).
Mindazonáltal elsősorban a keltagermán istenek (mint pl. a pannoniai Sivanus), valamint különösen az I. században már a birodalom nyugati vidékén is hódító misztériumvallások (Mithras, Cybele és Attis vagy a bacchanáliákba torkolló Dionysos kultusza, végül a Kr.u. I. századtól a kereszténység) már csak nagyon erőltetetten fértek bele az interpretatio Romanába.

Bizonyos periodikus tiltásoktól, esetleg üldözésektől eltekintve e misztériumvallásokat ugyan megtűrték az állami kultuszok mellett, de gyakorlásuk a magánszférába húzódott vissza egészen a Kr.u. IV. századig, midőn 313-ban Constantinus és Licinius császárok az edictum Mediolanensével biztosították a kereszténység gyakorlását, majd végül Nagy Theodosius császár a kereszténység kivételével minden más isten kultuszát betiltotta. Ekkorra viszont a kereszténység lépett az addigi állami kultuszok helyére, és uralkodó vallásként nagyon hamar megtalálta helyét az államhatalmon belül.


Forrás:
Pozsárkó Csaba: IUS PUBLICUM
A római közjog történetének vázlata a köztársaságkorban és a principatus első két évszázadában