A római államnak volt mind universalis, mind singularis öröklési képessége; bár többnyire csak végrendeletből. A császárkorig az örökös híján uratlanná vált hagyatékot (bona vacantia) iustus titulus és bona fides nélkül bárki elfoglalhatta, és az usucapio pro herede alapján egy év alatt (az ingatlant is!) elbirtokolhatta; azaz nem volt az államnak öröklési joga felette.
A lex Iulia és Papia Poppaea (Kr.u. 9) értelmében aztán a császárkorban ez jelentős változáson ment át, amennyiben – a bona vacantia automatikus megszerzésével (bonorum vindicatio), az örökös testamenti factiójának elvesztése esetén a caducorum vindicatióval és az örökös indignusszá válása során a bona ereptoria elperlésére szolgáló extra ordinem lefolytatott eljárással eleinte az aerarium, majd a fokozatosan kialakuló császári fiscus megszerezhette a hagyatékot. Bár a fiscus ilyenkor nem heres, csak heredis loco est, viszont cum onere, így kötötték a legatumok, felszabadítások, a hagyaték adósságai – igaz, csak a hagyaték erejéig.
Az államnak (vagy valamilyen istennek, vallási alapítványnak) juttatott adományokat – akár halál esetére, akár még életben – általában valamilyen közcélra adományozták. Ebből alakult ki aztán a keresztény korszakban a pia causa alapítványok intézménye, melyet az állam is elismert, és ezáltal a keresztény egyház is államjogi elismerést nyert.


Kötelmek a ius publicum szerint

Az állam a közfeladatok ellátására szükségszerien különböző kötelmi jogviszonyokba kellett kerüljön magánosokkal. Az összes nagy állami építkezést (már a Kr.e. VI. századtól, elsősorban az etruszk királyoktól), az államilag szervezett gabona behozatalt, a hadiszállítást, a köztisztasági munkákat, adószedést stb. mind magánosoknak adták ki – mégpedig a ius publicum keretében.
Az állammal kötött szerződések rendszere azonban – forrásadatok híján – nem annyira világos, mint a ius privatum esetében. Ennek több oka is lehet; egyrészt, mivel jóval korábban alakult ki, mint a klasszikus kori magánjogi szerződéses rendszer java része (pl. a konszenzuál szerződések), valószínileg több benne a szokásjogi elem. Másrészt, éppen a korai kialakulás miatt, minden bizonnyal már jóval előbb ki voltak dolgozva a részletei, mint a ius privatumnak, eleve vagy legalábbis jóval korábban formátlan szerződéseket kötöttek, vagyis a jogtudósoknak nem kellett annyit foglalkozniuk vele.

Mint tudjuk, a – valószínileg szakrális eredeti – bona fides követelménye a kötelmeknél a ius publicumban már régtől adott volt; mindenki tartozott a közzel szemben legjobb tudása és lelkiismerete szerint eljárni, különben az illetékes magistratus eljárást indíthatott ellene. Idevágó történelmi példa a II. pun háborúból egy Postumius nevi hadiszállító esete, aki a rossz minőségi árut rozoga hajókra rakatta, melyek aztán el is süllyedtek, ő pedig a jó minőségi áru ellenértékét követelte. A nyomozást végző tribunus plebis megállapította a csalást, majd a praetor elé vitte az ügyet; végül actio publica keretében ítélték el Postumiust, azaz büntető szankciókat alkalmaztak a tudatos szerződésszegővel szemben.

A történetből nemcsak a bona fides követelménye tinik ki, hanem az a tétel is nyilvánvaló, hogy vis maior esetén a megrendelőé (vevőé) volt a kockázat viselésének a terhe, valamint a szállító az áruért a praestare jellegi, minőségi és mennyiségi szavatossági felelősséggel tartozott.
Mindez már a III. század végén, mikor a klasszikus kori emptiovenditio konszenzus álszerződések a ius privatumban még nem léteztek. A közjogból ment aztán át a késő-köztársaságkorban mind a bona fides, mind a többi kötelmi jogelv a magánjogi kötelmekbe is (az ősi jog a kellékszavatosságra csak mancipatióval elidegenített és utóbb kisebbnek bizonyult telek ügyében indított actio de modo agri nevi kereset esetében ismert kivételt).

Végül, a ius publicum valószínileg, át meg át volt szőve szakrális elemekkel, márpedig a ius divinum nem volt olyan változékony és rugalmas, mint a ius privatum, azaz valószínileg egyszer és mindenkorra adva volt. Ilyen minőségében nyilván már korábban és egyszerűbb megoldásokkal védték a dominium publicumot, mint a dominium privatumot, az állammal szemben álló magánfél pedig eleve kevesebb eséllyel szállhatott egy esetleges jogvitába, mint egyenrangú társával szemben.