A senatus jogi szerepe elméletileg igen korlátozott volt. A principatus koráig határozatai nem minősültek jogforrásnak, csak a magistratusok felé intézett ”tanácsnak”, ”véleménynek”, ”óhajnak”.
Valójában azonban ezek a tanácsok és óhajok megfelelő alátámasztást kaptak egyrészt a senatus rendkívüli tekintélye, másrészt az utólagos számonkérési lehetősége által. Ezenkívül az imperiummal bíró magistratusok maguk is tagjai voltak a testületnek, így annak véleményében, a döntések meghozatalában többé-kevésbé részt vettek.

A senatusconsultum a köztársaságkorában általában egyedi igazgatási aktus volt, tehát nem tekinthető valódi értelemben vett jogforrásnak. A senatus valódi legislatiós jogköre a törvényjavaslatok előzetes megtárgyalásában, illetve eleinte a népgyűlésen elfogadott populiscitumok és plebiscitumok utólagos jóváhagyásában volt.
A principatus korára ez megváltozott, mivel a népgyűlések a Kr.u. I. század végére megszűntek, így – részben – a senatus vette át a törvényhozói hatalmat. Ettől kezdve, ahogy Gaius megfogalmazta; ”A senatus határozata az, amit a senatus létrehoz és elrendel. Ennek törvényerőt tulajdonítunk (legis habet vigorem), noha ez sokáig vitatott volt”. Vagyis még Gaius korában (Kr.u. II. sz.) is megkérdőjelezhető a senatus jogalkotó szerepe, bár valójában elfogadják. Így, ha formailag nem is, végső soron a senatus megszerezte a törvényalkotás jogát, különös tekintettel arra, hogy ebben a korszakban klasszikus értelemben vett törvényt már nem is lehetett hozni.

A senatus gyakran a császár ”oratió”jára hozta a consultumait, és mivel a császár óhajával ritkán szegült szembe, valójában – legalábbis részben – a császári akarat végrehajtójává vált, azt mintegy legitimizálta.


A SC ultimum

A senatusconsultumok egy speciális formája a SC ultimum, amikor az államot fenyegető vészhelyzetben – a ”salus rei publicae suprema lex esto” elv alapján – a senatus a magistratusokat felmentette minden törvényes korlátozás alól. Vagyis egy lex specialis jellegi rendelettel felhatalmazta a magistratusokat arra, hogy túlléphessék a leges generales adta korlátaikat (ha ez sem volt elég, akkor dictatort neveztek ki). Emiatt később sem vonták felelősségre őket – legfeljebb azért, hogy elégséges mértékben és célszerien használták-e föl rendkívüli hatalmukat.
Formulája: ”Videant consules ne quid res publica detrimenti capiat”, azaz a consulok bármit megtehetnek, csak az államot kár ne érje.

Cicero a Catilinaféle összeesküvés alkalmával kihirdetett SC ultimum hatálya alatt ítélet nélkül végeztetett ki római polgárokat. Ezért nem a senatus vonta felelősségre, hanem a Clodius féle demagóg popularis politika jegyében, a tribunus plebis indított ellene actio publicát a népgyilésen.


A magistratusi edictum

Bár a praetor ius facere non potest elv alapján a magistratus általános érvényi jogi normát nem alkothatott, hatalmában állt ezeken felülemelkedni. Döntéseit – még ha ellenkeztek is a törvényekkel – senki nem kérdőjelezhette meg, legfeljebb – célszeriségi alapon – utólag felelősségre vonták (kivéve, ha SC ultimum alapján vagy dictatorként tette).
A ius privatum keretében ez adott lehetőséget a praetornak a ius edicendi keretében történő jogfejlesztésre. A ius publicumban ilyen jellegi jogfejlesztés nem volt, de egyrészt ez az alkotmányjogi szabály tette lehetővé a ius honorarium kialakulását a magánjogban, másrészt – eseti döntés formájában, mely aztán a későbbiekben nem maradt a ius része – a közjogban is alkalmazták az edictum jogteremtő hatását.


A császári constitutio

A császári rendeletek formailag szintén nem sorolhatók a legitim módon megalkotott törvények közé.
A principatus elején még nem is alkalmazták a császárok – inkább a senatusnak benyújtott oratiók formájában fejezték ki akaratukat, melyet a senatus legitimizált.

A II. századtól azonban kialakult az az elv, melyet Ulpianus úgy fogalmazott meg, hogy ”Az uralkodó akarata törvényerejű, mivel az uralmáról szóló törvénnyel [lex de imperio], melyet a nép hozott, a nép neki adta és reá ruházta teljes hatalmát.” Azaz szerinte a constitutio nem törvény, csak törvény erejű (rendelet), és még a ”remekjogászok” idején, a Severuskorban is szükségét érezte alkalmazni azt a százéves jogi magyarázatot, hogy a nép által hozott lex de imperio alapozza meg a császárok törvényhozó hatalmát.

A constitutiónak mind alakilag, mind tartalmilag több fajtája volt. A ius publicum szempontjából a legfontosabbak; az edictum, melyet a császár az egész birodalomra nézve – a köztársasági magistratusok mintájára, mint ”legfőbb magistratus” – kötelezően elrendelt, az oratio, mely formailag a senatushoz intézett kérés, azaz valójában törvényjavaslat (de a II. századtól már egyre kevésbé terjesztették a senatus elé), a mandatum, melyet az alárendelt tisztségviselőnek, többnyire közigazgatási tárgyban adott ki, illetve a rescriptumok egy része, melyek nem magánjogi kérdésekkel foglalkoztak – ezek lehettek mind speciale, mind generale.

Magánjogi szempontból még fontosak a rescriptumok magánjoggal foglalkozó köre – ez adja a többséget –, melyet vagy a kérvényre, subscriptio formájában, vagy a hatósághoz intézett levél, epistula formájában adott ki a császár (közjogi témában természetesen ez utóbbi az általános), valamint a császárhoz magános által intézett fellebbezés tárgyában hozott döntés, a decretum.