A principatus korának első két évszázadában az államirányítás – fokozatosan változó hangsúllyal – alapvetően két struktúrán nyugodott. Egyrészt a princeps különleges hatáskörei alapján a valóságban megnyilvánuló főhatalmán, másrészt a senatus (”és a nép”) hagyományos, köztársasági intézményeket alkalmazó, többnyire jelképes – illetve fokozatosan egyre inkább azzá váló – hatalmán.


A princeps tisztségei

A princeps hatalmának alapját képező különleges hatáskörök nem a hagyományos köztársasági magistraturák hatáskörei voltak, bár abból leszármaztathatók. A consuli imperium plenum származékos hatásköre a proconsuli imperium maius (militare), melyre támaszkodva a princeps ellenőrzést gyakorolt a hadsereg zöme fölött.

Az imperium consulare és a censura (mint később Claudiusnál és utoljára a Flaviusoknál), illetve a potestas censoriával egyenértéki cura morum alapján a princeps ellenőrzése alatt tarthatta Italia (mint ”Róma”) közigazgatását és a polgárok és a rendek tagjait, valamint az állam pénzügyeit anélkül, hogy valódi magistraturát viselt volna.
Az imperium consulare, illetve proconsulare birtokának elméleti megalapozásaként az új princepsek – hacsak már elődjük alatt nem viselték – mindig betöltötték a consuli magistraturát uralkodásuk kezdetén. A consulatus folyamatos gyakorlása mindazonáltal sem kívánalom, sem pedig gyakorlat nem volt.

A tribunicia potestas – amellett, hogy a princepnek hagyományosan megadta a sacrosanctitast, valamint az interdictióhoz és vetóhoz való jogot – megváltozott tartalommal a princeps senatus jogkörét biztosította a császár számára. A folyamatosan gyakorolt imperium proconsulare mellett ez a tisztség az egyetlen, melyet a császárok következetesen, minden évben betöltöttek.


A princeps és a népgyilés hatásköre

A mind hatáskörében, mind tekintélyében és hatalmában korlátozott senatus mellett a populus népgyűlési eljárásai szintén veszítettek jelentőségükből; egyre inkább formálissá, ritkábbá váltak, míg az I. század végére meg nem szintek. Ennek jogelméleti megalapozását a császári constitutiókról szólva Ulpianus azzal magyarázza, hogy a nép a lex de imperióval a császárra ruházta hatalmát.
Eleve fizikai akadályai miatt a népgyűlések szerepe már a Kr.e. I. században csökkenni kezdett, mikor Róma területe elvileg egész Italiára kiterjedt. Erről a területről nem lehetett minden alkalommal összehívni a népet, az állandóan Rómában tartózkodó proletar tömeg pedig nem volt alkalmas felelősségteljes politizálásra.

A népgyűlési a hatalomnak korábban összetett tartalmát:

– a legislatiós hatáskört;
– a magistratusok megválasztásának jogát, illetve
– a ius provocationis alapján történő igazságszolgáltatást

a princeps – különböző jogosítványai, illetve a kialakuló, császári igazságszolgáltatás alapján – fokozatosan magához vonta

– a törvényhozásban – a császári oratióra hozott senatus consultumok mellett – a II. századra végleg a császári constitutiók (ebből a szempontból elsősorban az edictumok) lettek a jogalkotás rendes formái;
– az imperium consulare alapján a princeps gyakorolta a magistratusok esetében a designatiós jogkört, ami akár a népgyilésen, akár a senatusban való megválasztásukat (pontosabban megerősítésüket) jelképessé tette;
– az extraordinaria cognitio kialakulásával egyidőben a római polgárok népgyűléshez való fellebbezésének joga a császárhoz való fellebbezés jogává alakult át (az így született döntések a decretumok, de bizonyos szempontból a magánosok vitás kérdéseire adott rescriptumok is ide sorolhatók).

Végső soron tehát a népgyűlések korábbi hatáskörén egyrészt a princeps, másrészt – bár nyilvánvalóan jelképes tartalommal – a senatus osztozott. A principatus politikatörténete során aztán ez a hatáskörmegoszlás fokozatosan a princeps javára módosult.


A princeps és a senatus viszonya

Augustusnak a senatusi párt felé tanúsított megbékélő politikája lehetőséget adott egy új típusú – elvileg a princeps, illetve a senatus dualista hatalommegosztásán alapuló – államberendezkedés kialakítására. Formailag a két hatalmi tényező feltételezte; meghatározta és ellenőrizte egymást.


A senatus:
– választotta a princepset;
– oratióit megtárgyalta, senatus consultumba foglalta vagy elutasította (a principatus első évszázadában ez lett a ”törvényereji” jogalkotás rendes módja, melyet elméleti okokból ugyan sokáig vitattak, de a II. századra elismerték törvényerejét: ”senatus consultum legis habet vigorem”);
– bíróságként a consulok elnökletével (!) tárgyalt és ítélt. A másik oldalon a princeps senatus-szal szembeni jogkörei:
– censorként meghatározta a senatus összetételét, valamint ellenőrizte a pénzügyek kezelésének senatusi jogkörét;
– princepsként, oratióival alapvetően gyakorolta a senatusconsultumok javaslattételének jogát;
– tribunus plebisként a senatus határozatai ellen vetójoggal, az imperium consulare birtokosaként pedig a collega consul döntései ellen interdictiós joggal rendelkezett;

Ezen elméleti hatalommegosztás és kölcsönös függőség a gyakorlatban természetesen a princeps primátusát jelentette. Mindazonáltal a principatus első két évszázadában – néhány kivételtől eltekintve, mint Caligula, Domitianus vagy Commodus – a császárok igyekeztek fenntartani a köztársasági látszatot. Ennek nemcsak politikai okai voltak, hanem bizonyos szempontból a császárok valóban szem előtt tartották a – modern kifejezéssel élve – ”jogállamiság” elvét, ezen belül pedig a senatusszal való kapcsolatukat szabályozó normákat is.

A császárok valódi hatalmát ugyanis nem a senatus, hanem a hadsereg feletti ellenőrzésük adta. A senatus tekintélyének hanyatlása a Severus korban éppen azzal kezdődött, hogy a princeps ettől fogva már nyíltan és kimondottan a hadseregre támaszkodott, és már jelképesen is egyre kevésbé vonta be a senatust az államirányításba. Egyes kutatók ebben látják a principatus – és ezzel a Római Birodalom – hanyatlásának, sőt, züllésének kezdetét, bár ez – az egyéb gazdasági, társadalmi és nem utolsó sorban külpolitikai, katonai szempontokat egyaránt figyelmen kívül hagyó – nézet kétségtelenül egyoldalú.


A hadsereg

Marius katonai sikerei után külső fenyegetés ellen már nem volt szükség Italiában nagyobb haderő állomásoztatására. A polgárháborúk lezárultával, Augustus korától már belső hatalmi harcok sem indokolták ezt, így a hadsereg zöme (kivéve a praetorianusokat és a városi cohorsokat) a provinciákban állomásozott.
Augustus Kr.e. 27. januárjában – eleinte 10 évre, majd végleg – megkapta azon provinciák proconsulatusát, melyekben legiónyi csapattestek állomásoztak, majd később folyamatosan azokét is, melyeket új hódításai során ő szervezett, és amelyekben szintén legiókat állomásoztatott (elsősorban a RajnaDuna vonalán).

A Kr.e. 23ban megkapott imperium proconsulare maius birtokában aztán folyamatossá tette helytartói hatalmát ezekben a tartományokban, amivel együtt járt, hogy imperatorként a római hadsereg főparancsnoka lett.
A birodalom hadserege ekkoriban mintegy 25 (Traianus korára 30, Septimius Severus korára 33), 5-6.000 fős legióból, és összesen nagyjából ugyanakkora létszámú, 5600 (ritkábban 1.000) fős auxiliaris csapatokból, valamint a praetorianus és városi cohorsokból állt. Ez legalább 300.000 embert jelentett.
Az imperator alatt legatus legionis tisztségben senatori rangú parancsnokok irányították a legiókat, és praefectus cohortis (vagy alae) beosztásban lovagrendi tisztek a cohorsokat (mind a legión belüli egységeket, mind az önálló segédcsapatokat).

A hadsereg utánpótlása eleinte két területről történt; a legiókat – mivel ott csak római polgárok szolgálhattak – Italiából, illetve a provinciákban lévő coloniákból, míg a segédcsapatokat a provincialis lakosság köréből (valószínileg a civitates peregrinae foederatae, illetve liberae népességéből) sorozták. Az innen leszerelt vetaranusok – a missio agraria, illetve többnyire nummaria mellett – megkapták a római polgárjogot is.

Vespasianustól fogva már a legiókba is soroztak peregrinusokat, viszont – a korábbi elvet szem előtt tartva – ekkor a hadseregbe lépéssel egyidőben kapták meg a polgárjogot.


A principatus retorikája

Az alábbiakban többnyire a császári titulatúrának egyes olyan elemeit tekintem át – természetesen a teljesség igénye nélkül –, melyek segítik a princeps és a senatus elvileg egyenrangú, gyakorlatilag azonban egyoldalú viszonyának értelmezését. Ezeknek a címeknek látszólag nincs jogi relevanciájuk, de mivel maga a császári hatalom is bizonyos mértékig jelképes magistraturák rendszerén nyugodott, ezek szimbolikus kifejeződése legalábbis ennek a hatalomnak a kifejeződéseként fogható fel. A császári címek a principatus alatt fokozatosan alakultak ki, és változásaik gyakran jelzik a császár valódi helyzetét a birodalom hatalmi rendjében.

A hivatalos címeken kívül tanulságos forrásnak számíthat a császárok gyakran bizonyos események megörökítését is célzó pénzverési tevékenysége is. Az érmeken gyakran olvashatunk olyan ”szlogeneket”, melyekből a császár és a senatus hatalmi viszonyaira következtethetünk.


Imperator, Caesar, Augustus

Ezek a címek az I. század közepétől már a császári titulatúra állandó részeivé váltak, és mintegy a császárok nevének hivatalos részét képezték. Megjegyzendő, hogy – elsősorban a II. századtól – az uralkodó kiszemelt utóda általában megkapta a Caesar címet, míg az Augustus az uralkodó császárnak volt fenntartva. Ez a megoldás hivatalosan csak a dominatus korának elején, a tetrarchia időszakában vált általánossá.


Pater Patriae, Dominus Noster

Augustus Kr.e. 2ben megkapta a pater patriae címet, melyhez közjogilag járult az a tény, hogy a birodalom polgárai hűségesküt tettek le Augustus kezébe. Ezzel Augustus mintegy a pater familias vagy legalábbis a patronus hatalmát igényelhette az állam polgárai felett. Így a császár védő hatalmát kiterjesztette a polgárok összességére, de egyben fiúi vagy cliensi hiségre tarthatott igényt.
A III. századtól, pontosabban a Severusoktól fogva figyelhető meg a pater patriae cím fokozatos felváltása a dominus noster címre. Amennyiben a patria potestas és az annak erkölcsi tartalmát meghatározó pietas különbözik a dominicia potestastól, úgy vált fokozatosan a császári hatalom mind –az uralkodó osztályt reprezentáló – senatusszal, mind a populusszal szemben egyre despotikusabbá.


Pius, Felix, Invictus

A római vallásos felfogás egyik alapvető jelensége a geniusokban és numenekben való gondolkodás. Ezek a belső tulajdonságokat, gyakran mintegy isteni erőket megszemélyesítő tulajdonságok (mint a gravitas, auctoritas, maiestas, felicitas, pietas, etc.) a nomen est omen elve alapján minegy kisugároztak e címek, mint nevek viselőire is.

A Pius melléknév Antoninus Pius óta vált állandó tartozékává a császári jelzők rendszerének. Alapvető jelentése a ”kegyes, istenfélő” mellett a szülőgyermek közti szeretetet, ragaszkodást, hiséget is kifejező melléknév, mely mint ilyen került a császári jelzők közé.

A Felix (korábban is ismert – lásd Sulla ”Felix” !) ugyancsak a császárok felsőbbrendűségét hirdette, amennyiben feltételezte, hogy a császár minden tevékenységében az istenek által áldott, ezáltal sikeres.

A fenti, viszonylag állandónak, de legalábbis gyakorinak tekinthető címek mellett előfordulnak még a pax orbis terrarum, rector orbis, providentia senatus, providentia Augusti, concordia exertituum, concordia militum, disciplina Augusti, propagatoribus imperii, iustus, spes publica, felicitas temporum etc. éremfeliratok, melyek mind a császári hatalom, a császári auctoritas szimbolikus kifejezői voltak, és mutatják, hogy a látszólagos hatalommegosztáson belül a princeps a senatusszal, illetve a hadsereggel szemben milyen helyet foglalt el.