A római nép, mint kezdetben valószínileg minden primitív társadalom, a termelésnek oly alacsony szintjén állt, hogy (legalábbis a köztársaság végéig) nem tudott kialakulni benne egy jól elkülönült katonáskodó réteg, amely – vagy amelyre támaszkodva egyesek – ki tudták volna sajátítani a hatalmat. A populusra mindig szükség volt a hadseregben, ezért mindig, már a királyság korában is, volt valamilyen mértéki beleszólása a politikába.

Másrészt ez a társadalom – eleinte történelmi és etnikai, később vagyoni okokból – mindig is megosztott volt, azaz tagjainak nem egyenlő mértékben juttatott a politikai jogokból. A legtöbb antik társadalom fejlődésének mintájára Rómában is eleinte a születési arisztokrácia – a patriciusok – kezében volt.
Majd a III. század végére a patriciusok és plebeiusok közti különbségek java része eltűnt, ettől fogva már vagyoni alapon különböztetnek ők maguk is, bár a ”timokratikus” (a görög = becses, értékes szóból) alkotmányukat a királyság korára vezették vissza, és Servius Tullius nevéhez fizték.

Róma viszont egyre terjeszkedett, így olyan népek kerültek hatalmi körébe, akiknek nem akart polgárjogot adni, azaz legyőzött, meghódított népekként kezelte őket. Ezek lehettek latin, illetve peregrinus jogállásúak, mindenesetre a római államon belül, de annak jogán kívül, illetve abból eltérő korlátokkal részesülve éltek. Ezeknek a különböző társadalmi csoportoknak mind megvolt a maga fóruma, ahol kisebb-nagyobb mértékben beleszólhatott a saját ügyeibe; bár egy senator jogállása természetesen nem vethető össze a civitas peregrinák vezetőinek jogállásával.


Patricii és plebeii

Róma köztársaságkori történetének első két évszázadát egyrészt a környező közép italiai népekkel vívott hatalmi harcok, másrészt a populuson belüli két osztály, a patres és a plebs küzdelmei tették változatossá. Ez utóbbiak során a plebs fokozatosan megszerezte a jogipolitikai egyenlőséget, sőt felsőbb, vagyonosabb rétege – érdekazonosságuk folytán – lassan összeolvadt a patricius réteggel, és a Kr.e. II. századra már így alkották az ún. nobiles rétegét.

A hagyomány és a kutatás szerint az eleinte csak a Palatinus dombon megtelepült, eredeti lakosság mellé a Rómában meghirdetett asylum, valamint a – főleg a kulturális és gazdasági fellendülést hozó etruszk uralkodók alatt – királyi cliensként Rómába költözött plebeiusok eleinte az Aventinuson telepedtek meg, majd a királyság bukása után patronusukat vesztvén, gyakorlatilag jogfosztottá lettek Rómában. Ez a bizonytalan jogi helyzet akkor, mikor az ún. peregrinusok védelmét még semmilyen jogeszköz nem biztosította, nyilván az állam stabilitását fenyegette. Ebben a helyzetben bizonyos ”közjogi kompromisszumra” volt szükség, mely a tribunus plebis hivatalának megteremtését jelentette, de végülis több, mint 300 éves folyamatnak bizonyult. E küzdelmek során tehát a valamikori királyi hatalom – főpapi funkció melletti – másik két ága, a hadvezéri végrehajtói hatalmat gyakorló consuloké és a bírói hatalmat gyakorló praetoroké végleg szétvált.

A fenti intézkedéseknek az lehetett az oka, hogy egy – feledésbe merült, talán V. század közepi – rendelkezés már biztosította volna azt, hogy az egyik consul mindig plebeius származású legyen, de a senatusi patriciusi réteg egyszerien nem nevezett consult, hanem helyette kinevezett tribunus militarisokkal helyettesítették e tisztséget.
A leges Liciniae et Sextiae után viszont erre már nem volt lehetőségük, így collega minorként megszerezték a praetori tisztséget, és ez a praetor látta el – fokozatosan egyre kizárólagosabb mértékben – a bírói feladatokat. Majd az 1. pun háborút követően, 242-ben bevezették a praetor peregrinus tisztségét (ami után az eddig eredeti praetort praetor urbanusnak nevezték).

Kr.e. 180-tól, a lex Villia annalis véglegesen szabályozta a magistraturák betöltésének rendjét, és megkívánta, hogy a tisztségeket bizonyos emelkedő sorrendben (cursus honorum) és életkor elérésével töltsék be, így először quaestor (27. életév), majd aedilis (37. életév), utána praetor (40. életév), végül consul (43. életév) lehetett a polgár. Az életkort aztán többször módosították, sőt gyakran figyelmen kívül hagyták
Mindezen küzdelmek során a plebeiusok fokozatosan szerezték meg a különböző magistraturák betöltésének jogát; az első plebeius consul L. Sextius Lateranus volt 366-ban, az első dictator G. Marcius Rutilius 356-ban, az első censor ugyanő 351-ben, az első praetor Q. Publilius Philo 337-ben, végül 253-ban Tiberius Coruncanius személyében találkozhatunk az első pontifex maximusszal, aki emellett elsőként lépett fel jogtudósként a nyilvánosság előtt.


Ordo senatorius, ordo equester

A 2. pun háborút követően az addigi – 18 centuriát adó – lovagságból fokozatosan elkezdett elkülönülni az a réteg, amely a II. század közepére ordo senatorius-ként kezdte önmagát nevezni. Először külsőségeiben ez akkor vált nyilvánvalóvá, mikor a nyilvános játékok alkalmával a senatoroknak külön díszhelyeket jelöltek ki.
A senatori rend kilépett a lovag centuriákból, ahova – a census alapján – egyre több újgazdag homo novus emelkedett fel, a curialis magistraturákat elért lovagokat pedig 129-től a lex reddendorum equorum alapján kötelezték, hogy a statusszimbólumukat, az államtól kapott lovat adják le.

Mivel a lex Claudia de navis Kr.e. 218ban megtiltotta a senatoroknak a 300 amphoránál nagyobb hajók tartását (így közvetve a kereskedelemmel való foglalkozást), ez a rend fokozatosan az egyre inkább kialakuló latifundiumokon gazdálkodott, így hatalmas földbirtokokat mondhatott magáénak.
A nagyjából 300 családot tömörítő rend féltékenyen őrizte kiváltságait, de ezeken belül is kialakult egy oligarchikus mag, mely nagyjából 2025 családból állt és a senatus, illetve az állam irányítását a kezében tartotta.
A II. század elejére kialakuló, majd egyre zártabb ordo senatorius mellett az ordo equester csak nagyjából a század derekán kezdett körvonalazódni. A 2. pun háború sikeres befejezése Róma számára addig elképzelhetetlen expanziós lehetőségeket teremtett.

A II. században megnyílt előtte Africa, Hispania, Dél-Gallia, Hellas, végül III. Attalos végrendelete alapján Asia is. Mindez nem kis mértékben a kereskedővállalkozó pénzarisztokráciának kedvezett, amelyet viszont a lex Claudia de navis alapján elzártak a senatori rendbe való felemelkedéstől. Így – a populus egyéb rétegeitől való különállásukat és felsőbb társadalmi presztízsüket – a lovagrendhez való tartozással próbálták hangsúlyozni.

A valamikori egyszeri katonai centurialis beosztásból tehát egy új ”köznemesség” kezdett kialakulni, mely ordo equesternek nevezte magát, és külsőségeiben is igazodott a senatori rend példájához; a ruhájukon viselt keskeny bíborsáv, az angustus clavus (szemben a senatorok széles bíborsávjával, a latus clavusszal) vagy az aranygyűrű mind a rendi különállást szimbolizálta.

Az ordo equester tagjai a hadseregben a középvezető szintjéig emelkedhettek; ők lettek a szövetséges segédcsapatok vezetői, egyes magistratusok legatusai, a polgári életben pedig jellemzően ők voltak azok a publicanusok, akik a különböző állami beruházásokat végezték, a bányákat és az adókat haszonbérletbe vették etc. Egyébként vagyoni censusuk megegyezett a senatorokéval: 100.000 denarius (400.000 sestertius) volt, ami valójában a III. századra nem volt túl jelentős összeg.


Patronus, cliens, libertinus

A patronuscliens és a patronuslibertinus viszony – bár más jogi aktusból eredt – igen hasonlatos volt egymáshoz mind magánjogi, mind pedig közjogi tekintetben. A ius privatumból ismert tartalma mellett szót kell ejteni annak ius publicumbeli tartalmáról is.

Cliensszé – különösen a korai időkben, mikor a peregrinusoknak nem biztosítottak intézményesen jogokat – szabad akaratából vált a bevándorló azáltal, hogy egy patronus védelme alá helyezte magát. Libertinusszá úgy lett a rabszolga, hogy ura felszabadította. Mindkét esetben a patronushoz fiződő viszony továbbra is bensőséges, mindkét felet elsősorban a mos alapján kötelező kapcsolat maradt.

A cliens és a libertinus – ha egyáltalán a ius Quiritium részese lett is – csak korlátozott polgárjogot nyert. A négy tribus urbana valamelyikébe osztották be, nem szolgálhatott a legiókban, így a ius honorumból ki volt zárva, végső soron pedig nem emelkedhetett a senatori rendbe.
A clientelának elsősorban a korai időkben volt tehát szerepe, mikor a Rómába való költözés egy idegen számára teljes jogbizonytalanságot jelentett, a libertinitasnak pedig inkább a III. században, amikor a rabszolgák száma megnőtt, így áruk lecsökkent. Emellett bizonyos tevékenységeket szívesebben végeztettek az urak libertinusokkal, mint saját rabszolgájukkal.


Cives, latini, socii, foederati, peregrini

A bevezetőben, a ius publicum alanyának tárgyalásakor, már volt szó a római polgárjog elemeiről. Most részletesebben megvizsgálom, miképp válhatott valaki e polgárjog alanyává, illetve ennek milyen egyéb fokozatai voltak. Mivel a caput összetevői közül a status libertatis valójában mindenféle jogviszonynak előfeltétele, így ezzel a továbbiakban nem foglalkozom.

Ugyancsak irreleváns a status familiae, mivel ez – a ius privatummal ellentétében – nincs hatással a közjogi alanyiságra, úgyhogy erre is csak a szükséges mértékben térek ki. Vizsgálódásom középpontjába tehát a status civitatist állítom, mint a ius publicum szempontjából legfontosabb elemet.


Cives

A ius Quiritium elemei közül tehát a ius suffragii és a ius honorum az, mely a teljes jogú polgárt megillette. A ius suffragiit a római családba (vagy házasságon kívül római polgár anyától) született ifjú (liber) a toga virilis felöltésével és a pontifex maximus által a comitia calatán a polgárok sorába való felvétellel automatikusan megszerezte. Ezzel együtt járt annak joga (és kötelessége!), hogy katonai szolgálatát a római legióban töltse, ami szükséges előfeltétele volt a ius honorum megszerzésének, így esetleges későbbi politikai pályafutásának.

A ius Quiritium közjogi tartalmának teljes élvezete tehát elvált a magánjogi jogképességtől, amennyiben patria potestas alatti személy is teljes jogú tagja lehetett a közösségnek, akár a legfőbb katonai és politikai tisztségeket is viselhette, miközben vagyonjogilag nem volt önálló.

A ius Quiritiumot természetesen nemcsak születéssel lehetett megszerezni, hanem az alábbi módokon is:
– civiljogi úr általi civiljogi felszabadítással (manumissio vindicta, manumissio censu – ez a principatus idejére, a census megszintével elavult – és manumissio testamento);
– adományozással, melyet egyenként vagy közösségenként kaptak latin vagy peregrinus jogállásúak; az adományozást eleinte a comitia centuriata, később – felhatalmazás alapján – a magistratusok, a Kr.e. I. században a triumvirek, majd a császár gyakorolták (ide tartozik a veteranusok polgárjog adományozása és a provinciabeli colonia alapítások is); valamint – talán arrogatióval és adoptióval is (ebben az esetben – eredetileg – a comitia calata előtt)


Latini

A ius Latii vagy Latinum – azután, hogy Róma elismertette magát a latin közösség teljes jogú tagjának, majd felülkerekedett rajta és hatalma alá hajtotta – a Latini veterest, vagyis a ”régi latinokat” illette, akik közül részben maguk a rómaiak is származtak. Ezenkívül ezt a jogállást kapták egyes coloniák is – a provinciákban eleinte csak ilyeneket alapítottak.

Tartalma tömören úgy foglalható össze, hogy ”ius Quiritium sine suffragio”, azaz valójában elsősorban a ius privatum – valószínileg elsősorban a ius commercii – körében biztosított a latin szövetségeseknek jogokat, vagyis a Quiritesszel egyenlő bánásmódot anélkül, hogy a római jog közjogi oldalát megosztották volna velük. A kölcsönös elismerés valószínileg együttjárt a kölcsönös átköltözés (ius migrandi) jogával és egymás connubiumainak, illetve a vegyesházasságoknak, azaz a ius connubii elismerésével is.

A latin jogúak másik csoportja a Latini colonarii, azaz a rómaiak által Italiában vagy a provinciákban alapított coloniák lakosai. Ennek két típusát különböztették meg: minus ius Latii volt azok joga, ahol a latin jogú lakosok mellett a municipalis ordo római polgárjogot kapott; maius ius Latii pedig azon települések joga, ahol a teljes önkormányzati testület, a decuriók is mind megkapták a ius Quiritiumot.

A ius Quiritium egyre nagyobb kiterjesztése, különösen Italiában Kr.e. 90ben a lex Iulia alapján, majd a provincialis lakosság körében – nem kis mértékben a veteranusok között – azonban fokozatosan háttérbe szorította a latin jog fontosságát, majd a népgyűlések megszűntével a ius suffragii amúgy is kiüresedett, így a ius Quiritium és a ius Latii közti különbség tovább sekélyesedett.
A principatus korára a latin jog már valójában csak egy közbülső lépcsőt jelentett a peregrinus jogállás és a római jog között a provincialis lakosság számára, majd a constitutio Antoninianával ez is megszűnt, és csak a libertinusok bizonyos csoportjaira alkalmazták a kifejezést, míg Iustinianus meg nem szüntette e kategóriát is.


Socii, foederati

Mind a socii, mind a foederati a Rómával szövetséges népeket, államokat jelölte. Fő különbség köztük, hogy míg a socii az – eleinte Rómával egyenrangú, majd fokozatosan alávetett – italiai szövetségeseket jelölte a lex Iuliáig, addig a foederati egyrészt provinciák meghódított lakosságát másrészt a birodalommal szomszédos népeket jelölte, akiket Róma a legkülönfélébb szerződéses rendszerbe vonta, majd a későcsászárkorban nagy tömegekben telepített le, főként a nyugati provinciákban.
A szerződéses rendszer értelmében Róma a socii földterületének egy részét (általában 1/3-át) ager Romanus publicusként átvette, gyakran adófizetésre, de szinte minden esetben segédcsapatok kiállítására kötelezte őket. A különböző népek különféle haditechnikája következtében (parittyások, íjászok, hajósok, lovasok etc.) ezt jól tudták integrálni a római nehézgyalogság harcmodorába.

A socii tekintetében, főként a korai időkben a ius Quiritium elemeinek változatos vegyítésével olyan kedvezményhez juttattak számos italiai várost, hogy azok valójában szívesen elfogadták a római fennhatóságot, amit az is bizonyít, hogy – néhány város kivételével, mint pl. Capua – Hannibal italai hadjáratakor nem keltek fel Róma ellen, bár a kitinő carthagói hadvezér nem kis mértékben erre alapozta expedicióját.

A foederati esetében erre már nem került sor; nyilvánvaló volt Róma katonaipolitikai felsőbbrendűsége, és – a számos felkelés ellenére – a Kr.u. III. századig Róma fennhatóságát és uralmát a provinciákban és a limesen egyetlen barbár nép sem kérdőjelezhette meg.
A szövetség esetükben annyit jelentett, hogy Róma elismerte őket közösségnek, de nem egyenrangú félnek. Ez a IIIIV. században változott meg, amikor a határokra nehezedő nyomás már oly elviselhetetlen volt, hogy időről-időre egész népek betelepülését volt kénytelen a birodalom engedélyezni.


Peregrini

Eredetileg mindenki hostis, ellenség volt, aki nem tartozott a közösségbe. Később, a szomszédokkal való kapcsolatok egyre szorosabbá válása után szükség volt ezek bizonyos rendezésére (amicitia, hospitium), ami alapján – különösen Róma terjeszkedésének megindultával – rendezni lehetett a jogi viszonyokat azokkal az idegenekkel (peregrinusokkal), akik nem bírták a ius Latiit.

A peregrinus népeknek – a ius privatum körében – Róma meghagyta saját nemzeti joguk használatát (kivéve a peregrini dediticiit, lásd alább), de a ius publicum körében vajmi kevés jogot biztosított nekik. Meghagyhatták eredeti közösségeiket, de újakat is szervezhettek számukra (pl. a civitas Boiorum, illetve a civitas Colapianorum Pannoniában); mindkét esetben civitas peregrinákba szervezték őket, melyek viszont az önkormányzatiság igen alacsony fokán álltak.
A középső köztársaságkorig – Italiában – kevés ilyen civitast szerveztek, inkább szövetségi rendszerrel kötötte magához Róma a meghódított városokat. A pun háborúktól kezdődően azonban provinciákban – a szövetségesek, mint pl. Kr.e. 212-ig Syracusae, valamint a coloniák és municipiumok kivételével – az őslakosságot általában civitasokba szervezték.

A civitas peregrináknak alapvetően három fő típusa létezett; a civitas stipendiaria, a civitas foederata és a civitas libera. A három típus egyben fokozatot is jelenthet, melyet azonban nem feltétlenül tartottak be következetesen.
A civitas stipendiaria az az újonnan meghódított terület, melynek lakosaitól kizárólag adót (stipendium) szedtek. A következő, foederata fokozatba valószínileg azok a civitasok tartoztak, amelyek a romanizációnak és a hűségnek már olyan fokán álltak, hogy szövetséges segédcsapatokat lehetett közülük toborozni.

A legfelső, civitas libera fokozatba pedig azok a népek tartoztak, akiknek Róma bizonyos belső önkormányzatiságot adott. Természetesen mindegyik továbbra is fizetett adót, valamint ez utóbbiból továbbra is toboroztak.
A peregrinusok külön csoportját képezték azok, akiknek az államát (törzsi szervezetét) Róma teljesen szétzúzta, lakóit rabszolgának adta, illetve elűzte; ezek a peregrini dediticii. Ilyen többnyire lázadás vagy egyéb kétségbeesett, pusztító háborúskodás következtében történt, pl. Daciában a traianusi hódítás után a dák őslakosságot nem szervezték civitasokba (bár a pannondalmata felkelés egyik vezető népét, a breucusokat igen). Ennek nyilván inkább politikai, mint jogi okai voltak; végső soron Róma soha nem tudta megbocsátani, ha valaki – legalább időlegesen – erősebbnek bizonyult nála (lásd Carthago vagy Corinthus esetét!).


A populus mesterséges beosztása

Róma lakossága nem egy etnikailag korán kialakult, Közép-Italiába együtt, a maga vérségi kötelékeken alapuló, nemzetségi törzsi beosztásban bevándorló népesség volt. Ellenkezőleg, mindenféle elemekből, már a történelmi korban összeálló nép volt, amelynek viszont szüksége volt a hagyományos keretekre társadalmuk megteremtéséhez. E vázlat során a familiától haladok a populus felé, és közben a beosztás mesterségességére megpróbálok korabeli történelmi példákkal szolgálni.


Familia, gens, curia, tribus

Az első és legfontosabb társadalmi egység tehát a familia, mely a paterfamilias hatalma alatt állt. Ez volt a magánszféra társadalmi bázisa, külső megjelenési formája pedig – jogi és fizikai szempontból egyaránt – a heredium a családi házzal, a családi tűzhellyel és a családi szentéllyel, a Larariummal. Vérségi, gazdasági, szakrális, jogi és (katona)politikai egység. Szent, és mindenki, még az állam számára is sérthetetlen, miként valójában a paterfamilias hatalma is a családhoz tartozó sui heresek, cliensek és servusok felett. Ez így volt a későköztársaságkorig.

A következő szint a nemzetség, a gens. Nemzetsége – és így nemzetségi beosztása (illetve, ami ebből következik, curialis beosztása) eredetileg csak a patriciusoknak volt. Valamikor ez még mindig vérségi kötelék lehetett, de a plebs időközbeni nemzetségekbe szerveződésével itt már megjelent a mesterséges tagozódás is. Ezt látszik alátámasztani az, hogy 10 familia alkotott egy genset.

A következő szint a már – valószínileg teljesen – mesterséges beosztás, a curia. Itt is 10 gens (azaz 100 familia) alkot egy curiát, mely így egyrészt katonai egység (egy centuria), másrészt a közös sacrumok révén vallási egység, harmadrészt politikai egység a comitia curiatán keresztül.

Eredetileg szintén 10 curia (azaz 100 gens, vagyis 1.000 familia) alkotott egy tribust, azaz ”törzset”. Ismerve Róma alapításának körülményeit, teljességgel lehetetlen, hogy a tribusok akár csak mesterséges, de igazi, zárt közösségekként keletkeztek már a Város alapítása előtt. Egyesek szerint a három eredeti tribus (Ramnes, Tities, Luceres) megfeleltek a Róma lakosságát alkotó három fő etnikumnak, a latinnak, a szabinnak és az etruszknak.
Mások szerint – mivel etruszk nevük van – eleve valamilyen, az etruszk korszakból származó közigazgatási beosztás. Mindenesetre talán már a királykorban elkezdett nőni a számuk; Servius Tulliusról tartja a hagyomány, hogy a Város lakosságát négy tribus urbanába, a Suburana, Palatina, Esquilina és Collina tribusokba sorolta.

Az elnevezésekből nyilvánvaló, hogy ez a beosztás már egyértelműen területi alapon történt, bár az egyes etnikumok letelepedési területét is jelölhette. Végül – a négy városi tribus mellé – az V. században a Róma körüli sávban 16 tribus rusticát jelöltek ki, melyek száma a tribus fejlődés 241-ben történő lezáródásakor 35-ben véglegesült.
A római polgárok egyre növekvő körét tehát eleinte valószínileg új tribusok alapításával szervezték, ekkor még nyilván (legalább részben) területi alapon; majd később – különösen a nincstelen tömegek megjelenésével – a már meglévő tribusokba osztották be őket, ekkor már elsősorban vagyoni alapon. Így volt ez a lex Iulia, (Kr.e. 90) után is; hogy kevesebb politikai jogot kelljen adni a volt szövetségeseknek – most már polgártársaknak –, összesen 8 tribusba osztották be őket. Ez adott aztán lehetőséget arra, hogy a proletarokat a szegényebb – és egyben kevésbé előkelő – városi tribusokba, a vagyonosabb rétegeket pedig a tehetősebb – és tekintélyesebb – vidéki tribusokba osszák. Így viszont a négy városi tribus lakossága jóval népesebb volt, mint a vidékieké. Ez a comitia tribután való szavazásnál nyert jelentőséget.


A hadsereg és a centuriális beosztás

Eredetileg a fenti pontban részletezett, félig vérségi, félig mesterséges beosztás volt a hadsereg alapja is. Minden család adott egy katonát, így nemzetségenként 10, curiánként 100, törzsenként 1.000, Róma népességéből így 3.000 nehézfegyverzeti legionarius alkotta a gyalogságot, melyet a király testőrségéből vagy a gazdagabb patriciusokból szervezett lovasszárnyak (”ala”) támogattak.

Servius Tullius nevéhez fiződik, de valószínileg szintén későbbi az a timokratikus alkotmány, melynek során a Quiritest – a vagyon, pontosabban eleinte földbirtoknagyság alapján – öt classisba sorolta:

classis I: 20 iugerum vagy több; classis
II: 1520 iugerum; classis
III: 1015 iugerum, classis
IV: 510 iugerum; classis
V: 25 iugerum föld; akinek ennél kevesebb volt, az classison kívüli proletarius, azaz nincstelen, aki csak a személyével (capite census), illetve ”ivadékaival” adózik az államnak, valamint az osztályok ”feletti” equites (ekkor még nem a II. századi értelemben!). Ez a classisbeosztás lett aztán az adózás, a centuriákba szervezett katonáskodás és az új típusú népgyilés, a comitia centuriata alapja.

Így a 80+90+18+5=193 centuria (összesen csaknem 20.000 ember) hadereje csaknem háromszorosan meghaladta a curiális rendszer 60 centuriáját és 600 főnyi lovas aláját. A hadseregreformnak azonban messzemenőbb következményei is voltak, mivel együtt járt egy új típusú népgyűlés, a comitia centuriata felállításával is, melyen a most már centuriákba szervezett polgárok – köztük olyanok is, akik, mivel a gentiliscurialis beosztáson kívül estek, eddig nem rendelkeztek politikai jogokkal – együtt vettek részt a népgyilésen. Bár a vagyonosabb rétegek – az egy centuria = egy szavazat elve miatt – itt is többségben voltak, ugyanis az III. osztály centuriái a vagyonos lovagcenturiákkal együtt (összesen 98 centuria a maradék 95-höz képest) le tudták szavazni a népgyűlés többi részét, mégis a népesség jóval nagyobb arányát képviselte, mint a comitia curiata.

Ezenkívül a comitia centuriata comitium maximummá válásával legalább a népgyűlésen eltűnhetett a formai jogi akadály a patricius gensek és a plebs vagyonosabb rétegei közt, ami elősegítette a két társadalmi csoport eggyé olvadását (nobiles), a timokratikus alkotmány pedig azt, hogy a II. századra a gazdagabb plebeiusok – szintén vagyoni alapon – az ordo equesteren keresztül politikailag is felemelkedhessenek, illetve homo novusként végső soron az ordo senatoriusba is bekerülhessenek.