A Kr.e. 180-ban hozott lex Villia de annalisszal elméletileg véglegesülő cursus honorum rendszerében hatalmának minőségében, (imperium, potestas) és terjedelmében változatos magistraturák jöttek létre.
Közülük a két legfontosabb a consul és a praetor volt az állam legfőbb irányítója; hatalmuk imperium, amely ”parancsuralmat”, katonai vezető hatalmat jelent. Róma társadalmának politikai felépítése, mint láttuk, nagymértékben igazodott a katonai beosztáshoz. Ennek megfelelően a főhatalmat – katonai szempontból is – az ”imperator” tartotta a kezében (ekkor még természetesen nem a császárok címeként).

A kezdeti időkben még praetor irányította az államot, majd átmenetileg katonai tribunusok, végül a leges Liciniae Sextiae mondták ki véglegesen, hogy a legfőbb magistratus a consul. Ekkor teremtették meg újra a praetor tisztségét, aki ettől fogva – elsősorban – a bíráskodás irányításával foglalkozott.
Elvált tehát az imperium militare az imperium iudicialétól, ilyen értelemben – a rex sacrorum tisztségének létrehozása után – a királyi hatalom másik két ágát is szétválasztották. De nem alkotmányjogi értelemben, vagyis hogy a hatásköröket osztották volna meg, hanem csak olyan szokásjog jött létre, mely alapján a feladatkörök oszlottak meg. Ez azt jelentette, hogy a consulnak éppúgy megvolt a bírói hatalma, mint a praetornak, csak (többnyire) nem gyakorolta, a praetornak pedig ugyancsak megvolt az államikatonai főhatósága, de (hacsak nem volt szükséges) nem gyakorolta.

A iurisdictio nem csak a consul és a praetor között oszlott meg; igazgatási területükön a kisebb magistratusoknak is volt bírói jogköre. Azonban míg a praetor hatásköre imperium (iudiciale) mixtum, azaz a rendes peres eljárás mellett a iurisdictio voluntarriát és a rendkívüli jogsegítségeket (interdicta, stipulatio praetoria, missio in possessionem, in integrum restitutio) is magába foglalta, addig az aedilis vagy a municipialis magistratus (duumvir iure dicundo), imperium meruma csak a rendes peres eljárása, az ordo iudiciorum privatorumra terjedt ki.
A magitratusok hatáskörét (”hatalma körét”) ugyan megszabták a törvények; ez volt a legitima potestas, de az imperiummal rendelkező magistratusoknak (consul, praetor, dictator) megvolt a lehetősége ezek áthágására; ez volt a plenitudo potestatis. A praetor ius facere non potest elv alapján ugyan nem hozhattak új szabályt az aktusukra, de a meglévőt áthághatták – kizárólag célszerűségi alapon, a salus rei publicae suplema lex esto elv értelmében. Ezért természetesen felelősséggel tartoztak, és ha az utólagos senatusi ellenőrzés alapján nem bizonyult tevékenységük üdvösnek az állam számára, felelősségre vonták őket (kivéve a dictatort).

A kisebb magistratusoknak ilyen lehetőségük nem volt; ők nem rendelkeztek imperium plenummal, melyből ez levezethető volna. Ugyancsak nem rendelkeztek imperiummal, csak szigorúan körülhatárolt potestasszal a különböző magistratusok legatusai; akik a mandatum kereteit nem léphették túl.


A consul

A consul valószínileg az V. század közepétől állt az állam élén, de a belharcok miatt csak a leges Liciniae Sextiae véglegesítették hatalmát, mint az állam legfőbb magistratusa, és egyben elrendelték, hogy az egyik consul mindig plebeius legyen.

Rómában a consul volt az állam feje, a teljhatalom gyakorlója, az imperium plenum birtokosa. Hatalmának jelképe a tizenkét lictor. A köztársasági időkben a hadsereg parancsnoka, a háború esetén kivonuló consult nevezték consul armatusnak, míg az otthon maradót consul togatusnak. Ez természetesen csak a korai időkben fordult elő; amint Róma hatalma, területe és hadserege nőtt, komolyabb háborúba mindkét consul elment.

A consul a senatus elnöke; ő (vagy távollétében a praetor) hívta össze a testületet, elnökölt az üléseken és szólal fel először. A consul (vagy távollétében a praetor) hívta össze a comitia centuriatát és a tributát, ott törvényjavaslatot terjeszthetett be. Az consul jelölte a consul designatust, a következő év consulját (a II. századra általában azonban csak a mintegy 20 családot tömörítő oligarchia, a nobiles köréből), akit aztán a comitia centuriata választott meg, a comitia curiata pedig – kedvező előjelek megléte esetén – a lex curiata de imperioval megerősítette.

Szükséghelyzetben a consul nevezte ki a dictatort – ha lehetőség adódott rá, nyilván a senatus véleményének kikérése után, de ez nem volt feltétel. A késő köztársaságkortól a consuli év letelte után proconsuli rangban a consularis általában megkapta egy jelentősebb provincia igazgatását.

A consulok közti rangsort az határozta meg, hogy a senatusi hierarchiában hol állt az illető (pl. előzőleg volt-e már censor vagy viselte és hányszor consulságot). A köztársaságkorban consulból mindig csak kettőt választottak, de a principatus idején – mikor a consul legfőbb állami imperiuma már elenyészett – növekedésnek indult a számuk, bár továbbra is kiemeltek közülük kettőt, mint az állam legfőbb irányítóit (még a Kr.u. III. századi oltárokon is csak két consult említenek meg). A consulok nevével jelölték az éveket.


A praetor

A praetor a köztársaság legkorábbi szakaszában (V. század eleje) valószínileg az állam vezetését látta el (egy-egy praetor a tribusok élén; egy közülük praetor maximusként az állam feje). A középső köztársaságkorra a consuléval elvben megegyező tartalmú imperium plenummal rendelkező magistratus volt, de a feladatkörök hallgatólagos megoszlása miatt elsősorban az igazságszolgáltatás vezetésével foglalkozott. Hatalmának jelképe hat lictor. A consulhoz hasonlóan, a comitia centuriata választotta, majd – kedvező auspicium esetén – a comitia curiata erősítette meg hivatalában a lex curiata de imperióval.

A praetor urbanus tisztségét – a consul collega minoraként – a leges Liciniae Sextiae vezették be, aki mellé Kr.e. 242-től állt a praetor peregrinus, mint aki a peregrinusok egymás közti, illetve a római polgárokkal történő pereskedését irányította, mégpedig nem a ius civile, hanem a ius gentium alapján, melyet Gaius így fogalmaz meg:
”Quod vero naturalis ratio inter omnes homines constituit, id apud omnes populos praeque custoditur vocaturque ius gentium, quasi quo iure omnes gentes utuntur”.

Ebben a minőségében a praetor a ius edicendi alapján történő jogfejlesztéssel nagy hatással volt a ius privatum fejlődésére, amit a klasszikus kor jogászai így fogalmaztak meg: ”Ius praetorium est, quod praetores introduxerunt adiuvandi, vel supplendi vel corrigendi iuris civilis gratia propter utilitatem publicam” illetve ”Ius honorarium est viva vox iuris civilis”.

Eleinte a provinciák irányítását is praetori rangban végezték a helytartók, majd a késő köztársaságkortól (a proconsulok mellett) a praetori év befejeztével a praetoriust megbízták egy kevésbé jelentős provincia vezetésével propraetori rangban.
A középső köztársaságkortól a praetorok száma fokozatosan 16-ra növekedett, de a polgári igazságszolgáltatás irányításával továbbra is csak a praetor urbanus és a praetor peregrinus foglalkozott; a többiek részint a büntető bíráskordást (quaestiones perpetuae) vezették, részint közigazgatási feladatokat láttak el (így a fentiek szerint – eleinte – provinciák igazgatását).


A dictator

Végveszély (általában háborús szükségállapot) esetén a collegialitasból adódó előnyöket (intercessio) fel kellett adni, és – ha csak rövid időre is – egy rátermett személy kezében összpontosítani a hatalmat. Ez, természetéből adódóan az imperium militarét jelentette, de mivel Rómában nem volt osztott a főhatalom, így egyben az imperium plenummal járt.
Az más kérdés, hogy a dictator – eredetileg magister populi – a háborús veszély közepette nem foglalkozott aprócseprő ügyekkel, de ha szükség volt rá, megtehette. Hatalmának (vagyis a két consul egyesített főhatalmának) jelképe huszonnégy lictor.

Bizonyos szempontból a collegialitas a dictator esetében is megvolt, hiszen volt helyettese, a magister equitum, akit ő választott maga mellé, de a magister equitum nem mellérendelt, hanem alárendelt collegája; helyettese volt a dictatornak, így pl. nem volt intercessiós joga a dictator intézkedéseivel szemben. Ennek ellenére bizonyos szempontból collegaként kell értelmeznünk, hiszen őneki éppúgy megvolt az imperium plenuma, mint a felettesének, csak míg a consuloké egymás mellé volt rendelve, addig itt hierarchikus viszonyban volt a két hatalom, a szó jogi értelmében is; azaz a magister equitum rendelkezése nem ellenkezhetett a dictatoréval.

A köztársasági hadseregnek – egészen az 1. pun háborúig – két 56.000 fős legiója volt, mindegyik élén egy consullal és a legiók mellé rendelt 5600 fős alák-kal. A dictaturát katonai szempontból úgy foghatjuk fel, hogy a két hadsereg egyesítésével egy imperator (a dictator) egységes, éppen ezért hatékonyabb vezénylete alá rendelték mindkét legiót, míg a collegialitásból származó előnyöket (a dictator eleste esetén automatikus helyettesítés) a lovasság összevonásával és az alárendelt magister equitum kinevezésével oldották meg.

A végveszélyt természetesen meg lehetett volna oldani úgy is, hogy a SC ultimum alapján a katonailag rátermettebb consul consul armatusként mindkét legiót irányítja, a másik pedig otthon marad. Dictator kinevezésére nyilván akkor került sor, ha egyik consul sem érezte magát alkalmasnak a fenyegető veszély elhárítására, márpedig ha kudarcot vallanak, akkor a senatus utólag számon kérhette tőlük, hogy miért nem neveztek ki dictatort. Ez a megoldás egyben tehát lehetőséget adott arra, hogy ne kelljen mindig háborús készenlétben állni, és csak a legjobb hadvezéreket consullá választani.

A dictatort a végveszély beálltával – a senatus megkérdezésével vagy anélkül – az egyik consul nevezte ki, ami ellen – kivételesen – a másik consulnak nem volt intercessiója. Legfeljebb fél évre, vagy egy feladat ellátására szólt a kinevezése, döntései ellen senkinek nem volt intercessiója, a senatus pedig utólag sem vonhatta felelősségre (legfeljebb a consult, ha nem megfelelő embert nevezett ki). Az összes magistratusok hatalmát felfüggesztették a dictatura idejére; nyilván ilyenkor a nép is a háborúval foglalkozott, nem pedig pl. pereskedéssel.

Háborús szükséghelyzeten kívül is előfordult dictatori kinevezés; de ilyenkor is általában valamilyen speciális feladat ellátására, mint törvényjavaslat benyújtására, egy provincia berendezésére, béke megkötésére, élelmiszerellátás megszervezésére, sőt egyes szakrális aktusok véghezvitelére is.
A Kr.e. II. századtól a klasszikus értelemben már nem neveztek ki dictatort, de az I. század polgárháborúi során többször is, bár már megváltozott tartalommal; ez az időszak az egyszemélyi hatalomkoncentráció szempontjából már átvezet a principatus hatalmi rendjébe.


A censor

A római cursus honorum csúcsát jelentette az V. század közepén – a hagyomány szerint 443-ban – alapított censura.A lex Villia annalis értelmében censor csak consularis rangú lehetett, és csak a 47. életév betöltése után pályázhatott rá a polgár. A senatus tagja (már mint promagistratus is), és a senatusban elnöklő magistratus után az első ember a felszólalások sorrendjében.

A censornak nem volt imperiuma; potestasa kifejezetten a közszféra és a magánszféra találkozásának ellenőrzésére terjedt ki, azaz azt felügyelte, ahogy a polgár, mint közember jelent meg. Ebben a minőségében alapvetően három, egymással összefüggő feladatköre volt; a pénzügyek, valamint a polgárok katonáskodási kötelezettségének, illetve erkölcseinek a felügyelete. A censort ötévenként, 18 hónapos időszakra választották, működése alatt pedig ellenőrizte a polgárok katonai censusát; megállapította, hogy a hadköteles polgárok hadra készeke, felszerelésük rendben van-e, a lovagok megfelelő hátaslovat tartanake etc.

A mariusi hadseregreformig ui. minden római polgár a classisának megfelelő minőségi fegyverzetet volt köteles a saját anyagi forrásaiból előteremteni és fenntartani. A katonai census összefüggött az adócensusszal, így a censor felbecsülte a polgárok vagyonát, és az alapján osztotta be őket a különböző classisokba. Ezzel függött össze az a jogköre, hogy az ordo senatorius és az ordo equester listáját is ő állította össze.

A civitas peregrinák és az adózó provinciák megjelenésével az innen beáramló adó (stipendium) feletti ellenőrzést is gyakorolta. Ezáltal ellenőrzése alatt tartotta Róma bevételi forrásait. A kiadások ellenőrzése ugyancsak a feladata volt, így – bizonyos szempontból – az összes, gazdálkodással kapcsolatos magistraturát, de még a senatust is ellenőrizte.

A census során nemcsak vagyoni alapon mérlegelt, hanem figyelembe vette a polgár erkölcsi magatartását is, azaz hogy a mos maiorum, az ősök erkölcse szerint éle (kiveszi-e a részét a közéletből, vállalja-e a ráeső gyámságot, tisztséget etc.), melyek általános meggyőződés szerint ”hajdan a történelem legjobb államformáját tudták megalkotni” szerint . Ezen az alapon ugyancsak joga volt az illető polgárt – büntetésből – alacsonyabb classisba sorolni, ennek keretében senatori vagy lovagrendi rangjától megfosztani, de ugyanígy az arra érdemes polgárokat, még ha a vagyoni censusuk nem is volt meg, feljebb sorolhatta, sőt, a 312. előtt keletkezett lex Ovinia értelmében ez a censornak egyenesen kötelessége is volt. Nagy hatalma volt tehát mind a polgárok, mind az állam felett, éppen ezért nagy tekintélyi, köztiszteletben álló és megbecsült polgárokat igyekeztek választani erre a posztra.

A principatus korában eleinte a princepsek sajátították ki maguknak ezt a magistraturát, majd a census megszintével maga a censori hivatal is elenyészett.


A tribunus plebis

A tribunus plebis intézménye a hagyomány szerint a ”secessio in Montem Sacrum”ra vezethető vissza, mely után a plebeiusok jogot kaptak arra, hogy tisztségviselőket válasszanak a maguk számára, akik a jogaikat védik. Eleinte belőlük is kettő volt, majd az idők során számuk tízre emelkedett. Hogy hivatását teljesíthesse, 449-ben a lex Valeria Horatia értelmében személye és háza sacrosanctus lett, és asylumot adhatott.

Vetó joga volt a senatus bármilyen, a plebs-et sértő döntése ellen, és intercessióval élhetett bármely magistratus – még hivataltársai – döntései ellen is. Ezenkívül a concilium plebisen plebiscitum javaslatot is beterjeszthetett, melyet aztán a lex Hortensia után már törvényként is elismertek, valamint a comitiákon is élhetett e jogával.
A törvényjavaslat tétel mellett fontos eszköz volt még a néptribunus kezében az, hogy bűnvádi eljárást kezdeményezhetett bárki ellen a népgyűilésen. Addig ugyanis a népgyűlésen csak az állami megistratus terjeszthetett be bármilyen javaslatot, és kevéssé valószíni, hogy hivatali elődjét, aki őt jelölte, bevádolná.

Korábban a plebs tehetetlen volt a magistratusok túlkapásaival szemben, a lex Valeria de provocatione (valamikor az V. században) értelmében pedig a ius provocationis csak arra adott lehetőséget, hogy a saját ügyében megvédhesse magát a polgár. Így viszont a plebs – tisztségviselőin, a néptribunusokon keresztül – utólag crimen laesae maiestatis alapján felelősségre vonhatta a promagistratust, ha az hivatali ideje alatt olyan döntést hozott, mely sértette a nép érdekeit. Ilyen szempontból a tribunus plebisek a – patriciusok és plebeiusok közti közjogi kompromisszum alapján létrejött – alkotmányosság őrei voltak, természetesen a plebs érdekeit képviselve.
A tribunus plebist a comitia tribután választották egy évre. Mivel nem állami magistratus volt, a senatus nem vonhatta felelősségre hivatali évében megtett aktusai miatt, de ugyanúgy lehetett ellene actio publicát indítani a népgyűlésen.
A polgárháborúk során Sulla jelentős mértékben korlátozta a néptribunusok jogkörét, de halála után ezeket az intézkedéseket eltörölték. A tribunus plebis intézménye továbbélt a principatus alatt, sőt, ez volt az egyetlen magistratura, melyhez minden császár, uralkodásának minden évében következetesen ragaszkodott.


Az aediles

Mind a curulis magistratusoknak, mint a tribunus plebisnek voltak kisegítő magistratusaik, az aedilisek. Imperiumuk nem volt, eleinte a nagyobb magitratusok (consul, praetor, illetve tribunus plebis) mandatariusaiként szerepeltek, később egy évre választották őket a comitia tribután.
Nevükből adódóan (aedes = épület) eleinte közmunkák, építkezések felügyeletével foglalkozhattak. A továbbiakban feladatkörük bővült; a rendfenntartás körében a városi ”szakszolgálatok” irányítói lettek. A közlekedési rend fenntartása, köztisztasági feladatok, tűzőrség, a vízvezetékek felügyelete, az ünnepek szervezése és rendjének fenntartása mind a feladataik közé tartoztak.


Az aedilis curulis

Az aedilis curulis állami magistratus, tagja a senatusnak, és a fentiek mellett legfontosabb tevékenységi köre a piaci felügyelet volt. Ilyen minőségében – de csak a potestasa terjedelméig – a praetoréhoz hasonló edictumot adott ki. Ebben elsősorban vásárrendészeti elvek voltak kihirdetve, de jogfejlesztő hatása is volt, pl. az igásállatok és rabszolgák kellékszavatossága esetében, mely alapján egy actio redhibitoria nevű keresetet adott hat hónapon belül a vevőnek az adásvétel felbontására, illetve egy actio quanti minoris nevi keresetet a vételár leszállítására. A provincialis magistraturák körében szintén megtaláljuk az aediliseket, mint a municipalis ordo tagjait.


Az aedilis plebis

A tribunus plebisnek is volt aedilise, talán még korábban, mint az állami magistratusoknak. Eredetileg a plebs templomának és levéltárának, az Aventinuson álló Cerestemplomnak az őre lehetett (az aedes templomot is jelent), és az itteni levéltárosi funkciójából alakulhatott ki a választott hivatala. Itt őrizték és kezelték a plebs privilégiumait és a plebiscitumokat


A quaestor

A quaestura a római cursus honorum legalsó fokát jelentette; férfivá avatása és katonai szolgálata után, 27 éves korában ezzel kezdte a római ifjú politikai pályafutását. Imperiuma nem volt, fő feladata a nagyobb magistratusok segítsége volt. A comitia tributa választotta.

Nevéből adódóan (quaestio = kérdezés) főleg nyomozati tevékenységet (a quaestor parradicii pl. az apagyilkosságokat nyomozta) és pénzügyi ellenőrzést végzett, ebben a tekintetben a censor segítője volt. Valószínileg a censor végezte az állami költségvetés felügyeletét nagy általánosságban, a quaestor pedig az egyedi ügyeket vizsgálta; adóbeszedést, közmunkák elvégzését, értük kifizetéseket etc. A provinciai helytartó melletti pénzügyi tisztviselő, valamint a municipalis ordóban a település pénzügyeinek az ellenőre szintén quaestor.


A praefectus, legatus

A következő tisztségviselők már nem magistratusok; potestasukat valamelyik magistratustól kapták közjogi mandatum formájában, tehát hatáskörük körülhatárolt volt, és nem léphettek azon kívül.


A praefectus

A praefectus, mint neve is mutatja (praeficio = elébe, fölébe helyezni) egy olyan ”elöljáró”, akit úgy helyeztek a hivatalába. Rómában nagyon sok tisztségviselőt hívtak így most itt – a példa kedvéért – csak hárommal foglalkozom, akik a közigazgatás szempontjából is jelentősek voltak.
Kronologikusan haladva – a liviusi hagyomány szerint Kr.e. 437-ben, Lucius Minucius személyében volt az első praefectus annonae Rómában. Feladata a város élelmiszerellátásának irányítása, rossz termés, éhínség esetén a gabonaimport és a raktározás megszervezése. A feladatkört a IV. században megszüntették, de Augustus újra bevezette, a principatus alatt pedig többnyire lovagok töltötték be ezt a hivatalt.

A következő tisztség a praefectus urbi, aki Róma közbiztonságáért volt felelős, alája tartoztak a város rendfenntartó erői (a három városi cohors, valamint a servi publici), valamint a lictorok. Hasonló funkciót töltött be az éjszakai őrség és a tűzőrség vezetője, a praefectus vigilum, akit a principatus idején a praefectus urbi alá osztottak be. A praefectus urbi ekkoriban a senatori rendből került ki.

Végül a praefectus praetorio, a testőrség lovagrendi parancsnoka, mely csak a principatus alatt alakult ki. Feladata eredetileg valóban a császári testőrség (és az italiai legiók, ha voltak) vezetése, és mint ilyen, nyilván bizalmi posztot töltött be a császár mellett. Ebből alakult aztán ki második, és az idők során egyre fontosabbá váló tevékenységi területe, mikortól fogva mintegy ”belső miniszter”, a császár bizalmi tanácsadó embere, a consilium, illetve később a consistorium principis tagja, gyakran a császár helyettese szerepelt. Ilyen minőségben számos kiváló jogtudóssal is találkozhatunk, mint pl. Papinianus, Paulus és Ulpianus.
Praefectusnak nevezték ezek mellett a lovagrendi cohors parancsnokokat is, akiknek a provincialis igazgatásban jutott szerep, valamint Egyiptom kormányzóját, (praefectus Aegypti), aki az augustusi provincia beosztás értelmében a császár patrimoniumaként kezelt tartományt igazgatta.


A legatus

A név eredete is mutatja, hogy itt is egy, a magistratus által bizonyos feladatra kiszemelt, és a mandatumban biztosított határok között potestassal felruházott tisztségviselőről van szó. Ilyen minőségben a senatus követeket küldhetett, egyes (korai, praetori rangban lévő) provincialis helytartók maguk mellé segítőtársakat vehettek, legfontosabb a legatus azonban a hadseregben és a császári közigazgatásban.

Azután, hogy a birodalom annyira megnőtt, hogy a provinciákban, illetve azok határain folytak már csak a csatározások, a consulok természetesen nem személyesen vezettek minden hadjáratot. Ilyenkor a provincia helytartója volt a legiók parancsnoka, vagy ha nagyobb hadsereget indítottak útnak, legatust neveztek ki az élére, aki alkalomadtán több legiónak is parancsolt (ilyenkor a consultól kapott mandatum tartalma az imperium militaréra terjed ki). Ebből a hadsereg parancsnoki tisztből adódott aztán a legatusok másik fontos feladatköre.

Az augustusi közigazgatási reform értelmében azok a provinciák, ahol jelentős katonaság (legio) állomásozott (általában a határmenti provinciák) a császár, mint proconsul igazgatása alá kerültek. Természetesen a császár ezeket nem kormányozta személyesen, hanem az ott állomásozó legio (illetve azok egyikének) a parancsnokát ruházta fel közjogi mandatum formájában a maga proconsuli imperiumával. Így az egylegiós tartományok kormányzója legatus Augusti pro praetore, a két- vagy többlegiós tartományok kormányzója legatus Augusti pro consule rangban volt.