logo

VII October AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A lex

”Lex est, quod populus iubet atque constituit.”, azaz Gaius szerint az egész nép (patricii és plebeii). Ebben különbözik a plebiscitumtól, melyet csak a plebeiusok hoznak, és ezért eleinte a patriciusok nem tekintették a maguk számára kötelezőnek.

Törvényt kétféleképpen lehetett alkotni Rómában; vagy a három hatalmi tényező szabályszeri, együttes közreműködésével (lex rogata) vagy egy valamilyen különleges (törvényhozói) hatalommal felruházott magistratus (esetleg egy – külön erre a célra felállított – testület) által (lex data). Ezek közül, modern kifejezéssel élve ”Alkotmányként” kiemeltek néhány fontosabbat, és a római állam szent és megváltoztathatatlan alaptörvényévé, isteni oltalom alá, mintegy a ius divinum részévé, ”lex sacratá”-vá nyilvánították. Ilyenek voltak pl., hogy senki sem törekedhet életfogytig tartó hatalomra vagy királyságra, illetve a néptribunusok sérthetetlensége. Ezek megsértése crimen laesae maiestatis, mely miatt a népgyűlésen actio publicát indíthattak.


A lex rogata

A legislatio rendes módja – mind a ius publicum, mind a ius privatum esetében – a lex rogata. Menete szerint valamely imperiummal rendelkező magistratus kidolgozta a törvényjavaslatot, melyet előbb megismertettek a néppel, a köztársaság idején ún. contiókon megtárgyalták, majd az illetékes népgyűlés (kezdetben a comitia curiata, később 218-ig többnyire a comitia centuriata, majd főként a comitia tributa) elé terjesztettek. Magánszemély – vagy bármely egyéb közjogi személy vagy testület – tehát nem terjeszthetett be törvényjavaslatot (kivéve a tribunus plebist és a censort).

A népgyűlés aztán meghatározott külsőségek és rend szerint szavazott a törvényjavaslatról. Bármelyik népgyűlés elé is vitte a magistratus a javaslatot, ott a populus curiánként, centuriánként, illetve tribusonként szavazott; azaz mindegyik egység – bármilyen népes volt is – 11 szavazatot adott le.
A politikai jogok ilyen rendszeri – gyakran nyilván egyenlőtlen, így sokszor igazságtalan – megoszlását az alkotmányjog fejlődésében a mai napig curialis szavazásnak, illetve szavazati jognak nevezzük, mint amilyen pl. az 1848. decemberi poroszországi ún. ”oktrojált alkotmány” is volt a maga három választójogi osztályával.

A rogatio, vagyis az előterjesztés után tehát minden egyes polgár kapott kétkét kis cserépdarabkát, melyek egyikére az UR betűk (”uti rogas = ahogy kéred”), azaz az igen szavazat, a másikon egy A beti (”antiquo = [maradjunk] a réginél”), azaz a nem szavazat volt bekarcolva.
A szavazatokat curiánként, centuriánként, illetve tribusonként összegyűjtötték, és amennyiben volt többség a törvényjavaslat mellet, úgy a senatushoz terjesztették jóváhagyásra. Módosító javaslatnak a népgyűlésen tehát nem volt helye; a törvényjavaslat megtárgyalására, módosítására itt már nem volt lehetőség. Vagy teljes egészében elfogadták vagy teljes egészében elvetették azt.

A senatus jóváhagyása után már törvényként hirdették ki; ”senatus populusque decrevit” bevezetéssel.
A törvény praescritióában feltüntették a törvényjavaslatot benyújtó magistratus nevét (akiről aztán a törvényt el is nevezik), tisztségét, a törvény elfogadásának idejét, helyét, valamint hogy melyik curia, illetve tribus, azon belül pedig ki szavazott először (a centuriát nem kellett feltüntetni, mert az mindig kötött rendben szavazott; először a lovagcenturiák, majd az IV. osztály, végül a proletarok).
Az egyetlen, teljes szövegében ránk maradt törvény, a Kr.e. 9ben született lex Quinctia de aquaeductibus bevezetője így szól: ”T. Quinctius Crispinus consul a népet törvénybe hívta, és a nép törvényt hozott az isteni Iulius által épített törvénykező piacon június 30án (pridie Kalendas Iulias = július 1jét megelőző napon). A Sergius tribus kezdte a szavazást, közülük pedig Sex. L. Virro fia szavazott először” (kiemelés tőlem).

A három hatalmi tényező együttműködése kellett tehát a törvény elfogadásához. Természetesen lehetséges volt, hogy a senatus a népgyűlés előtt megtárgyalja a törvényjavaslatot; mivel a magistratus amúgy is tagja volt, itt merülhetett fel a törvényhozás igénye, esetleg egyenesen a senatus javaslatára. Ebben az esetben nyilván még módosítani is lehetett rajta, hiszen a senatus kötetlen ügyrendje ennek nem volt akadálya.

A lex Valeria Horatia értelmében a populiscitumok törvényerővel bírtak, de ezt – mint sok más alkotmányjogi törvényt – valószínileg nem tartották be. Kr.e. 339-ben aztán, a lex Publilia értelmében a népgyűlési határozatokkal (populiscitum) szemben emelt senatusi kifogásokat már korábban, a népgyűlés előtt meg kellett fogalmazni. Így hát a senatus utólagos jóváhagyására a továbbiakban már nem volt szükség, azaz az ”előzetes normakontroll” lett a rendes törvényhozás menete.
Ekkoriban a plebiscitumok esetében viszont megkívánták még a senatus utólagos jóváhagyását a ”quod omnes tangit, ab omnibus approbetur” elve alapján (mivel a patres nem vettek részt a concilium plebisen).

A római törvények többsége tehát ebbe a fajtába tartozott. A törvény szövegét a Saturnus templomban helyezték el, a fontosabbak másolatait a Forumon is kifüggesztették (kihirdetés); mindenkire kötelező volt, alóla mentességet senki – már a XII táblás törvény értelmében sem – kaphatott, de nem is adhatott, a ”lex publica privatorum pactis mutari non potest” elv értelmében pedig bármiféle, a törvénnyel ellenkező megállapodás semmis volt. Addig maradt hatályban, míg a római nép – szintén már a XII táblás törvény értelmében – újabb szabályt nem hozott a tárgyban.


A lex data

Ritkábban előfordult, hogy egy magistratust, a senatust, esetleg egy külön, erre a célra létrehozott testületet bíztak meg valamilyen törvényi szabályozás véghezvitelével. Ilyenkor ez a magistratus (testület) teljhatalmat kapott a kodifikációra, és azt utóbb nem kellett sem a népgyűlésen, sem a senatusban megszavaztatni – bár lehet kivétel, mint a XII táblás törvénynél.

A legelső ilyen felhatalmazást, amelyről tudunk, a hagyomány szerint Kr.e. 452-ben kapta a decemviri legibus scribundis, hogy – nem kis mértékben a plebs érdekeit védendő – készítsék el Róma legfontosabb törvényeit, aminek során felhasználhatnak külföldi példákat is. A ”tízek” teljesítették a feladatot, még a görög városok némelyikébe is ellátogattak tapasztalatot gyűjteni (egyesek szerint így kerülhettek a szolóni törvényhozás egyes elemei a korai római civiljogba).

Tíz táblára írták a törvényeket, és egy évre hatályba helyezték őket, hogy lássák, jók-e, illetve hogy ki kell-e egészíteni őket. Bár időközben a törvények miatti elégedetlenkedők elűzték őket a városból, teljesítették a feladatot, és a következő évben – még két táblával kiegészítve – befejezték a törvényalkotást.

Mindeközben azonban a magistratusok imperium plenumát is gyakorolták; azaz az állam szokásos vezetői helyett ők voltak a teljes hatalommal (katonáskodás, bíráskodás, sacrumok stb.) felruházott tisztségviselők is. Bár a XII táblás törvény lex datának indult, végülis – valószínileg, hogy az elégedetlenkedőket elhallgattassák, és a törvénynek nagyobb társadalmi legitimitást biztosítsanak – megszavaztatták a néppel, így lex rogata lett belőle.

”Igazi” lex data kiadására kapott viszont felhatalmazást L. Cornelius Sulla 82-ben, mikor a Porta Collina melletti ütközet után ”rei publicae constituendae causa” három évre diktátor lett, és ilyen minőségében komoly változtatásokat eszközölt a római ”alkotmányon”.
Így pl. Sulla visszaállította azt a C. Sempronius Gracchus által megváltoztatott rendszert, hogy a provinciákbeli visszaéléseket vizsgáló esküdtbíróságokba csak senatori rendiek kerülhettek, a senatus létszámát 600-ra emelte, a consulok és praetorok – hivatali évük lejárta után – promagistratusként egy-egy provincia kormányzói lettek, a néptribunusok csak a senatus jóváhagyásával tehettek törvényjavaslatot a comitiákon, illetve a néptribunusi tisztség után más magistraturákra már nem pályázhattak etc.
Ezek a változtatások természetesen nem mind maradtak hatályban a későbbiekben (70-ben zömüket hatályon kívül helyezték) de jelzik azt, hogy a leges datae keretében milyen változtatásokra volt akár egy-egy magistratusnak is lehetősége.

Hivatalosan kapták meg a teljhatalmat a 2. triumvirátus tagjai (Octavianus, Antonius és Lepidus) is, mivel a lex Titia ismét rei publicae constituendae adott nekik öt évre felhatalmazást, melyet tekintettel a polgárháborúra és a rendezetlen hatalmi helyzetre, 38-ban újabb öt évre meghosszabbítottak. A küzdelemből győztesen kikerülő Octavianus végül 27-ben mondott le eme potestas omnium rerumról, mikor január idusán bejelentette a köztársaság helyreállítását, és ismét a senatusra ruházta a hatalmat.
Minden hónap idusa Iuppiter tiszteletére volt szentelve. Nem lehet véletlen Octavianus (majd ez évtől már Augustus) részéről, hogy a római főisten napján, nyilván megfelelő külsőségek között hajtotta végre ezt az aktust.

A polgárháborúk évszázadában azonban az efféle hatalomkoncentrációk már egyáltalán nem voltak ritkák, ezért az így hozott szabályok klasszikus értelemben nem is sorolhatók a leges datae körébe. Végső soron egy időben és hatáskörben szinte korlátlan magistratus még azt is megengedhette magának, hogy megszavaztassa az általa javasolt törvényeket. Mindez azonban már átvezet bennünket a principatus hatalmi viszonyaiba.

A leges datae körének leggyakoribb felhasználását mégis bizonyos provinciai, illetve municipalis ”rendtartások” esetében láthatjuk. Ezek a különböző provinciák, illetve municipiumok és coloniák lakosságának a legkülönfélébb közjogi és magánjogi statust biztosító törvények. Valójában már csak azért sem volt szükség leges rogatae formában való meghozatalukra, mert akikre vonatkoztak, azok kívül estek a Quirites körén, így azokról a polgárokat – a quod omnes tangit, ab omnibus approbetur elve alapján – nem volt feltétlenül szükséges megkérdezni, a provinciabeli peregrinusnak vagy Latinusnak pedig nem volt beleszólása a törvényhozásba. Ezekre a szabályozásokra még jobban ráillik a leges datae kifejezés; nem egy magistratus adta Rómának, hiszen az amúgy is az érintettek beleegyezésével tette volna, hanem Róma adta egy másik népnek vagy közösségnek.


Forrás:
Pozsárkó Csaba: IUS PUBLICUM
A római közjog történetének vázlata a köztársaságkorban és a principatus első két évszázadában