Az augustusi principatus rendszere ugyan sokat változott az első két évszázad alatt, alapvető jellegzetessége, a princeps és a senatus (látszólagos) hatalmi dualizmusa mégis végig megfigyelhető a közigazgatás rendszerében is. A hagyományos senatusi kormányzat mellett megjelent a császári irányítás intézményrendszere is, és a kettő – bár változó mértékben – egészen a II. század végéig párhuzamosan létezett mind központi, mind pedig provincialis szinten.
Mindemellett nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a princeps messzemenőkig ellenőrzése alatt tartotta a közigazgatás senatusi oldalát is, mint az ifjabb Plinius, mint – az egyébként senatusi provincia – Bithynia helytartója és Traianus császár élénk, és sokszor a részletekbe menő kérdéseket, illetve utasításokat tartalmazó levelezéséből is kitűnik.


A központi közigazgatás

A senatus központi közigazgatási szerepe valójában a császári közigazgatás szempontjából kevéssé releváns részletekre redukálódott. Bár továbbra is a köztársasági intézményrendszer szerint működött, a császár ellenőrzése alatt tartotta. Mivel a princeps a birodalmi irányításban legfontosabb jogosítványokat magához ragadta, itt most elsősorban a császári közigazgatással foglalkozom.


A császári közigazgatás

Az önálló, a senatustól független közigazgatás megteremtése felé már Augustus megtette a kezdő lépést, amikor – egyelőre még nem hivatalos formában – létrehozta az amici Augusti köréből a consilium principist. Ez a testület a császár legfőbb bizalmasait fogta össze, akiknek a véleményére adott esetben a princeps kíváncsi volt.
A következő lépés Tiberius alatt történt, mikor Kr.u. 23-ban összevonta a praetorianus cohorsokat Rómába, és a praefectus praetiriót, a lovagrendi Seianust tette meg bizonyos igazgatási, elsősorban belügyi-rendészeti feladatok felelősének.

A másik megoldás, amellyel a császárok próbálkoztak, a familia Caesaris köréből rabszolgák, szabadosok és cliensek alkalmazása volt a császári közigazgatásban. Mivel a princeps kialakulóban lévő fiscusa formailag a magánvagyona volt (szemben az elméletileg a senatus ellenőrzése alatt álló, állami aerariummal), valamint legatusai gyakorlatilag az ő általa adott mandatum alapján gyakorolták potestasukat, e mandatumot a vezető ordókon kívüli személyeknek is megadhatta (mint addig is bármely magistratus bizonyos részfeladatokat).
Az ordo senatorius és az ordo equester megmerevedésével a senatori és lovagrendi hivatalok a II. századra véglegesültek, így a szabadosok nagyrészt kiszorultak a közigazgatásból, a két rend pedig változó mértékben osztozott a magistraturákon.


A senatori pályafutás

A császárkori cursus honorum lényeges pontokon különbözött a köztársaságkoritól. A fiatal senator 1820 éves kora körül vigintivirként (az évente átlegosan 20 új senatori rendi fiatalemberek egyikeként) kezdte pályafutását, majd rendszerint tribunus legionisként valamelyik császári provincia hadseregében teljesített szolgálatot. 25 évesen quaestorként a senatus tagja, majd tribunus plebis vagy aedilis, végül, 30 évesen már praetor lehetett.
Praetoriusként a senatusi hatáskörben lehetett szert tenni bizonyos hivatalokra, így pályázhatott valamely kisebb senatusi provincia praopraetori rangú helytartóságára. A senatorok egy részének ennél nem is emelkedett magasabbra a karrierje.

Számos beosztás azonban, mint a legatus legionis, illetve valamelyik legio nélküli vagy csak egylegiós császári provincia legatus Augusti pro praetore rangban betöltött helytartói tiszte már a császári szolgálat szférájába tartozott; ezeket már csak a császár általi személyes kinevezéssel lehetett elnyerni.

A 40-43. életév tájékán lehetett a senator consul, ezután a senatusi pályafutása alapján a két kiemelkedő fontosságú senatusi provincia, Africa (”Proconsularis”) – ahol egyébként kivételesen legio is állomásozott – vagy Asia proconsula lehetett. A Róma városi curatori tisztség vagy a fontosabb (két vagy többlegiós) császári provinciák legatus Augusti pro consule rangú helytartósága már ismét a személyes császári kinevezésen múlott.

A hivatalos senatori pályafutás csúcsát a többszöri consulatus vagy a praefectus Urbi tisztsége jelentette a consilium principis tagsága mellett. A császárkultuszban a sodales Augustales és a többi sodalitasok tagjai szintén senatori rendiek voltak.


A lovagrendi pályafutás

A lovagrend egyre fontosabbá válását már az I. században megfigyelhetjük, de a II. századtól – párhuzamosan a senatori rend és a familia Caesarisra alapuló központi császári közigazgatás egyidejű háttérbe szorulásával – a jelentősége még inkább megnőtt. Ezt a folyamatot elősegítette, hogy a hadseregben a közkatonai karrier legfontosabb állomását jelentő centuriói beosztás – személyes érdemek alapján betöltött – primipilusi rangfokozata egyben az ordo equesterbe való felvétellel is járult. Ez erősítette a lovagrend szoros kapcsolatát a hadsereggel. Ezenkívül a provincialis municipalis ordo egy része folyamatosan emelkedett fel közéjük, bár sok lovag nem ambicionálta az ordo decurionumnál magasabb politikai beosztásokat.

Az állami szolgálatba álló equites pályafutása leggyakrabban a lovagi rangú katonatiszti beosztásokkal kezdődött. Először egy 500 fős segédcsapat praefectus cohortisa, majd valamelyik legio tribunus legionisa, illetve egy 1.000 fős segédcsapat tribunus cohortisa lett. Ezután egy 500 vagy ezer fős lovas egység praefectus alae-jaként gyakorlatilag kimerültek a katonai pályafutásának további lehetőségei.

A különösen jól képzett és törekvő lovagok ezután mint procurator Augusti, a fiscus munkájában vehettek részt vagy egyes kisebb jelentőségi provincia, pl. Alpes Cottiae helytartói székét kaphatták meg. Kivételes pályafutások csúcsát a praefectus vigilum, a praefectus annonae és a praefectus Aegypti tisztségének betöltése után a praefectus praetorio beosztása jelentette. A sacerdotes provinciae és a sacerdotes arae Augusti többnyire szintén lovagrendiek voltak.


Italia

Italia a principatus századaiban névleg a senatus és a császár – mint az imperium consulare birtokosa – közös igazgatása alatt állt. Mindazonáltal a római (és ilyeténképpen az italiai) közigazgatás legfontosabb tisztségviselőit; a praefectus praetoriót, a praefectus urbit, a praefectus annonaet és a praefectus vigilumot, akiknek megfelelő végrehajtó apparátusuk és bírói hatáskörük (praefectus iure dicundo) volt, maga a császár nevezte ki csakúgy, mint azokat a bírákat is, akiket a Hadrianus idején végrehajtott reform által felállított 4 italiai kerületi bíróságot vezették (és amelyek oly mértékben sértették a senatus tekintélyét és hatáskörét, hogy állandó tiltakozás folyt ellenük). Végső soron tehát Italia közigazgatása teljes mértékben a princeps ellenőrzése alatt állott.


Egyiptom

Octavianus Kr.e. 3029ben elfoglalta Egyiptomot, de nem sorolta a provinciák közé még akkor sem, miután végleg szétváltak a császári és senatusi tartományok, hanem patrimonium Augustiként, a császári magánkincstár tulajdonaként kezelte. Így hát különleges igazgatás alá is helyezte; a lovagrendi praefectus Aegypti irányítása alá, sőt, kifejezetten megtiltotta, hogy engedélye nélkül senatori rendi római polgár a lábát oda betegye.
Ennek oka valószínileg abban rejlett, hogy Egyiptom gabonája stratégiai fontosságú volt a császári uralom számára, a terület pedig katonailag könnyen védhető, így egy kalandor természeti ellencsászár még kis sereggel is könnyen uralma alatt tarthatta volna.


A provinciák

Augustus Kr.e. 27-ben megkapta a nagyobb hadsereggel (legiókkal) rendelkező provinciák helytartói tisztét, majd 23-ban a imperium proconsulare maiust, mely alapján továbbra is helytartó maradt ezekben és a továbbiakban alapított új tartományokban. A többi provincia megmaradt a senatus hagyományos stílusú kormányzata alatt. A senatus névleges hatalmának is az elenyésztével, Septimius Severus alatt ez a megkülönböztetés eltűnt, a későbbiekben pedig már minden provincia a császár ellenőrzése alá tartozott.


A senatusi provinciák

A senatusi provinciák irányítása továbbra is a köztársaságkor idején kialakult módszerek szerint történt; praetoriusként a senatori rangú propraetor elfoglalhatta a kevésbé jelentős, censoriusként a proconsul pedig a fontosabb tartományok (Africa és Asia) helytartói székét. Tevékenységüket továbbra is a senatus ellenőrizte, segítőik a procuratorok és quaestorok voltak, az adóbehajtást pedig eleinte szintén a publicanusok végezték.

Az egész irányítási rendszert mindazonáltal a császár szigorúan ellenőrizte a magistraturák designatiós jogkörénél és a censori hivatalánál fogva csakúgy, mint a római polgárok ius provocationisa által elébe került ügyekben való döntéseivel.


A császári provinciák

Az előbbiektől eltérően a császári provinciák igazgatása kizárólag a princeps kezében volt, és elsősorban katonai jelleget öltött. A katonai kormányzatból adódóan ezeknek a tartományoknak is – a bennük állomásozó hadsereg létszáma alapján – alapvetően két típusa volt; az egylegiós provinciákat a legatus Augusti pro praetore, míg a két-vagy többlégiós tartományokat a legatus Augusti pro consule irányította, aki egyben a tartomány hadseregének főparancsnoka (imperator) is volt. A különbségtétel annyira szigorú volt, hogy mikor egy egylegiós provincia ideiglenesen (többnyire háború miatt) még egy legiót kapott, erre az időre a legatusa is proconsuli rangú lett.
Hadrianus adoptált fia és örököse, Lucius Aelius Caesar (a későbbi Lucius Aelius Aurelius, Marcus Aurelius társcsászárának apja) az összevont Pannoniát kapta Hadrianustól kormányzásra, mellette Claudius Maximus (valószínileg Marcus Aurelius nevelője) mint iuridicus pro praetore utriusque Pannoniae, L. Domitius Rogatus mint ab epistulis, T. Flavius Longinus és Q. Marcius Turbo121 mint quaestor szerepeltek. E tisztségek egyben megvilágítják a helytartó tevékenységi és hatáskörét; a hadsereg vezetése mellett az igazságszolgáltatás, az adminisztráció és a pénzügyi igazgatás a fő területek.

Caracalla Kr.u. 114. tájékán közigazgatási reformot hajtott végre, melynek során a kettőnél több legióval rendelkező provinciákat megszüntette, illetve határkiigazítással a helyőrségeket más provinciákba sorolta.
Pannonia esetében ez azt jelentette, hogy Brigetio territoriuma – a legio I Adiutrixszel együtt – Pannonia Inferiorhoz került, amelynek immár consularis rangú legatusa viszont továbbra is az aquincumi legio II Adiutrix parancsnoka martadt.


Coloniák, municipiumok, civitasok és a romanizáció

A provincialis civitasok alapvetően kétfélék voltak; vagy római alapítású coloniák vagy a helyi közösségek – Róma által elismert – civitas peregrinái. A civitasok rendszerében a köztársaságkor után jó ideig nem történt jelentős változás, hanem csak Claudius, majd Vespasianus idejétől figyelhető meg intenzívebb fejlődés.
Claudius kezdeményezését, miszerint 48-ban a Tres Galliae összes előkelőinek megadta a teljes (ius honorummal együttjáró) római polgárjogot, addig csak Iulius Caesaré előzte meg, mikor ugyanígy járt Gallia Cisalpina teljes lakosságával.

A kezdeti coloniaalapítások még veteranusok deductiójával történtek, de az I. század végére – különösen a Flaviusok – törekedtek arra, hogy minden provinciában megfelelő számú colonia legyen, valószínileg az ott állomásozó legiók utánpótlásának biztosítására. Pannoniában Poetovio volt az utolsó deductiós colonia, ezután már csak municipium rangú települések colonia rangra emelésével alapítottak római jogú közösséget.

A municipiumok a bennszülött civitas peregrinák egyes fokozatai után kialakuló, többnyire latin jogú települések voltak a római szövetségi politikának és fokozatos romanizációnak, valamint a polgárjogokból való részeltetés politikájának megfelelően.
A civitas peregrinák három típusa (és valószínileg fokozata), a c. p. stipendiaria, c. p. foederata és c. p. libera elméleti megkülönböztetése – forrásadatok híján – nehéz a gyakorlatban, mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a kezdeti katonai kormányzást az I. század végére felváltotta a bennszülött előkelőkre (principes civitatum peregrinarum) támaszkodó önkormányzatiság és ezzel a polgári belső közigazgatás.

Ennek megfelelően a civitas peregrinákat eleinte többnyire a provinciában állomásozó hadsereg egyik auxiliaris csapatának vagy egy legio egyik egységének a parancsnoka praefectus civitatisként vezetett. E civitasok előkelőbb és gazdagabb embereiből a praefectus gyijthetett maga köré egy – ”princepsekből” álló – tanácsadó testületet, majd a későbbiekben (talán a Kr.u. I. század vége felé) valószínileg korlátozott önkormányzatot kaptak (civitas libera) mint azt egy flaviusi polgárjoggal rendelkező pr(inceps) praef(ectus) Scord(iscorum) felirat tinik bizonyítani a Szerémségből.

A municipalizálódás és colonizálódás – különösen a ”barbár” – provinciák esetében fontos eleme volt a romanizációnak. A római uralommal megbékélt bennszülött törzsek vezető előkelői, majd egyre szélesebb rétegek megkapták a római polgárjogot (mint a minus, majd a maius ius Latii esetében korábban a latin jogú coloniákban). A folyamatot erősítette a – legalább civitas foederatákból – toborzott katonaság romanizációja is.