A köztársaságkorban a senatusnak nagyon kevés igazi közjogi hatásköre volt. véleményeit, tanácsait ugyan megosztotta a magistratusokkal, de ezek formailag nem voltak kötelezők. Valójában két olyan terület volt csak, mely a középső köztársaságkortól a hatáskörébe tartozott; a pénzügyek és a külpolitika irányítása. Mindkettőt a papságtól (a Saturnus papoktól, illetve a Fetialestől) vette át a ius publicum fokozatos szekularizációja során.

Természetesen külsőségeiben és az aktusokat kísérő sacrumok tekintetében megmaradt e két papi collegium szerepe (pl. az állami kincstárat továbbra is a Saturnus templomban tartották), de valódi hatáskörük többé már nem volt. A senatus ezeket a jogköröket nem törvényi felhatalmazás, hanem egyszerien consuetudo alapján gyakorolta.

Hatalmát elsősorban tekintélyének köszönhette, mely a királyság bukása utáni évek kitartó következetességétől a polgárháborúkig töretlen volt. Különösen a 2. pun háború és a polgárháborúk közötti időszak volt az, amikor a senatus tekintélyen alapuló hatalma csúcspontján állott; ez volt az az időszak, mikor a senatus tagjai külön rendként, az ordo senatoriusként kezdték magukat meghatározni. Mivel – a plebs egyenjogúsítása után – elvileg bárki tagja lehetett, azért nem volt olyan zárt testület sem, mint némely más államokban a hasonló jogintézmények.
Így – a vagyoni és erkölcsi census miatt eleve senatori rangú polgárok mellett – mindig tagjai voltak a testületnek az éppen hivatalban lévő magistratusok, a már leköszönt promagistratusok és az összes papi collegium vezetői. A nem patricius gensek leszármazottai, akik csak később lehettek a senatus tagjai, voltak az ún. conscripti, azaz a senatori rendhez utóbb ”hozzáírtak”.

A lex Ovinia 312. előtt előírta, hogy a censorok kötelesek a senatust időről időre kiegészíteni. Ugyanez a törvény egyben elrendelte, hogy a plebeius tagok szavazati joga egyenértéki a patriciusokéval, így megtörtént a két rend egyenjogúsítása.
Különösen Appius Claudius Caecus censorsága idején került be számos plebeius származású senator a testületbe. Így gyakorlatilag az egész római politikai életet integrálta magában, ami fontos volt a hatalom gyakorlásának folyamatossága szempontjából, hiszen a valódi hatalmat gyakorló magistratusok csak egy évig voltak hivatalukban, a népgyilések összehívására pedig csak eseti alkalommal került sor.

A senatus üléseinek volt pontosan és szigorúan körülhatárolt menete. Összehívásáról a princeps senatus – az imperiummal rendelkező magistratus (általában a consul) – intézkedett, és elnökölt az ülésein. A senatus tagjai szigorú hierarchikus rendben volta felvéve attól függően, hogy milyen magistraturát viselnek, milyent és hányszor viseltek a múltban, illetve hogy patriciusok vagy plebeiusoke.
A felszólalások ugyanebben a rendben folytak, azaz az elnöklő magistratus szólalt fel először (ha pl. törvényjavaslatot akart tenni, amúgy is neki kellett előterjesztenie), majd sorban a promagistratusok: a censoriusok, a consularisok, praetoriusok etc. – abban a sorrendben, ahányszor viselték e tisztségeket – végül azok a patricius és a plebeius senatorok, akik még nem viseltek tisztséget.

A senatus ülésein részt vettek a tribunus plebisek is, de ők csak az ajtóból, fapadon ülve (a senatorok az ún. sella curulison ültek) kiabálhatták be vetójukat az ülésterembe. Javaslattevő, valamint felszólalási joguk nem volt.


Törvény előkészítés

Hivatalosan a törvény előkészítés eleinte nem tartozott a senatus hatáskörébe, de mint állandó ”tanácsadó” testület, folyamatosan napirenden tartotta az aktuális politikai témákat, így nyilvánvaló, hogy egy magistratustól kiinduló törvénykezdeményezés nem kerülte el a figyelmét. Mivel a magistratus amúgy is tagja volt a testületnek, természetes, hogy előbb megtárgyalta az ügyet a társaival, és valószíni, hogy a törvényjavaslatok zömének végső formáját a senatus ülésin csiszolták tökéletesre. A lex Publilia értelmében aztán az utólagos törvényszentesítés helyett ez lett a senatus törvényekkel kapcsolatos fő hatásköre. Ugyanez a folyamat ment végbe a senatusconsultumok elfogadásakor is.


Törvényszentesítés

Az utólagos törvényszentesítés – a fentiek tükrében – valószínileg csak formális aktus volt. Jelentősebb válságok esetén azonban, mikor a senatus nem tudta meggyőzni a törvényjavaslatot benyújtó magistratust vagy néptribun tett törvényjavaslatot a concilium plebisen, ez lehetett az utolsó lehetősége a törvény elfogadása ellen. Nyilván nem gyakran és nem szívesen élt vele, hiszen egy már a népgyűlésen elfogadott törvényjavaslat azt mutatta, hogy megvan a társadalmi támogatottsága, és ezzel a senatus lehetőleg nem szállt szembe. Inkább formai követelmény volt tehát, de egyben – a senatus nagy tekintélye folytán – a törvénynek is tekintélyt kölcsönzött. A lex Publilia, majd a lex Hortensia alapján aztán a senatus először a populiscitumok, majd a plebiscitumok tekintetében is elveszítette utólagos jóváhagyási jogát, és hatásköre (különösen az előbbiek esetében) az ”előzetes normakontrollra” szorítkozott.


A magistratusok jelölése

Mindig az éppen tisztségben lévő magistratus jelölte utódját (consul, praetor etc. designatus), amivel bizonyos mértékig biztosítani lehetett a folyamatosságot a vezetésben. Mindazonáltal mind a jelölést tévő, mind a következő évre jelölt egyben a senatus tagja is volt (legfeljebb a quaestorok esetében nem, de azoknak amúgy sem volt imperiuma), és a magistratus nem szívesen jelölt olyan utódot, aki a senatus ellenérzését váltotta ki. Itt sem volt tehát a senatusnak jelöltállítási joga, mégis befolyását latba vetve, hatni tudott a jelöltet állító magistratusra.
Ehhez járult még a magistratusok felelőssége hivatali idejük alatti működésükért. Ha tehát pl. háborús időben a consul a következő évre olyant jelölt, aki nem volt jó hadvezér, ezért a magistratusi aktusáért utólag felelősségre vonható volt. Így tehát a senatus – megintcsak konkrét hatáskör nélkül – érvényesíteni tudta befolyását.


A magistratusok ellenőrzése

Az egyik legfontosabb eszköz az állam irányítására a senatus kezében a magistratusok ellenőrzése és utólagos felelősségre vonása. Bár hivatali ideje alatt a magistratus teljhatalommal bírt, még a törvényeket is áthághatta, ha ezt nem az állam üdvére tette, a senatus eljárást indított ellene. Ez kimondottan eredményfelelősségi alapon történt, hiszen nem azt vizsgálták, jogos vagy törvényes volt-e a magistratus tevékenysége (ez legfeljebb ürügyül szolgálhatott), hanem hogy az eredmény szolgálta-e az állam és a populus érdekét vagy sem, azaz a felelősségre vonás nem törvényességi, hanem – a salus rei publicaet szem előtt tartó – célszerűiségi alapon történt. A magistratusok ellenőrzése körébe tartozik a 149-ben, a lex Calpurnia alapján felállított vizsgálóbizottságok működése is.

A magistratusok felelősségre vonásának tekinthetjük, ha a senatus még hivatali éve alatt akart az illető magistratustól megválni. Visszahívni nem lehetett, csak úgy tudták megfosztani hivatalától, ha capitis deminutio mediát vagy maximát hajtottak végre rajta. Mivel a statusperekkel foglalkozó decemviri, és centumviri a senatus tagjaiból kerültek ki, ezek tárgyalták az ilyen ügyeket. Ennek általában az lett az eredménye, hogy kitaszították a Quirites sorából, és hostis publicusnak, közellenségnek vagy hostis patriaenek, a haza ellenségének nyilvánították. Mint ilyent, gyakran damnatio memoriaevel is sújtották, ami együtt járt nevének és emlékének – szó szerint, fizikai értelemben – is eltörlésével. A császárkor idején ugyancsak a senatus hatáskörébe tartoztak az ilyen ügyek.


Bíráskodás

Bírói jogkörben a senatus eleinte két, majd három állandó bírósággal rendelkezett: a tíztagú decemviri, illetve centumviri (st)litibus iudicandis, amelyek elsősorban statusperekben, és a száztagú – pontosabban tribusonként 3 főből, azaz 105 senatorból álló – bíróság a későbbiekben hagyatéki perekben ítélt, természetesen kisebb tanácsokban. Végül Augustus összevonta a két testületet úgy, hogy a decemviri lettek a centumviralis bíróság vezetői, és meghívta a lovagokat is a tagjai közé.
Mindkét típusú (status, illetve örökösödési) perekben csak preiudicalis döntést hoztak, mégpedig – a formularis per lex Aebutia általi bevezetése után is – a legis actio formaságai között. A harmadik bíróságot a provincialis magistratusok és publicanusok túlkapásai miatt állította fel a lex Calpurnia 149-ben, melynek értelmében állandó bizottságokat hoztak létre a visszaélések kivizsgálására.


A pénzügyi ellenőrzés

Míg az állami bevételek és kiadások viszonylag csekélyek voltak, a Saturnus papság becsületére lehetett bízni azok kezelését. Mikor azonban, nagyjából a III. század közepére már oly bonyolultakká, szerteágazókká és nagyméretivé váltak, hogy egy szik – és nem feltétlenül hozzáértő – papi testület már nem tudott velük mit kezdeni, a senatus fokozatosan magához vonta a hatáskört.
A pénzügyek felsőbb intézését – a polgárok classisokba sorolását, a befolyt adóösszegek és a nagy állami kiadások felügyeletét – az ötévenként másfél évre megválasztott censor látta el. Az, hogy ilyen minőségben csak ötévenként volt nagyobb ellenőrzés, mutatja, hogy a senatus gördülékenyen intézhette a pénzügyeket. Segítői a részfeladatokat ellátó quaestorok, akik itt tanulhattak bele az államvezetés művészetének alapjaiba.

Az I. pun háború után megszervezték az első provinciákat is, melyek ekkortól fogva már kizárólag a senatus ellenőrzése alatt álltak, az onnan befolyó adóbevételekkel pedig szintén a testület gazdálkodott. Eleinte praetorokat neveztek ki a provinciák élére kormányzónak, később (Sulla után) proconsul vagy propraetor irányította őket, aki egyben a tartományi hadsereg parancsnoka is volt; sem ő, sem a hadserege nem hagyhatta el a provinciát engedély nélkül. Mellettük, fölöttük – gyakran több tartományt összefogóan – procuratorok intézték a pénzügyeket, az alsóbb szinti pénzügyi tisztviselők pedig itt is a quaestorok voltak.

Mindeközben a senatus féltékenyen őrizte megszerzett pozícióit a pénzügyek terén. Az adó és vámbeszedést a censor árverésen adta ki a publicanusoknak, akik mint adóbérlők, fix összeg lefizetése ellenében a maguk szakállára hajtották be azokat (miközben ezalatt gyakorta felkelésekhez is vezető kapzsiságot és mohóságot tanúsítottak).
A publicanusok jellemzően a II. század közepére kialakuló lovagrand tagjai voltak, akik societates publicanorumba tömörülve a legkülönbözőbb állami beruházásokon vállalkozókként működtek. Ők gondoskodtak a hadsereg ellátásáról, középületek, utak, hidak építéséről, illetve helyreállításáról, valamint ők vették haszonbérbe a bányákat (és tulajdonképpen haszonbérnek tekinthetjük az adóbérletet is).
Az, hogy a római gazdasági élet ilyen nagy mértékben támaszkodott a magánosok társaságaira, tette lehetővé a viszonylag kis létszámú magistratusok hatékony működését. Másrészt viszont ez a rendszer a visszaélések melegágya is lett: ”Ubi publicanus esset, ibi aut ius publicum vanum aut libertatem sociis nullam esse”.


Külpolitika

Ugyanígy, míg a szomszédos rokon népekkel történt a hadakozás, a háború és béke követei azok a fetialis papok voltak, akik ugyancsak megtalálhatók voltak a szomszéd népeknél – nemzetközi diplomácia híján az egyetlen közös tesület tehát a papság volt.
Mikor Róma már messzebbre tekintett, és a papok nem tudtak már közös kultikus nyelven a távoli népek papságával kommunikálni, a senatus vette át ezt a szerepet. Itt sem volt előírva, hogy milyen módon és külsőségekkel kell végeznie feladatát, és a hatáskörök sem voltak precízen elválasztva.

A senatus – mint Róma egyetlen állandó hatalmi tényezője – tekintélyét külföldön is meg tudta teremteni, illetve messze túlszárnyalta a polgárság vagy a magistratusok, sőt a római állam kereteit is. A principatus idejére mind a pénzügyek, mind a külügyek fokozatosan átmentek a császár személyes kezelésébe, így a senatus – két egyértelm hatáskörének elveszítésével – mind a tekintélyét, mind a valódi hatalmát elvesztette.