logo

XXIX Januarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Róma alapítása a történetírói hagyomány szerint

A források

Ezek közül én elsősorban Livius és Halikarnasszoszi Dionüsziosz munkáit vettem alapul. Mindkét mű ugyanis közel azonos időben (Augustus uralma alatt, a Kr.e. I. sz. végén) keletkezett, vagyis egyik nem igen hathatott a másikra, sőt a tudomány mai állása szerint nem is azonos forrásokat használtak, így ha egyezően adnak elő egy történetet, azzal egymást erősítik.
Ráadásul a ránk maradt antik művek közül ezek a legrégebbi keletkezésűek, tehát a későbbiek már ezekből (is) meríthettek, így azoknál fennáll az ismétlés veszélye. További indok, hogy a kezdetekről szóló részek mindkét műnél teljes egészében ránk maradtak, így azok egységes egészként vizsgálhatóak. Kérdésként merülhet fel persze, hogy milyen gondosan jártak el az antik történetírók és milyen forrásokat használtak?

Livius önmagától a teljességre törekedést várta el ezért sokszor több forrást is megjelölt ha azok ellentétesek voltak és vagy állást foglalt, vagy a kérdést nyitva hagyta és esetenként az olvasóra bízza a döntést. Forrásként ő azonban már nem a római történelemírás alapját jelentő, a P. Mucius Sceavola pontifex maximus nevéhez fűződő Annales Maximi anyagát használta közvetlenül, hanem csak az ezt feldolgozó az ún. annalista történetírók munkáit. Ezeken belül is elsősorban az un. későbbi annalisták műveit, akik tevékenysége Kr.e. I. századra esett és a belpolitikai harcokhoz kapcsolódva a hazai közönség számára latinul írtak.

A Dionüsziosz által megjelölt római történetírói források: Quintus Fabius Pictor, Lucius Cincius, Porcius Cato és Calpurnius Piso, Gnaeus Gellius és Valerius Antias. Valerius Antias kivételével valamennyien a római történetírók első csoportjába az un. korai annalisták közé tartoztak és Cato kivételével görögül írtak a Kr.e. II. században. Céljuk az volt, hogy a meghódított hellének számára bizonyítsák azt, hogy a rómaiak tulajdonképpen nem is barbárok, így tegyék uralmukat elfogadhatóvá.
A későbbi görög szerzők, így Dionüsziosz is, elsősorban ezekre a művekre támaszkodtak, mivel a görög nyelv miatt azokat kényelmesebb volt használniuk. Ugyanakkor Dionüsziosz pontosságra törekvését bizonyítja, hogy a latinul író és a rómaiak felsőbbrendűségét hirdető Cato feltehetőleg Róma történetével foglalkozó híres Origines című munkáját -, ill. a későbbi annalisták közé tartozó Valerius Antias műveit sem hagyta ki a forrásai közül, sőt még Marcus Terentius Varro álláspontjára is hivatkozik, tehát még az ő munkáit is ismerte.
Ezen különböző forrásokban leírtak ellentmondásosságát azonban már Dionüsziosz is megállapította. Dionüsziosz göröghöz és rétorhoz méltóan általában egy-egy témát sokkal bővebb lére eresztve tárgyal, mint Livius. Vagyis írói fantáziájának nagyobb teret enged, ezért én az alapot mindig Livius munkájából merítem és ehhez rendelem hozzá Dionüszioszt és a többi forrást, ezek közül elsősorban Plutarchost.

Plutarchos ugyan később, a Kr.u. I. században élt, így ezeket a korábbi műveket már nyilván ismerte és figyelembe vehette, viszont közvetlenül is hivatkozik például Fabius Pictorra és M. Terentius Varrora, ami azt igazolja, hogy más műveket is felhasznált. Ezek a megjelölt források azért fontosak számunkra, mert bár Livius is használta Fabiust forrásként bár ő inkább a latinul író későbbi annalistákra támaszkodott -, de a Livius és Plutartchos közötti eltérések azt igazolják, hogy mégsem ugyanazokat a történeteket vagy pedig nem olyan formában vette át, mint Livius.


Róma megalapítása és a kezdeti lakosság létszámának növekedése

Livius szerint Róma elhagyatott hely volt: „kietlen pusztaság” és itt élt Romulus és Remus, akik idővel egy olyan csekély létszámú csapat vezéreivé váltak, amely még arra is alkalmatlan volt, hogy később a Remust fogságban tartó helyi hatalmasság („paraszt-király”) Amulius ellen önmagában nyílt támadást indítson. Ezzel némileg ellentmondásos, hogy a győzelem után az ikrek és követőik azért nem maradhattak az anyavárosukban Alba Longában, mert túl sokan lettek volna az adott városban. Ezzel kapcsolatban megjegyezendő, hogy az antik források ugyan mindenütt városokról beszélnek, ami a későbbi polis fogalom visszavetítése, de ezeket a kezdeti településeket a mai fogalmaink szerint csak kis falvaknak kell elképzelnünk, ahol legfeljebb néhány száz ember élt, fából épült szerény kunyhókban.
A települések Latiumban szétszórtan egy-egy domb tetején épültek és általában a magasság, ill. esetenként cölöpkerítés biztosította védelmüket. Annyiban viszont indokolt a polisz-fogalom használata, hogy a város, mint fizikai képződmény és az állam mint politikai képződmény egybe esett, azzal a korrekcióval, hogy ekkor egyes közösségek még nem állami, hanem csak állam előtti törzsi-nemzetségi szervezetben éltek. Livius-szal szemben Plutarchos viszont azzal magyarázza az új város megalapítását, hogy túl sok menekült és rabszolga csatlakozott Romulus és testvére csapatához, akiket az albaiak nem fogadtak be maguk közé. E körben kifejezetten említi, hogy nem tekintették őket polgártársaknak és nem engedélyezték a házassági jogot sem.

Megjegyzendő, hogy a korai társadalmakban Dionüsziosz szerint mind a bar-bárok, mind a görögök között élelmiszerhiány, túlnépesedés esetén vagy vallási okból áldozatként bűnökért vagy éppen hálaadásként a széles körben ismert volt az a túlélési technika, ami szerint ilyenkor önkéntes alapon vagy kijelölés útján a lakosság egy része általában fiatal férfiak elhagyták a közösséget és megpróbáltak új helyen letelepedni. Ezek kezdetben általában zsákmányolásból éltek nem lévén saját földterületük, amin gazdálkodhattak volt.
Akár egy eleve heterogén kisebb csoport alapította Rómát, akár egy nagyobb, egy adott településből kiszakadó csoport, azt tényként elfogadhatjuk, hogy számuk csekély volt még a környező kis települések szintén csekély lakosságszámához képest is, ezért elemi érdekük volt a túlélés érdekében minél több harcos felvétele ebbe az új társadalomba.

Az első erre tett intézkedést az alapító (Romulus) nevéhez fűzi a hagyomány: aki egy un. menedékhelyet (asylum) létesített a Capitolium dombon, két szent liget (lucus) között, vagyis szakrális védelmet alapított a menekültek számára. Ez az intézmény is széles körben ismert volt az antikvitásban, jogi jelentősége pedig az volt, hogy az ide érkező és menedéket kérőt a közösség automatikusan befogadta tagjai közé.
Nem vizsgálták korábbi előéletét, nem firtatták honnan és miért menekült és főleg nem adták ki annak a közösségnek ahonnan menekült. Ennek különösen annak ismeretében van kiemelt jelentősége, hogy a vérségi kapcsolaton alapuló törzsi-nemzetségi társadalmakban a kívülálló, az idegen alapvetően ellenségnek számított és így védelemre, befogadásra nem is tarthatott igényt.
Bár más okok miatt, de a római jogban is sokáig az idegen és az ellenség szinonim fogalmak voltak! Itt rögtön felmerül egy gyakorlati és a történetírók által nem tárgyalt probléma: hogyan jutott el a menedékkérő a védelmet jelentő szent helyig, ami itt az egyik legvédhetőbb bár az ekkor még nem vagy csak csekély mértékben volt lakott Capitolium dombon volt? Mivel minden idegen alaphelyzetben ellenségnek számított, ez csak úgy képzelhető el, hogy a menedéket kérő valamilyen elfogadott jelzéssel jelezhette ezen szándékát és így volt biztosított számára a szentély elérése, onnantól pedig már szakrális védelem alatt állt.

A menekült a menedékjog igénybevételével, mint ráutaló magatartással, egyben elfogadta az új közösség szabályait is, tehát alá is vetette magát annak. Ez a megoldás mindkét félnek jó volt: a közösség egy újabb fővel (harcossal) gyarapodott, a menekült élete pedig biztonságba került. A menedékhely nyilvánvalóan az új állam-alakulat jogi aktusa volt, a források szerint ez egyértelműen a király döntése volt, célja pedig a hadra fogható lakosság számának növelése.
A menekülteknek polgárjogot és arányos részt ígért a zsákmányból. Ezt a korábban érkezett „alapító atyáknak” tudomásul kellett venniük, bár ez a zsákmányrészüket csökkentette, de mivel nekik is biztonságosabb volt egy nagyobb csapatban harcolni, ezért nekik is érdekük volt a létszám növelése, így ezt a rendelkezést ekkor még minden további fenntartás nélkül elfogadták. Livius szerint: „Ez volt a Város első, nagyságához illő gyarapodása.”
Ami az én értelmezésemben a fentiek alapján egy nagyon kis létszámú közösség csekély gyarapodását jelenti. Ezt alátámasztja Plutarchos is, aki szerint ez az első növekedés idején a házak (családok) száma még nem érte el az ezret. Tehát az eredeti alapítók „tömegét” legfeljebb néhány száz főre becsülhetjük csak és a szabad bevándorlás idején érte ez el a mágikus ezer főt, értve az alatt a családfők számát. Ezzel szemben Dionüsziosz az alapításkori 3000+300 fős hadsereg rövid idő alatti megnövekedését írja 46000 gyalogosra és 1000 lovasra, amit azonban elvethetünk, mivel ekkora sereget csak több évszázad múlva tudott Róma kiállítani.

Livius szerint Romulus az első bevándorlási hullám után, amikor már nem kellett attól tartania, hogy a közösség csekély létszámú, jelölte ki a száz szenátort. Hozzá hasonlóan Plutarchos is a korai időkre, de ő már a 3000 fős legio felállítása utáni időre teszi ugyanezt, ami viszont álláspontom szerint ellentmond nemcsak Liviusnak, de a fejlődés logikájának is. Mivel a szenátus ekkor a király tanácsadó szerve volt, ezért az ő bizalmasai kerül-tek ide, ami az alapításos elmélet szerint nem a nemzetségfőket jelenti, mivel azok ekkor nem léteztek, hanem a király tényleges bizalmasait.
Álláspontom szerint a szenátus tagjaivá a király az eredeti csapatának tagjait vagy legfeljebb még a legkorábban csatlakozottak közül egyeseket választhatott ki. Ez azért logikus, mivel csak őket ismerte korábbról, tehát csak velük lehetett szó bármiféle bizalmi viszonyról, ami nem volt elmondható a később érkezett ismeretlen ismeretlenekkel kapcsolatban. Sajnos azt nem tudjuk, hogy ez a szabad bevándorlás lehetősége meddig is tartott, de azt igen, hogy ez egy idő után felfüggesztésre került és a rómaiak azután már nem fogadtak be maguk közé válogatás nélkül bárkit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a bevándorlást ezzel lezártnak tekinthetnénk!

A második nagy bevándorlási hullám a szabin nők elrablásához kapcsolódik, amit Dionüsziosz és Plutarchos egyaránt szükségszerűnek tartott a házasságkötési jog hiánya miatt, ezért folyamodtak a rómaiak a javak megszerzése során már kialakult gyakorlathoz, az erőszakhoz. Livius erre nem jelölt meg konkrét időpontot, de azt Romulus uralkodásának idejére tette, tehát mindenképp az alapítás korai fázisának idejére. Plutarchos ugyanakkor azt egy igen korai időre, mindössze a város alapításától számított negyedik hónapra tette Fabius Pictor alapján, akit egyébként Livius is forrásként felhasznált, de ezt az időpont megjelölést mégsem vette át. Dionüsziosz viszont több nem nevesített forrása alapján a Romulus uralkodásának az első évét, míg Gellius alapján a negyediket jelöli meg.
A konkrét időpont nyilván nem ellen-őrizhető, a források sem egyeznek, de az egyértelmű, hogy ez a probléma az alapítás után nagyon hamar nyilvánvalóvá kellett, hogy váljon. Az alapítók ugyanis, ha nem is kizárólagosan, de minden bizonnyal nagyrészről férfiak voltak, mivel ebben az időben a nőknek csak egy közösség tagjaiként volt esélyük a túlélésre, tehát ők önként biztosan nem hagyták el a közösségüket.

Plutarchos szerint a későbbi bevándoroltak közül is csak kevésnek volt felesége és mivel az alapítók a környéken szedett-vetett gyülevészeknek számítottak, így nem volt esélyük, hogy a környékbeli településekből feleséget találjanak maguknak. Ezen a férfi túlsúlyon segített a nőrablás, aminek fő célja a nemek természetes arányának a helyreállítása és ezzel a társadalom önreprodukciójának biztosítása volt.
A történet jól ismert és happy enddel végződött: bár Livius szerint is „jogtalan” volt a szabin nők elrablása, mégis ez vezetett Róma következő tömeges népesség növekedéséhez: nemcsak az elrabolt hajadonok, de azok családjainak befogadásával is nőtt a lakosság. Ezzel tehát mind az akkor ott élő lakosság száma megnőtt, mind pedig a belső utánpótlás lehetősége is megteremtődött.

Érdekes azonban, hogy a történetírói hagyomány alapján ez a bevándorlás valójában két időben jól elkülöníthető hullámban történt: először a nőrablásban közvetlenül érintett település vagy települések lakói próbálták katonai erővel visszaszerezni elveszített tagjaikat, mivel Tatiust a legjelentősebb szabin királyt ekkor még nem tudták ügyüknek megnyerni. Livius és Dionüsziosz egyaránt három települést említenek név szerint (Caenia, Crustumerium, Antemnae). Dionüsziosz szerint mindháromból raboltak el a rómaiak hajadonokat, a Líviuszi szövegből azonban az derül ki, hogy ezek közül csak az első lehetett közvetlenül ebben érintett, míg a másik kettő csak egyéb okból (ami lehet például vérrokonság, szövetségi kapcsolat) nyújtott, de csak vonakodva segítséget.
Dionüsziosz szerint ugyan mindhárman együtt akartak támadni, de végül csak Caenia serege támadt először, amit ő a többiek késlekedésével magyaráz. Ha elfogadjuk, hogy csak egy település lakói támadtak, akkor ez felveti az elrabolt nők számának újragondolását is. Itt is két történetírói hagyomány létezik: az egyik szerint ténylegesen mindösszesen harminc volt az elraboltak száma, ami megfelel annak a hagyománynak, miszerint a curiák ezekről a nőkről kapták a nevüket. Ezt a magyarázatot azonban a történetírók bár megemlítik, de általában mégsem fogadják el.

Livius egyértelműen elveti, anélkül azonban, hogy azt indokolná. Plutarchos szerint ez azért nem fogadható el, mert sok név nem személynév, hanem valójában földrajzi név. A Plutarchos által közölt másik magyarázat szerint azonban mégis lehetséges ez a szám, mivel e szerint a nőrablás igazi célja nem a női nem megfelelő arányának biztosítása volt Rómában, hanem Romulusnak volt csak szüksége egy háborús okra. Ezt a magyarázatot azonban ő valószínűtlennek tartja és elveti a női nem hiánya miatt és bár nem foglal határozottan állást, de inkább hajlik a korábbi szerzők, Valerius Antias 527 ill. Iuba 683 főben megjelölt nagyobb létszámához. Dionüsziosz pedig ezen utóbbi legnagyobb számot fogadja el, ami arra utal, hogy ugyanazt a forrást tekintette hitelesnek, mint később Plutarchos. Ezen két nagyobb számadat egész jól megfelel a kezdeti kb.ezer fős férfi lakosságszámnak.
Álláspontom szerint a harmincas létszámot, mint túl csekély számot elvető történetírókat egyrészről befolyásolta a későbbi város nagysága, másrészről nem vették figyelembe forrásaikat, holott abból dolgozva írták le a két hullámban való bevándorlást ezzel kapcsolatban! Ez alapján én azt is el tudom fogadni, hogy a tényleges nőrablás csak egyetlen kis települést érintett, ahol a harmincas létszám nem eltúlzottan csekély és a nagyobb növekedés már csak a későbbi harcok után a szabinok részére biztosított önkéntes betelepüléssel valósult meg, ekkor sor kerülhetett tömeges házasságkötésekre is, amiből eredhet a több százas létszám megőrződése.

A történetírók szerint ugyanis Caenia volt a legjobban érintett, oly annyira, hogy egyedül is vállalta a támadást, de vereséget szenvedett, sőt ezen közösség vezére (királya) Arcon Romulus kezétől holtan is maradt a csatatéren, fegyverzetét pedig Romulus Jupiternek ajánlotta fel (spolia opima) ezzel is újabb hagyományt teremtve. Az, hogy a kis közösség felvállalta az azonnali harcot szövetségesei bevárása nélkül is, nyilvánvalóan a helyzet sürgősségére utal. Csak ez után támadott a másik két település is, de ők is vereséget szenvedtek, viszont a legyőzöttek bevándorolhattak Rómába. Érdekes, hogy Livius szerint ez a bevándorlás még nem volt kötelező, tehát az érintettek ekkor még szabadon választhattak, ami megfelel a korábbi menedékjogi gyakorlatnak, de élesen eltér a későbbi lakosságszámot növelő technikának, a kötelező beköltöztetésnek!
Livius szerint ezzel a lehetőséggel leginkább az elrabolt nők szülei és rokonai éltek, így ezzel ismét nőtt a hadra fogható férfi lakosság létszáma is. Dionüsziosz is önkéntes betelepülésről beszél, amit viszont kiegészít azzal, hogy a legyőzött településekre, mint kolóniákba Romulus 300-300 férfit küldött, ez utóbbi azonban csak a későbbi gyakorlat visszavetítése.
Plutarchos viszont már a kötelező be telepítésről beszél, ami szintén a későbbi gyakorlat visszavetítése. Szerinte Romulus kiosztotta az ezzel a háborúval megszerzett földterületet a rómaiak között, de kivette a hadizsákmány alól az elrabolt nők szüleinek földjeit, azokat érintetlenül hagyta.
Ez után viszont a többi szabin településnek mégiscsak sikerült az egységet létrehoznia, amit az is bizonyít, hogy Tatius sikeres támadásával átmenetileg a Capitoliumot is el tudták foglalni, ami ekkor azonban még nem Róma szíve volt, hanem csak az egyik a több domb közül. Végezetül azonban a hagyomány szerint az elrabolt nők közbelépésre a két sereg kibékült és egyesítették erejüket.

Az, hogy Livius szerint a nők már gyermekeikre is hivatkoztak, azt támasztja alá, hogy erre a csatára kb. kilenc-tíz hónappal az elrablás után került sor. Ez életszerű is, mivel előbb a három település szövetsége indított háborút, majd ezek legyőzése után került sor a szabin szövetség létrehozására, majd a támadására, ami valóban igénybe vehetett ennyi időt.
A békekötéssel a szabin sereg tagjai és a még csatlakozni akarók ekkor is megkapták az önkéntes beköltözés és ezzel az egyenjogúság lehetőségét. Ezzel a történetírók szerint megkettőződött a város lakossága, ami még ha ezt számszerűségben nem is fogadjuk el -, mindenképp egy drasztikus növekedést jelentett.

Megállapíthatjuk tehát, hogy előbb egyetlen a közelben fekvő falu lakosságának, majd egy nagyobb szabin szövetség tagjainak befogadásával lényegében duplájára nőtt a Róma lakosságának a száma. A szabinok tömeges befogadásával nőtt meg az eredeti 3000 fős hadsereg 6000 főssé. Ennek azonban ellent mond Livius és Cicero, akik szerint ekkor került kialakításra a 30 curia is, ami azonban a 3000 fős hadsereg felállításához már korábban szükséges volt. Velük szemben Dionüsziosz Halikarnasszosz is korábbra teszi a 30 curia kialakítását és ő egészen a városalapítás idejére teszi a 3000 fős gyalogság és a 300 fős lovasság meglétét is. Ő az első két legyőzött szabin település lakóinak felvételéhez kapcsolja a hadsereg meg-duplázását 6000 főre, ami viszont előre vetítés, mivel erre ténylegesen csak később, a Tatius-szal között béke után kerülhetett sor.
Két-három kisebb település legyőzése és beolvasztása ugyanis eltörpült a szabin szövetség tagjainak tömeges felvételéhez képest, így a népesség és a hadsereg megduplázása ezen bevándorlási hullám második részéhez köthető. Plutarchos is időben előbbre, a város alapítása idejére teszi a 3000 fős hadsereg felállítását és csak ez utánra a szabin nők elrablását, majd ez utánra a hadsereg megduplázását 6000 gyalogosra és 600 lovasra. Ez beleillik ugyan fejlődés logikájában, viszont túl gyors Plutarchos saját kronológiájához képest: szerinte ugyanis a szabin nők elrablása mindössze négy hónappal az alapítás után történt, ami valószínűtlenné teszi, hogy az alapítók és a menedékjog alapján bevándorlók létszáma ennyi idő alatt elérte a 3000 fős hadsereghez szükséges mértéket. Ezért én szabin nők elrablását az alapítás után csak későbbre, a Dionüsziosz szerinti 1-4 év távlatába helyezem, amikorra a római hadsereg elérhette ezt a létszámot.
Azt tehát, hogy az első hullámban érkező szabin harcosok hányan lehettek, csak találgatni lehet, de ha a római harcosok számát a szabinok befogadása előtt 3000 fő körülinek elfogadjuk, akkor egy 500, legfeljebb1000 fős növekedés fogadható el három település lakosainak befogadásával, ezt növelte aztán további 2000-2500 fővel a szabinok fő tömege, így életszerű és elfogadható az a történetírói állítás, miszerint a szabinokkal megduplázódott Róma lakossága és hadereje.

Ez után némi átmeneti idő következett, ami Plutarchos szerint öt év volt, amikor a római király (Romulus) és a szabin király (Tatius) együtt uralkodott és előbb külön-külön 100-100 fővel, majd összevontan a 200 fővel együtt tanácskoztak, majd a vezetés Tatius halála után ismét egy kézben (Romulus) egyesült. A szenátus kétszáz főre emelése is a lakosság szám megduplázódását támasztja alá. Ugyanakkor az antik források e tekintetben is ellentmondásosak, pedig a szenátus létszámának alakulása növekedés egyik jó mércéje.

A szenátus kezdeti létszáma a forrásokban száz fő volt, Livius szerint maga Romulus jelölte ki őket, indoklása szerint azért pont százat, mert vagy ennyit is elegendőnek tartott erre, vagy mert nem talált több erre alkalmas személyt. Ennek a kettős lehetőségnek az említése azonban azt mutatja, hogy az antik író bizonytalan, vagyis ezt nem a forrásai alapján, hanem saját kútfőből írta. Dionüsziosz viszont egy ennél bonyolultabb kiválasztási technikát ír le: szerinte csak egy főt jelölt ki maga a király, aki egyben távollétében a helyettese is volt a városban, majd minden tribus választott további 3-3 főt, majd minden curia még 30-30 főt. Tehát így egy tag kinevezéssel, míg 99 tag választással került be a testületbe. Ez a megoldás nem zárható ki bizonyossággal, de nem is valószínű, mivel az események logikájába jobban beleillik a király közvetlen döntésén alapuló kinevezés. Álláspontom szerint az antik szerző megpróbálta logikusan megindokolni a százas létszámot és gondolati úton jutott erre a megoldásra, nem pedig a forrásaiból.

Az alapítás után Livius szerint a latin-szabin királyok idején nem történt változás a létszámban és csak Tarquinius, az első etruszk király növelte meg azt további 100 fővel, amit általában a 200 főre történő emelésként szokásos elfogadni, például az alapján hogy Cicero a létszám megduplázásáról ír. Ez azonban nem következik liviusi forráshelyből, a történetíró ugyanis csak egy 100 fős emelésről beszél, ami csak akkor vezet 200 fős létszámhoz, ha időközben nem történt további emelés!
Plutarchos ugyanis, bár az eredeti 100 fős létszámmal egyetért azonban ezzel és önmagával is ellentmondásban egy helyen a szabin nők elrablása utáni időhöz köti a szenátus létszámának megduplázását száz főről kétszázra, míg egy másik helyen meglepő módon mégis csupán 150 szenátorról beszél Romulus halálakor! Az eltérés oka lehetne egyszerű tévedés is, de az inkább azzal magyaráz-ható, hogy a Párhuzamos életrajzok két különböző könyvének megírásakor a szerző eltérő forrásokat használt és ezekre vezethető vissza a számszaki eltérés. Ezt igazolja közvetetten Dionüsziosz is, aki ugyan szintén 100 főt ad meg a kezdeti létszámra, és ő is további 100 fő felvételét fogadja el, de egyben utalva hogy ez a történetírók többségi álláspontja és megemlíti a kisebbségi álláspontot is: ami csak 50 főben jelöli meg a létszámnövekedést. Ebből egyértelmű tehát, hogy a történetírók által felhasznált források között ellentmondás van és az is kiderül, hogy van utalás egy (közbenső) 50 fős emelésre is.

Nem tudhatjuk tehát biztosan, hogy az eredeti száz főről hogyan történt a növekedés: ha elfogadjuk, hogy a szabinokkal való kiegyezéssel duplájára, kétszázra növekedett, ez esetben a későbbi növekedést állító forrásokat kell elvetnünk: tehát vagy nem az etruszk királyok idején növekedett kétszázra, vagyis akkor vagy egyáltalán nem növekedett vagy már akkor háromszázra növekedett, ez utóbbi esetben viszont el kell vetnünk a köztársaság elején történt újabb növekedést, amivel az elfogadott háromszázas létszámot elérte.
Ez utóbbival kapcsolatban azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy míg Livius a Tarquinius általi emeléskor nevesíti a 100 fős növekedést, addig a köztársaság elején csak annyit ír, hogy Brutus, mint consul a megfogyatkozott szenátus létszámát 300 főre egészítette ki! Itt nem ír tehát kifejezetten emelésről, csak kiegészítésről, amit lehet úgy is érteni, hogy kétszázról háromszázra növelte a létszámot, de lehet úgy is, hogy a létszám már korábban elérte a háromszáz főt és ő csak erre egészítette ki azt!

Elfogadhatjuk ugyanakkor azt a verziót is, hogy eredetileg csak ötven fő volt a szenátus létszáma, amiről viszont nincs forrásunk, hacsak Dionüsziosz egy bizonytalan utalását nem fogadjuk el az alapítók trójai eredetű ötven családjára. Ez viszont megfelelne a kezdeti csekély létszámnak és az növekedett volna meg duplázással százra a szabinokkal, majd az etruszk királyok idején újabb duplázással kétszázra és a köztársaság elején egy újabb 50%-os emeléssel háromszázra. Ez azért logikus feltételezés, mivel a királykori lényeges lakosságszám változások itt is megjelennek és azok duplázással járnak és megőrzi a köztársaság elejére tett emelést is; hibája azonban, hogy a kezdeti létszám és az első duplázás forrásokkal nem alátámasztott.
A százról 150 fős létszámra való emelés nyilvánvalóan nem illik ebbe a sorba, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne képzelhető el egy kétlépcsős emelés, ami csak rejtve őrződött meg a forrásokban. E szerint százról előbb csak 150 főre nőtt a létszám az első három szabin település csatlakozásával, majd ez nőtt tovább 200 főre a többi szabin közösség felvételével. Ez megfelel annak az aránynak, ami szerint a szabinok felvétele megduplázta a lakosságot, viszont továbbra sem oldja meg az etruszk király általi ill. a köztársaság eleji emelés kérdését, a kétszázról 300 főre.

Végezetül elképzelhető még az is, hogy az eredeti száz fő a szabinokkal összességében csak százötvenre nőtt és az etruszk király ezt csak ötvennel növelte meg, így lett az kétszáz. Ez megoldaná a későbbi emelések problémáját, azonban ellentmond annak, hogy a szabinok közel azonos létszámban lehettek népesség és a hadsereg létszámának megduplázása alapján, ami alapján a szenátusban is azonos súllyal lett volna indokolt szerepelniük.
A fentiek alapján én azt fogadom el legvalószínűbbnek, hogy az eredeti százas létszám a szabinok befogadásakor időben egymás után szorosan, de mégis jól elkülöníthetően két lépcsőben ötven-ötven fővel kétszázra nőtt, majd a Tarquinius alatti emeléssel háromszázra és Brutus csak a zűrzavaros időszak miatt megfogyatkozott létszámot állította helyre. Ez a megoldás megfelel a források többségének és beleillik a sorozatos emelések logikai láncába egyaránt.

Szintén ellentmondásos a három törzs (tribus) kialakítása is: azon történetírói ha-gyománnyal szemben, miszerint arra csak a szabinok befogadása után került sor, logikusnak inkább az tűnne, hogy mindhármat már akkor létrehozták, amikor a 3000 fős hadsereg kialakult, tehát még a szabinok befogadása előtt. Azt azonban elvethetjük, hogy minderre mint Dionüsziosz Terentius Varro nyomán írja rögtön az alapítás idején sor került volna, mivel ekkor még nem volt meg ehhez a szükséges létszám.
Zavaró lehet azonban a tribusok elnevezése, ami etruszk eredetre utal. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az elnevezések alapján egy időbeli kialakulási sorrendet is feltételezhetünk: ez egyik (Ramnes) Romulusról, tehát az alapítóról kapta a nevét, ebbe kerülhettek az eredeti alapítók, a második (Tities) Tatiusról, a szabin királyról, ide kerülhettek később felvett szabinok, míg a harmadik (Luceres) ide kerültek volna a menedéket keresők ill. leszármazóik.

Érdekes, hogy a forrásokban található elnevezések enyhén eltérnek, kivéve a Luceresnél, ami minden forrásban azonos! Ez a történetírók szerint menedékhelyként kijelölt területet övező szent ligetekről (lucus = szent berek, liget) kapta a nevét. Ide érkezett a menekült és ennek igénybevételével nyilvánította ki, hogy az új közösség részévé kíván válni.
A hely kiválasztása és annak környezete utal arra is, hogy ekkor a Capitolium nem, vagy csak csekély mértékben volt lakott, a korai lakosság inkább a Palatínuson húzódott meg, itt állt Romulus kunyhója is a hagyomány szerint. Időben azonban e két utóbbi kialakítási sorrendje inkább fordított lehetett, valószínűleg előbb alakították ki a menedékkérők szervezetét és csak utóbb a szabinokét. De nem zárható ki az sem, hogy mindez a rendszer csak utólag, a fejlődés ezen szakaszának lezárásakor, tehát a szabinok befogadásakor egyszerre alakult ki.

Ez viszont ellentmond a fent vázolt társadalmi szervezet, hadsereg és szenátus lét-számának ill. ezek bővítésének: eszerint a szabinok befogadásakor a tribusok és a 30 curia rendszere már kialakult, akárcsak a hadsereg 3000 fős (+300 lovas) és szenátus 100 fős létszáma is és ezekhez képest új szervezet már nem alakult ki, csak a létszámot duplázták meg mindenütt. Ezt a hirtelen növekedést, tehát a duplázást támasztja alá, hogy a katonai szervezet ekkor nem került strukturálisan átszervezésre, tehát nem tudunk egy folyamatos növekedést igazoló 4. majd egy 5. és egy 6. törzs és annak megfelelő szervezet kialakításáról, hanem a hagyomány a korábban kialakult keretet őrizte meg és csak a létszámot kétszerezte meg.
A hadsereg létszámát a hagyomány szerint ekkor a 3000-ről 6000 főre növelték, vagyis innentől Róma már ennyi fegyverest tudott egyszerre egy-egy hadjáratra kiállítani. Ezt az elfogadott nézet szerint úgy érték el, hogy családonként most már nem egy, hanem két harcos kiállítását követelték meg. Ez azonban csak úgy képzelhető el, hogy vagy egy-egy curia-n belül megduplázták a családok számát, vagy egy-egy befogadott szabin család, mint kliens kapcsolódott volna egy-egy római családhoz és így adtak volna ki a két katonát. Nincs azonban sem arra forrásunk, hogy a curiákban megduplázták volna a családokat, de arra sem forrásunk, hogy a szabinok „másodrendű” polgárok lettek volna tehát, hogy egy ilyen alárendeltségi kapcsolatba kerültek volna, ami egyébként ellentmond az egyenlőség alapján kötött kibékülés történetíró hagyományának is.

A fentiek alapján én a szabinok betelepedéséhez, mint relatív időhöz tudom kötni a szabad bevándorlás lehetőségének megszüntetését is, mint legkésőbbi időpontot, mivel ez a megnövekedett népesség már elegendő lehetett a kezdeti a szűk terület benépesítéséhez. A történetírók következetesek abban, hogy ez a befogadás megduplázta a lakosságszámot.
Ez után a további lakosságszám növekedés alapvetően két úton történhetett: a polgárjog megszerzésével vagy anélküli betelepüléssel. Mivel azonban a katonai szolgálatot ebben a korai időkben csak polgárjoggal rendelkező férfiak láthatták el, így a katonai ütőerő szempontjából csak az elsőnek van jelentősége.
A második lehetőség csak a gazdasági potenciált növelte: ide tartoztak a patríciusi kliensek, akik a megélhetés reményében vándoroltak be Rómába és egy-egy patrícius gazdaságában, annak védelme alatt dolgoztak és kaptak ellátást, a többi rómaival szemben a patríciusuk védte meg őket, saját patrónusukkal szemben pedig egy szakrális védelmet kaptak az államtól. Ezt a módszert vették át lényegében az etruszk királyok is, akik a köz-építkezésekhez idegen szabad munkaerőt telepítettek be Rómába, akikből aztán majd a köztársaság idején a plebejus réteg kialakult.
További külső munkaerő bevonását jelentette a patriarchális rabszolgatartás, az elfogott hadifoglyokat ugyanis, amíg ki nem váltották őket, egy-egy római polgár őrizte és dolgoztatta, ez azonban ebben az időben még csak időleges rabságot jelentett fő szabály szerint tartósat csak azoknak, akiket végül nem váltottak ki.

A polgárjog megszerzéséhez ezután két út vezetett: egyes kiemelkedő polgároknak polgárjog adományozása, ami adott esetben kiterjedhetett egész családjukra, sőt nemzetségük tagjaira is, így ez az „egyedi” adományozás akár több ezer egyidejű ember felvételét is jelenthette, mint például Appius Claudius esetében. A másik út egész közösségek felvételét jelentette, de az ősi időkben mindkettőnek a feltétele a Rómába való beköltözés volt.

Az egyéni bevándorlásra a menedékhely megszüntetése után nem találunk feljegyzett példát a királykorban, hacsak az első etruszk király bevándorlását nem tekintjük ezen folyamat részének. Bevándorlásra majd csak a köztársaság elején találunk példát, ekkor vagy egyes személyeket vagy akár egész nemzetségeket vagy egyes csoportokat fogadtak be maguk közé. Ezekre az egyéni adományozásra általában a római állam részére tett szolgálat elismeréseként (pl. hadi tettekért vagy a római politika támogatásáért), jutalomból és csak kivételesen került sor. A polgárjog egyéni adományozásának kezdetben feltétele volt a Rómába való beköltözés, a későbbiekben azonban erre a feltételre már nem találunk utalását. Az önkéntes jelleg azonban végig megmaradt, ismertek példák a felkínált polgárjog visszautasításáról is.

Az egész közösség felvétele ebben az ősi időben azt jelentette, hogy Róma a le-győzött államot (falvat) lerombolta és lakóit Rómába költöztette. Ennek első esete a történetírói hagyomány szerinti „anyaváros” Alba Longa lakóival történt, akik beköltöztetésével Livius szerint ismételten megkétszereződött a lakosság száma Rómában, egyben a várost is lerombolták büntetésből. Majd következett a hasonló közelségben fekvő Politorium, Tellenae és Ficana. Mivel Politorium elfoglalása után azt újra latinok népesítették be, ezért ismételt háború következett, ami végén most már nemcsak a lakosságot költöztették át, hanem az elfoglalt várost is lerombolták.
Tellenae és Ficana Dionüsziosznál is megjelenik, nála Ficana az a település, aminek lakosságát ugyan átköltöztették, de a települést először megkíméltek a rómaiak, de mivel nem sokkal később azt újra benépesítették a latinok, ezért a második elfoglalás után földig rombolták.
Livius szerint ezen alkalmakkor sok ezer ember költözött be Rómába, amit azonban nem kell szó szerint elfogadnunk, mindenesetre ismét jelentős növekedést jelent. Ezen lakosokat az Aventinus és a Palatinus közé telepítették le. Livius ezt a továbbiakban nem részletezi, de Plinius szerint Latiumból 53 nép tűnt el nyom nélkül ebben az időben a felsorolásban pedig megemlíti név szerint a fenti városokat is.

Megállapítható tehát, hogy ez a terjeszkedés rendkívül radikális volt: a legyőzött ellenséget beolvasztották, így lényegében minden ilyen befogadással duplán nőtt Róma ereje: amennyivel nőtt saját ereje ugyanannyival csökkent is a környezetében lévő potenciális ellenségek száma, a növekedés tehát kétszeres volt. Ennek azonban korlátját képezte egy idő után a földrajzi környezet: egyrészt Rómába sem lehetett korlátlan létszámot telepíteni, túl sok lakost nem tudtak volna ugyanis ellátni, másrészről miután az ellenség egyre messzebb került, egy idő után felmerült a római lakosok kiköltöztetése távolabbi, stratégiailag fontos helyek biztosítására, vagyis a kolonizációval megkezdődött Itália meghódítása. Ehhez kapcsolódott a polgárjog kollektív adományozása, ebben az esetben úgy került egy-egy közösség felvételre a római polgárok köz, hogy már nem kívánták meg ehhez lakóhelyük feladását, mindennapi életükben tehát ez nem jelentett negatív változást.


Forrás: Bajánházy István Az ősi Római közjog. A korai római állam bevándorlás politikája és a menedékjog