logo

XXIX Januarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Bevezetés (Az ősi Római közjog)

Egykori tanárom, majd kollégám Zlinszky János professzor úr emlékére egy olyan témát választottam, ami kapcsolódik az ő szerteágazó érdeklődési körén belül a két legkedvesebb kutatási területéhez, a római közjoghoz és az ősi római joghoz. A választott téma az ősi idők bevándorlás politikájával ill. menedékjoggal kapcsolatos kérdések vizsgálata, ami az ősi római jog, ezen belül az ősi közjog működésére nyújt bepillantást.
A római jog kutatásának ugyanis az egyik fontos és érdekes területe a kezdetek vizsgálata, vagyis annak kutatása, hogy a római jog hogyan is alakult ki és vált az antikvitásban egyedülálló módon meghatározó normává. Ennek a vizsgálata során nem mellőzhető Rómának, mint városnak ill. mint államnak a kialakulása.
A tudományban ezzel kapcsolatban alapvetően két álláspont kristályosodott ki: az egyik az organikus fejlődés elmélete, mely szerint Róma a különálló dombokon lévő települések összenövésével lassan, több nemzedéken keresztül alakult ki, ill. az alapításos elmélet, mely szerint Rómát államként és városként kifejezetten alapították.

Az első elmélet elsősorban a környező latin városállamok fejlődésére ill. a római ásatásokra hivatkozik, melyek már a Kr.e. XII. századtól kezdődően települések nyomait fedezték fel a hét dombon. Ezen elmélet szerint tehát az itt élők lassan, sok-sok nemzedéken át tartó törzsi-nemzetségi fejlődés után jutottak el az államalapításig.
Ezen organikus elmélet legnagyobb hiányossága az, hogy nem magyarázza meg a korai római társadalom furcsaságait ill. a római jog néhány egyébként furcsa szabályát, és szintén nem ad magyarázatot a jog kiemelt fontosságára Rómában, továbbá nem felel meg a történetírói hagyományoknak sem. Ennek az elméletnek az egyik ága további különbséget tesz államalapítás és a város megalapítása között is, és amíg az elsőre az organikus fejlődést és a hagyományos Kr.e. 753-as dátumot fogadja el (ún. patriarchális királyság), addig Rómának mint városnak az alapítását csak az etruszk királyok idejére (Kr.e. 620-580 közé) teszi, a város fizikai és jogi határának (pomerium) szigorú rítus szerinti kijelölése alapján.

Ezt alátámasztani látszik az a történetíróknál megőrzött hagyomány, ami szerint Róma városát etruszk rítus szerint alapították. Ugyanakkor érdekes, hogy az ilyen módon történő alapítást csak a görög szerzők kötik Romulushoz, Livius például ezt nem említi, ő csak sokkal később, Servius Tullius királynál utal arra, hogy ő terjesztette ki nagyobb távolságra a pomeriumot, amikor fallal vette körül Rómát. Ebből tehát nem következik, hogy Romulus etruszk rítus szerint alapította volna meg Rómát. De az nem is valószínű, mivel az alapításkor nem volt még fából épült körbefutó falgyűrű sem, ekkor még főleg a mocsarak védték a települést és a cölöpfalakra csak egyes helyeken volt szükség.
Livius szerint csak Tarquinius király kezdte meg a város addig fallal nem védett részeinek megerősítését, ami szintén igazolja, hogy ez előtt nem volt még zárt védőgyűrű a város körül! Sőt még ez után sem volt a várost teljesen körül ölelő kőfal, ezért tudta például Kr.e. 387-ben a kelta (gall) szenon törzs serege a város nagy részét különösebb ostrom nélkül elfoglalni és nem azért, mert a kapukat a megrettent rómaiak nyitva hagyták volna, mint ahogy azt a történetírói hagyomány írja.

Az alapításos elméletet igazolja viszont az a történetírói hagyomány, ami napra pontosan megjelöli Róma alapítását (április 21), így még ha az évek számítása egy-két évvel el is tér egymástól, a pontos hónap és nap egyértelműen a kifejezett alapítást támasztja alá. Az alapításos elmélet szerint Róma területe lakatlan, elhagyatott, egészségtelen vidék volt, ezért ide tudtak menekülni a környező településekről kitaszított vagy önként kivándorolt emberek, akik megpróbáltak közösséget alkotni a túlélés érdekében.
Fő tevékenységük a kezdetleges földművelésen és állattenyésztésen túl a zsákmányolás volt, a környező falvak állatállományát próbálták meg időnként elhajtani, vagy egy-egy védetlenül hagyott települést kifosztani. A sérelmet szenvedettek azonban megpróbálták visszaszerezni vagyonukat, ill. kiirtani ezeket a kellemetlen szomszédokat.

A Tiberis mocsarai által körülvett dombok azonban jól védhetőek voltak, mindazonáltal szükségesnek mutatkozott egy katonai vezető megválasztása, aki előbb csak védekezéskor, majd később, amikor rájöttek arra, hogy a csoportos zsákmányolás kevésbé kockázatos és eredményesebb is, akkor már támadáskor is a csoport vezetőjeként parancsot adhatott.
A szűk helyen élő különböző, részben egymással ellentétes törzsi szokásokat magukkal hozók között azonban fontos volt a belső békét is biztosítani a harcképesség fenntartása érdekében, ezért a katonai vezető korlátozni kezdte az önhatalmat és megjelent az állami parancs, vagyis a jogalkotás és a viták állami úton való eldöntése, azaz a jogalkalmazás. Ehhez járult később a szomszédoktól átvett minta alapján a vallási vezetői tisztség is, ami tovább erősítette a vezető legitimációját, innentől kezdve nem kellett attól tartania, hogy ereje fogytával egy erősebb harcos megfosztja ettől a vezető pozíciótól.

Kialakul tehát az a három funkció, ami a római király feladatköre és nem sokkal ezután, vagy ezzel párhuzamosan kialakul az állam további két pillére: a harcosok gyűlése (népgyűlés), amelynek elfogadó aktusától származik a vezető korlátlan hatalma (imperium) és akiket célszerű megkérdezni az indítandó háborúról (zsákmányolásról) és annak befejezéséről (békekötés), illetve a vének tanácsa (szenátus), amely mint testület a kollektív tudással és bölcsességgel segítette a király döntéseit.
Ez tehát nem egy lassú folyamat eredménye volt, hanem történelmileg egy pillanat, azaz legfeljebb egy-két évtized alatt alakult ki és szilárdult meg ez a szerkezet. Hogy mindez Romulus nevéhez fűződik-e vagy ő csak egy később kitalált személy volt, ill. hogy ez pontosan Kr.e. 753-ban kezdődött-e, az ebből a szempontból nem fontos. Fontos azonban, hogy az elmélet szerint az állam és a város egy időben jött létre, ill. hogy Rómában állam előtti, törzsi-nemzetségi szervezet nem alakult ki.

Én magam is az alapításos elméletet fogadom el azzal, hogy szerintem a minőségi változást egy vagy esetleg több viszonylag nagyobb létszámú csoport egyidejű ide érkezése okozhatta, ami nagyságrendileg megnövelte az itteni népességszámot. Ennek oka lehetett éhínség miatti elűzés vagy önkéntes kivándorlás, és ez a nagyobb csoport olvasztotta be magába a részben útközben, részben az itt talált egyénileg kiűzötteket, tőlük ugyanis nem volt mit zsákmányolni, viszont csatlakozásuk növelte a közösség katonai erejét, így érdekeik azonosak voltak. Ugyanez mondható el két vagy több nagyobb csoport találkozásáról is, mivel nem volt zsákmányra kilátásuk egymástól, ezért nem volt érdekül egymás ellen harcolni, sokkal inkább érdekül volt erőiket összefogni.

Hozzáteszem azonban, hogy álláspontom szerint a két elmélet nem is zárja ki fel-tétlenül egymást: én el tudom azt is fogadni, hogy egyes dombokon létezhettek már korábban is kis, egymástól elszigetelt települések. De az is lehet, hogy ezek közül egyes dombok nem is voltak folyamatosan lakottak, míg mások eredetileg is lakatlanok voltak és ezekre az üres helyekre költöztek be a környékről száműzöttek. Majd az ide beköltöző nagyobb csoport az itt talált egyéneket ill. ezen „szomszéd” települések lakóit azok közelsége miatt vagy elűzte, vagy rögtön magába olvasztotta: mindez megmagyarázza az itt talált település nyomokat is, megjegyezve, hogy a tradicionális hét domb egy sokkal későbbi fejlődés eredménye, az Aventinus például még az etruszk királyok korában sem tartozott a városhoz!
Az elméletek közötti állásfoglalással kapcsolatban fő probléma a források értékelésének kérdése: gyakorlatilag két fő forrás áll rendelkezésünkre: a római törté-netírók munkái és a régészeti feltárások eredményei.

A történetírók munkájával kapcsolatos probléma gyökere, hogy az alapításról egykorú, hiteles írott források nem állnak rendelkezésünkre. A ránk maradt antik történetírói művek jó pár évszázaddal későbbi keletkezésűek, sőt azok általában a korábbi történetírói munkákon alapulnak. Ezen első római történetírói munkák nagy-részt a pontifexek által vezetett és az adott év eseményeit napló szerűen rögzítő fel-jegyzéseken (annales maximi) alapultak. Ezen feljegyzések kezdete bizonytalan, de az feltételezhetően legkorábban csak az etruszk királyok idejére vezethető vissza, ekkor jelent meg ugyanis az írásbeliség Rómában. Vagyis ezen források sem adnak a legkorábbi, legősibb időkre vonatkozó semmilyen felvilágosítást.

Ezeket a feljegyzéseket „tabula pontificis maximi ” vagy „tabula annalis" néven ismerjük, és ezeket folyamatosan vezették egészen P. Mucius Sceavola pontifex maximus működése idejéig, aki aztán ezt, mint idejét múlt szokást beszüntette. Ezzel egy időben viszont a korábbi táblák szövegét 80 könyvbe foglalták össze és azokat Annales Maximi néven nyilvánosságra hozták, így azok az antik történetírók rendelkezésére álltak.
Az első római történetírók ezeket használták fel, viszont az ősi idők ezekből nyilvánvalóan hiányoztak, így ezeket csak a szájhagyomány útján terjedő mondákból ismerhették, ezért nem lehetünk biztosak abban, hogy ezek a történetek mennyire autentikusak és mennyire az írói képzelet szüleményei.
A másik forrás a régészettudomány, ami ebből a szempontból objektívnak tekinthető és az az elmúlt időkben technikailag is sokat fejlődött, így annak eredményei egyre pontosabbak lettek, azonban például a kronológia meghatározásakor egy-egy tévedés más területek kronológiájának meghatározására is kihat.

Az ókori történetírói hagyományokat korábban a tudomány meglehetősen mostohán kezelte és azokat nagyrészt kitalációnak minősítette. Ennek oka arra is visszavezethető, hogy itt is szokásos volt retorikai gyakorlatok mintájára a száraz tényeket a szerzők által kitalált beszédekkel színesíteni. Ezt a hibát már Polübiosz is felismerte és megjegyezte, hogy a történetírás feladata a valóságban elmondott beszédek hiteles ismertetése. A modern történelemtudomány azonban ezen a merev elutasító szemléleten már túllépett, és a történetírók által rögzített történetek magját, „alap sztoriját” általában elfogadja, még olyan esetekben is, amelyek első hallásra hihetetlennek tűnnek, mint például a Minotaurus legendája.
Livius munkájának történelmi hitelességével kapcsolatban például a modern történelemtudomány sokáig megkülönböztette az első dekádot és a későbbi megmaradt részeket. A későbbiek tekintetében a hitelességet korábban sem kérdőjelezték meg, az első dekád tekintetében azonban két álláspont kristályosodott ki: az egyik, mint kitalációt teljesen elvetette azt, a másik azonban legalább részben hiteles forrásként elfogadta azt. Ehhez újabban David Rohl is csatlakozott, aki az Aeneas és Romulus közötti albai királyok listáját ugyan időkitöltő fikciónak tartja, de ettől függetlenül Livius történeteinek magját mégis elfogadja. Korábban pedig Ogilvie, Livius első öt könyvének kritikai kiadója, ugyan általában szkeptikus volt a történetíró valósághűségével kapcsolatban, de azt mégis elismerte, hogy a történetek magja valós.

A Livius által leírt alapítás-történet jól ismert, ezért most annak csak néhány korábban meseszerűnek tartott elemét szeretném bemutatni, a hihetőség szemszögéből újra gondolva:
Róma alapítását a történetírók a trójai menekültek leszármazóira vezeti vissza, ami sokáig szintén megkérdőjelezett és hihetetlen volt. Rohl azonban már ezt is elfogadja, bár az ő kutatásai alapján Trója elpusztulását nem a Kr.e. 1100-as évekre, hanem csak Kr.e. 864 körülire teszi, ami alapján már nem csak a több generációs kapcsolatot, hanem már azt is lehetségesnek tartja, hogy Romulus akár Aeneas unokája is lehetett, ami miatt viszont elveti az alba longai királyok hosszú névsorát.
Lényegesebb azonban az, hogy az ún. tengeri népek vándorlása ill. a görög gyarmatosítás következtében a Földközi-tenger keleti medencéjében a Kr.e. VIII-VII sz. során egy sor városállam jött létre, így maga az a tény, hogy egy város lakossága vagy annak egy része tengeri úton más helyen telepedjen meg, technikailag ekkor lehetséges volt.

Numitor és Amulius, az alba longai testvérek közötti harc a hatalomért ahogy később Romulus és Remus között is -, szintén nem volt szokatlan, ebben az időben a törzsi vezetők, ill. későbbi ún. latin-szabin parasztkirályok között a hatalom erőszakos megszerzése szokásos volt. Az adott közösség vezetője mindig a legerősebb harcos volt, ha viszont az ő fizikai ereje idővel meggyengült, akkor bárki kihívhatta, ez a harc pedig élet-halálra szólt.
Romulus és Remus kitétele: a törzsi társadalmakban szokásos volt a halálbüntetés helyett a száműzetés alkalmazása, ehhez hasonlóan az élet elvétele helyett a kitételt is alkalmazták, amikor a természet erejére bízták például a nem kívánt gyermek további sorsát. Ilyen történetek azonban nemcsak a római történetírásból, de sokkal korábbi időből is ismeretek. Ez persze jelentheti azt is, hogy a történetíró az általa jól ismert hellén legendákat vette át. Ugyanakkor később a római jog is elismerte a pater familias gyermekkitételi jogát, csekély korláttal, ami ezen ősi szokásból is eredhetett.

A farkas által való felnevelés: szintén hihetetlennek tűnik, de egyrészről van, akit a történelmi időkben, sőt a közelmúltban is így találtak meg, másrészről pedig ismert a történetíróknál egy sokkal hihetőbb történet is. E szerint az ikreket felnevelő Larentina állítólag egy „magát mindenkinek odaadó nőszemély” (lupa) volt. Az erre használt latin megnevezés pedig azonos a nőstény farkas megjelölésével, ami magyarázat lehet arra, hogy a szóbeli áthagyományozódás során az eredeti gúnynév átalakult a szó tényleges jelentésévé, és így a farkas általi felnevelés története vált uralkodóvá.
A szabin nők elrablása: az, hogy az ellenséges idegenek vallási játékra megjelentek Rómában, bizonyára írói kitaláció, de valós mag lehetett, ahogy a környéken zsákmányt ejtettek. Egy ilyen alkalommal kifigyelhették, hogy a szomszéd törzs férfijai vadászat vagy háború okán eltávoztak a településről védetlenül hagyva a népességet, és akkor rohanták meg a falut, de most a lányokat, asszonyokat is magukkal vitték. Majd a visszaszerzésre indított támadás során kialakult katonai patthelyzet miatt a két népesség egyesült Róma központtal, amelynek katonai ereje ezzel tovább növekedett.

Az ősi Róma kialakulásával kapcsolatban tehát nemcsak hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül az antik történetírói hagyományokat, hanem alapálláspontként azokat el kell fogadnunk mindaddig, amíg az ellenkezőjére bizonyítékot nem találunk.
Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a rómaiak fejlődésük során bátran átvettek mindent, ami jobb vagy hasznosabb volt az addigi tudásuknál. Ez az átvétel fokozottan érvényesült a kezdeti időkben az ún. „etruszk hódítás” idején, amikor egy magasabb civilizációval rendelkező társadalom tudás és ismeretanyagát importálták, ami viszont sok eredeti megoldást át is írt vagy feledésre ítélt.

Nézzük meg ezek után, hogy az alapításos elméletet a korai római társadalom és állam sajátosságai hogyan támasztják alá részben Zlinszky professzor úr kutatásai alapján, részben azt tovább fejlesztve.

a) A társadalom szabályos felépítése. A három törzs (tribus) bár elnevezésük etruszk hangzású, de az eredetük egyértelműen az etruszk uralomnál korábbi. A hármas tagolódás még lehetett véletlen műve, azonban mindegyik tribus 10 curiara oszlott, mindegyik curia (C-viria: 100 férfi vagy coviria: férfiak közössége) 10 nemzetségre (gens) és mindegyik nemzetség 10 családra (familia) tagolódott. Ez a decimális felosztás egyértelműen mesterséges kialakítást bizonyít.
Az, hogy az elnevezések megfelelnek a környező törzsi nemzetségi szervezetben használt elnevezéseknek, még nem bizonyítja, hogy itt is vérségi kapcsolat lett volna a család és a nemzettség között. Sőt az átvétel természetes is, mivel a kialakuló új társadalom már bevált mintákat keresett, a decimális rendszer ugyanakkor cáfolja ennek természetes létrejöttét. De miért volt szükség a decimális rendszerhez? A válasz erre a hadsereg gyors és igazságos felállításához. Minden családnak ugyanis egy-egy hadjárathoz egy katonát kellett kiállítania, amit vagy a családfő vagy felnőtt fia teljesített.
A fenti rendszer teljesen lefedi a legio kezdeti 3000 fős létszámát és ezzel a módszerrel lehetett a legegyszerűbben ellenőrizni, hogy mindenki eleget tett-e a hadkötelezettségének. Amikor tehát ez a rendszer létrejött, az alapítók álláspontom szerint legfeljebb ennyien lehettek. De nem zárható ki az sem, sőt én valószínűnek azt tartom, hogy kezdetben még ennél is sokkal kevesebben voltak és csak ahogy fejlődött a lakosság száma, úgy bővítették ezt a rendszert, feltehetőleg ezerről két-, majd háromezerre. Ekkor a fejlődést lezárták, ennek pontos oka nem ismert, de talán összefügg a később tárgyalandó szabad bevándorlás lezárásával.

b) További bizonyíték, hogy a római történelem és a jog csak a családfőkkel számol a nemzetségfőkkel nem. Márpedig ha vérségi kapcsolaton alapuló társadalomban nemzetségfő lettek volna, akkor mind a történelemben, mind a jogban fontos szerepet kellett volna kapniuk, mint a társadalom vezető ereje. A történelmi példák hiányát nehéz lenne megmagyarázni, még akkor is, ha később egész, tényleges vérségi kapcsolaton alapuló nemzetségek is bevándoroltak Rómába (pl. a Claudiusok őse Appius Claudius ). Ezek vezetője korábbi szerepe alapján ugyan automatikusan bekerült a szenátusba is, de innentől kezdve már úgy működött, mint egy vezető római politikus és nem úgy, mint egy nemzetségfő.
A jog világában még egyértelműbb a nemzetségfők hiánya. A közjogban a szenátus intézménye, mint az öregek tanácsa ismert volt az egész antik világban és Rómában is létezett. Létszáma azonban kezdetben csak száz fő volt, ami nem felel meg a kezdeti társadalomban feltételezett háromszáz nemzetségnek. Ha lettek volna nemzetségfők, akkor részükről elvárás, a király részéről pedig logikus követelmény lett volna, hogy valamennyi ilyen vezető ember tanácsát kikérje, tehát valamennyit meghívja a szenátusba és nem csupán az egyharmad részüket.
Természetesen a király megtehette ezt is, de politikailag nem lett volna bölcs a társadalom vezető rétegének nagyobb részét önmaga ellen hangolnia, amikor semmibe sem került volna valamennyit tanácsadónak meghívnia, hiszen a szenátus többségi véleménye őt nem kötötte. De a magánjogban is hiányzott a nemzetségfők szerepe: a családfő totális hatalmát a családja tagjai felett nem korlátozta kezdetben semmi. Jogi korlátok később is csak csekély számban és csak minimális mértékben (pl. elsőszülött fiú kitételének tilalma, később a gyermek eladási jog korlátozása) jelentek meg.
Csak sokkal később a sajátos római erkölcs kifejlődése után jelennek meg erkölcsi korlátok (pl. családi tanács véleményének kikérése). Ha a kezdeti társadalomban lettek volna nemzetségfők, akkor ők a társadalmi rend fenntartása érdekében valamilyen irányító szerepet játszottak volna a családfők felett, ennek a szerepnek pedig a jogban is nyoma kellett volna hogy maradjon.

c) A római jog világából ismert egy sor párhuzamos elnevezés: ugyanazon fogalmakat két kifejezéssel illettek: a vagyon (familia-pecuniaque), a manusos házasságkötés két formája (coemptio-confarreatio), a lopás (furtum-peculatus), az ősi szerződések két eltérő formája (per aes et libram per sponsionem ügyletek).
A kettős fogalmak használatának a jog világában csak akkor van értelme, ha két eltérő szokású közösségből származó népesség kerül egy új közösségbe, ahol az egymást nem kizáró eltérő fogalmak először megfértek egymás mellett, majd ahogyan a közösség eggyé vált, úgy az eltérő fogalmak is egy jelentést vettek fel, azonban a hagyománytisztelet miatt megtartották az eredeti elnevezéseket, amelyek így kettős elnevezéssé váltak.

Az alapításos elmélet szerint tehát Rómát tehát egy csekély számú kis ember csoport alapította és ennek a korai társadalomnak a fő problémája az volt, hogy szomszédjai el akarták pusztítani. A királyság első ideje a túlélésért folytatott harcok sora. Ez tradicionálisan az első négy király, az un. latin-szabin királyok kora volt, ami a Líviuszi kronológia szerint Kr.e. 753-tól Kr.e. 617-ig tartott. Ez után Rómában az etruszk uralkodók jelentek meg, ami Róma első fénykorát jelentette, a rómaiak rengeteg újdonságot vettek át az akkor magasabb civilizációs fokon álló etruszkoktól.
Meg kell azonban jegyezni, hogy a királyok kronológiája csak az etruszk királyoktól áll vitán felül, a bennünket érdeklő alapítás utáni négy király, ugyan általánosan elfogadott, de mégsem kétely nélküli. A kételyt egyrészről a királyok legendáson hosszú uralkodási ideje okozza, másrészről az, hogy a (kis kerekítéssel) szabályos 7x35 azaz 245 év, ami a 35 évesnek elfogadott emberöltővel számolva pont kiadja az elfogadott Kr.e. 510/508. év(ek)től visszafele számolva Róma Kr.e. 753-as alapítási évét, ami így egy mesterséges, számított időnek tűnik.
Ezzel kapcsolatban van, aki elfogadja a hét királyt hitelesnek, de elismeri az uralkodási idejük valószerűtlenségét, ezért Róma alapítási idejét hozza közelebb a Kr.e. 510-hez. Ezzel szemben pedig van, aki szerint sokkal több király uralkodott, viszont a szájhagyomány csak a legkiemelkedőbb királyok nevét őrizte meg, így az átlagos királyok nevei később kikoptak, ezért volt szükség a megmaradtakat ilyen hosszú uralkodási idővel felruházni.

Ezekhez az elméletekhez annyit lehet hozzátenni, hogy a Liviusnál megőrzött harcos-jámbor-harcos királyok váltakozása mindenképp írói túlzás, a valóságban nyilván minden korai király egyaránt háborúzott és építette az államot, ez a kiemelés az olvasmány kontrasztosabbá tételét szorgalmazta.
A királyok pontos száma számunkra tulajdonképpen indifferens, csak annyiból van jelentősége, hogy időben segíthetne az alapítás lépéseinek pontosabb meghatározását. Az azonban vitathatatlan tény, hogy az alapítás után a legfontosabb kérdés a korai társadalomnak és az állam területének megvédése volt. Ehhez megfelelő létszámú harcosra volt szükség, vagyis alapvető igény volt a népességszám állandó növelésére.


Forrás: Bajánházy István Az ősi Római közjog. A korai római állam bevándorlás politikája és a menedékjog