A hatalmi szemlélet meghatározó szerepe miatt Rómában a házasságkötés sokáig egyet jelentett a nő férji hatalom, manus alá kerülésével. A római jogtudósok szerint a neménél fogva könnyelmű és gyönge nőnek mindenképpen valamilyen férfihatalom (apai vagy férji hatalom, ezek hiányában gyámság) alatt kell állnia, de egy őszinte antik auctor „elszólása” szerint a férji hatalom valójában azért szükséges, mert a nők még annak alávetve is túl nagy befolyást tudnak gyakorolni a férfiakra.
A manus megszerzésének két ősi formája alakult ki. Többnyire a nő jelképes megvételének formáját, a mancipatiót alkalmazták, amely egyébként a fontosabb vagyontárgyak, például rabszolgák és igásállatok vásárlásának ünnepélyes ügylete is volt. A „nővétel” azonban nem közönséges mancipatio, és nem is nevezték annak, hanem – egyébként szintén a vételre (emptio) utaló szóval – coëmptiónak.

A coëmptiónál jelen voltak a mancipatio szükséges kellékei (öt tanú, a mérlegtartó, kezében a mérleggel, amely a vételárat jelképező rézdarabka, később aprópénz lemérésére szolgál), a vőlegény azonban a közönséges mancipatiótól eltérően a vétel „tárgyához”, jövendőbelijéhez szólt, megkérdezte tőle, akar-e a felesége lenni, amire a nő az „akarok” kijelentéssel válaszolt. Az adásvételi forma ellenére tehát már ez az ősi szertartás is emlékeztet a maira: a megegyezés, a nő egyetértése a házasság hatalmi jellege ellenére nélkülözhetetlen. A coëmptiót kísérték ugyan vallási szertartások, de ezeket jogilag nem tekintették lényegesnek.

Ritkábban alkalmazták a jóval ünnepélyesebb, valószínűleg etruszk eredetű confarreatiót, amely az alapvetően világi jellegű coëmptióval szemben kifejezetten vallási ceremónia volt. Elnevezése a tönkölylisztből készített áldozati süteményre (panis farreus) utal. Az általában templomban rendezett szertartást két főpap (a pontifex maximus és a flamen Dialis) celebrálta, jelen kellett lennie továbbá tíz tanúnak is. Egyes fontosabb papi tisztségeket csak confarreatiós házasságból született személyek tölthettek be.
Ha a fenti szertartásokba valamilyen hiba csúszott, esetleg elmaradtak, a házasság az ősi időkben nem jött létre, ha azonban a „férj” és a „feleség” egy éven át együtt éltek, a férfi „elbirtoklás” (usus) útján mégis megszerezte a manust. E kissé megalázó szabály (amely szerint a nő a vagyontárgyakhoz hasonlóan „elbirtokolhatónak” minősült) alól azonban maga a XII táblás törvény biztosított kibúvót: ha ugyanis a nő három egymást követő éjszakát férje házán kívül, például szüleinél töltött, az elbirtoklás megszakadt.

Ezekhez az archaikus szabályokhoz képest bámulatos előrelépés történt valamikor a kora köztársaság korában: minden formaságra tekintet nélkül érvényes házasságnak ismerték el a férfi és a nő házassági szándékkal (affectio maritalis) történő együttélését. Persze a jogi formák mellőzésével kötött házasságnál is kialakultak bizonyos, népszokásként követett házasságkötési szertartások: az áldozatbemutatást és az esküvői lakomát követően, az esthajnalcsillag feltűntekor a vőlegény a nőt kiragadta anyja karjaiból, majd zeneszó és fáklyák fénye mellett házához kísérte. A ház előtt a vőlegény kérdésére a menyasszony azt válaszolta:
„Ahol te Gaius vagy,, ott én Gaia vagyok” („Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia”), ezután a férfi karjába kapta a nőt, s átemelte a küszöbön. Ezzel a házba való bevezetéssel (in domum deductio) váltak férjjé-feleséggé. E szokás valószínűleg az ősi nőrablás emlékét őrizte.
Az így kötött házasság nem járt együtt férji hatalommal (egy idő után a manus elbirtoklásának lehetősége is megszűnt), de a nő eltartásáról ilyenkor is a férj volt köteles gondoskodni, még akkor is, ha a nő különvagyonnal rendelkezett, amelyet egyébként a házasság idején is megtartott és gyarapíthatott. (Ezt a terhet azonban ellensúlyozta a nő hozománya, amelyet a házasság idején a férj kezelt.) Az ilyen házasságból származó gyermek is törvényes volt. Az újfajta házasság felbontása éppen olyan egyszerű volt, mint a létrejötte, mert nem igényelt semmiféle hatósági közreműködést (a válást azonban a császárkori jogszabályok megnehezítették).

Mai szemmel nézve ez a meglehetősen laza köteléket jelentő házasság inkább az élettársi kapcsolatnak felel meg. A rómaiak azonban határozott különbséget tettek az elvileg egész életre szóló házasság (matrimonium), és a szintén tartós kapcsolatot jelentő, de házassági szándék nélküli „ágyasság” (concubinatus) között.
A házasság lényegét a rómaiak a kései köztársaság korában – valószínűleg a görög (sztoikus) filozófia hatására – már nem a formaságokban, hanem a felek megegyezésében, a kölcsönös házassági szándékban látták. Azt is megállapíthatjuk, hogy a mi keresztény (kánonjogi) eredetű házasságmodellünk mintegy (arany?) középutat képez a római jog két extrém házassági formája: a férji hatalommal járó (manusos) és a teljesen laza (manus nélküli) házasság között.

A manusos házasság a kora császárkorban kiveszett, így ezt követően a házasság egyedüli formáját a manus nélküli házasság képezte. Ennek szabadságát a keresztény császárkorban a válás fokozott megnehezítésével korlátozták, de az egyházi házasság csak a középkorban (Bölcs Leó bizánci császár rendelete alapján) vált kötelezővé.
A fent mondottak csak a római polgárokra vonatkoznak. Csak őket (és egyes latin városok lakóit) illette meg a házasodási jog (ius conubii). A római jog a polgárjoggal nem rendelkező idegenek (peregrinusok), a colonusok és a rabszolgák „házasságát” még akkor sem ismerte el érvényes házasságnak, ha az egyik fél római polgár volt. Sőt, a más rabszolgájával viszonyt folytató római nőt a császárkori jogszabályok büntették is (a férfit hasonló esetben azonban nem).

A késő köztársaság idején az erkölcsi állapotok romlása miatt jelentősen megcsappant a házasságok száma. Egyre többen éltek ágyasságban, vagy egyenesen a futó kalandokat hajhászták. Ez pedig a római népesség fogyásához vezetett, de a megszületett gyermekek között is egyre több lett a törvénytelen, illetve alacsony származásúnak minősülő. Ehhez járult a római lakosság számának a polgárháborúk miatti csökkenése.

A régi római erkölcsök helyreállításán fáradozó Augustus császár példátlanul szigorú szabályokkal igyekezett a római népesség fogyását megállítani. Családjogi törvényei a házasságtörést lefejezéssel büntették, kimondták továbbá, hogy minden szülő-, illetve nemzőképes korú római polgár (még az özvegyek is!) köteles házasságban élni és törvényes gyermeket szülni, illetve nemzeni, ellenkező esetben nem, vagy csak korlátozott mértékben örökölhet. E szankció igen súlyos büntetést jelentett, mivel Rómában a vagyonszerzés legfőbb módja éppen az öröklés volt. A törvények elfogadása nagy felzúdulást keltett, amit tovább fokozott az a tény, hogy az egyik törvényjavaslatot (lex Papia Poppaea) előterjesztő consulok maguk is nőtlenek voltak.
A nőtlenséget és a gyermektelenséget sújtó szabályokat a legtöbb történetíró (már Tacitus is) szkeptikusan emlegeti, Montesquieu viszont a legnagyobb magasztalás hangján szól róluk. Mindenesetre e törvények igen kevés gyakorlati eredményt hoztak, és e szabályokat Constantinus császár keresztény hatásra el is törölte.

A római házassági jog szabályozását nem mindig magasztos elvek motiválták. Claudius császár például kimondottan abból a célból, hogy negyedik feleségeként elvehesse Agrippinát, eltörölte azt a régi szabályt, amely szerint senki nem veheti feleségül unokahúgát. Agrippina ugyanis Claudius bátyjának, Germanicusnak a lánya volt. Ez a házasság, mint tudjuk, szomorú véget ért, mert Agrippina utóbb megmérgeztette Claudiust. Később is volt rá példa, hogy személyes okokból változtatták meg a házassági szabályokat.
Annak érdekében, hogy az ifjú Iustinianus feleségül vehesse Theodorát, a cirkuszi artistanőt, nagybátyja, Iustinus császár eltörölte azt az Augustus idejéből származó szabályt, amely szerint senatori rangú személy nem vehet feleségül színésznőt. (A színésznők az ókori Rómában nagyjából a prostituáltakkal estek azonos elbírálás alá.) Iustinianus házassága mindenesetre jóval sikeresebb volt, mint Claudius házasságai együttvéve. Köztudomású, hogy Iustinianus a Nika-lázadás idején okos és erélyes feleségének köszönhetően menekült meg a trónvesztéstől.



Földi András