A család életében a házasságkötéshez hasonlóan jeles esemény a gyermek születése. Ma sem mindegy, ki hová születik, és sokkal inkább így volt az ókori Rómában. Anyja státusától függően születhetett valaki szabadnak vagy rabszolgának, és e tekintetben a véletlennek is nagy szerepe volt. Ha például egy rabszolganőt ura azzal a feltétellel szabadított fel, hogy szüljön három (rabszolga) gyermeket, és a harmadik szülésnél ikreknek adott életet, akkor az elsőként világra jött újszülött még rabszolga lett, az anyaméhet utána elhagyó testvére viszont már szabad anyától született római polgárnak minősült. Vigyáznia kellett tehát a bábaasszonynak, hogy össze ne cserélje az ikreket!
De a szabályos római házasságból született gyermek sem lehetett teljes biztonságban, hiszen apja nem volt köteles az újszülöttet a családba befogadni. Az eredetileg szinte teljesen korlátlan apai hatalom alapján ugyanis a pater familias az újszülöttet közterületen kitehette, emellett gyermekét eladhatta, sőt meg is ölhette. E jogait azonban egy idő után, különösen a császárkorban korlátozták, illetve megszüntették. Ugyanakkor a befogadáshoz jogilag nem volt szükséges az újszülött ünnepélyes fölemelése az apa által, sőt az újabb kutatások szerint ilyen értelmű szokás nem létezett. (Itt jegyzem meg, hogy több vonatkozásban is tévedésen alapul a népszerű Kleopátra-film egyik jelenete, amikor Caesart valaki elmarasztalja azért, mert könnyelműen fölemelte Kleopátrától született gyermekét. A gyermek, Kaiszarion fölött ugyanis Caesar akkor sem szerezhetett volna apai hatalmat, ha történetesen elvált volna Calpurniától, és feleségül vette volna Kleopátrát, a királynő ugyanis nem volt római polgár, így nem köthetett Caesarral érvényes házasságot.)

Az apai hatalom abszolút jellege abban is megnyilvánult, hogy elvileg az apa haláláig tartott. Így lehetséges volt, hogy egy 80 éves pater familias hatalma alatt éltek 50-60 év körüli gyermekei, 30-40 év körüli unokái, dédunokái, továbbá a fiúk manusos házasságban élő feleségei is, akik fölött jogilag szintén az idős családfő gyakorolta a férji hatalmat.
Az apai hatalom megszüntetésének módját a XII táblás törvény nem szabályozta, csak azt mondta ki, hogy ha az apa egymást követően háromszor eladta gyermekét (általában zálogtárgyként, hogy később kiváltsa), akkor a harmadik eladásnál büntetésből véglegesen elveszti hatalmát a gyermek fölött. E szabály alkalmazásával fejlesztették ki a hézagos jogszabályokat bravúrosan csűrő-csavaró papok, a pontifexek a gyermekfelszabadítás, az emancipatio bonyolult eljárását, amelynek lényege a felszabadítani kívánt gyermek háromszori színlelt eladása.

Ha valakinek nem lehetett saját gyermeke, az ókori Rómában is mód volt arra, hogy örökbefogadás útján gondoskodjék utódról. A hatalmi szemlélet folytán azonban az örökbefogadás (adoptio) lényegének is az apai hatalom megszerzését tartották. A köztársaság korában nem is alakítottak ki az örökbefogadásra adekvát jogi eljárást. Apai hatalom alatt nem álló személy örökbefogadására a népgyűlés, a császárkorban pedig a császár engedélye alapján kerülhetett sor, az apai hatalom alatt álló gyermek más apa hatalmába adására viszont – törvényi szabályozás hiányában – a pontifexek dolgoztak ki az emancipatiónál is körülményesebb eljárást.
Az örökbefogadásra sokszor politikai okból került sor. Az előkelő származású Clodius például azért adoptáltatta magát egy plebejussal, hogy (Kr. e. 59-ben) néptribunusszá választhassák. A császárkorban a trónutódlás legsikeresebb módja az volt, hogy a császár legtehetségesebb munkatársát örökbe fogadta. Így lett császár Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius és Marcus Aurelius.

Ha egy gyermeknek meghalt az apja, felserdültéig Rómában is gyámot (tutor) kapott. Az apai vagy férji hatalom alatt álló nőknek azonban a császárkorig mindenképpen életük végéig gyámság alatt kellett állniuk. A női gyámság amúgy is kevésbé szigorú szabályait a római nők ügyesen kijátszották, majd a császárkorban ez a jogintézmény fokozatosan megszűnt.
Rokonság és öröklés
A hatalmi szemlélet sokáig a rokonságról vallott római felfogást is áthatotta. Rokonoknak ma azokat a személyeket tekintjük, akik egymással vérségi kapcsolatban állnak, mert vagy egymástól (pl. a szülő és a gyermek) vagy közös őstől (pl. a testvérek) származnak. Természetesen a rómaiak is kezdettől fogva ismerték a rokonságnak ezt a természetes fogalmát (cognatio). Cicero is hangsúlyozza Kötelességekről című művében, hogy a „vér köteléke jó szándékkal és szeretettel fűzi össze az embereket”. (Havas L. ford.)

Jogi jelentőséget azonban a rómaiak sokáig csak az apai hatalom által közvetített ún. agnát rokonságnak (agnatio) tulajdonítottak. Ezért ha az apa felszabadította (emancipálta) gyermekét, az megszűnt rokonnak lenni, és nemcsak a szűk családból (familia), hanem a nemzetségből (gens) is kivált.
Ugyanakkor az apai hatalom révén teljes jogú rokonnak minősültek az örökbefogadott gyermekek, és az apa halála sem szüntette meg az agnát rokonságot. Ebből aztán olyan furcsa következmények adódtak, hogy például az anya agnát kapcsolat hiányában a törvényes öröklés rendje szerint (végrendelet hiányában, mint ma is, a törvény határozta meg az öröklés rendjét) nem örökölt gyermekei után, és a gyermekei sem örökölhettek utána, ahogyan az emancipált fiú sem örökölt apja után.

A kései köztársaság praetorai, majd a császárok ezeket az elavult szabályokat igyekeztek ugyan korrigálni, de a törvényes öröklés erősen toldozott-foldozott rendjét csak Iustinianus helyezte teljesen a vérrokonság alapjára, megvetve ezzel a modern törvényes öröklési rendek alapját is. A törvényes öröklés rendje azonban a gyakorlatban viszonylag ritkán érvényesült. A római polgárok ugyanis rendszerint betartották az idősebb Cato három tanácsát: ne szállj hajóra, sohase árulj el titkot a feleségednek, és egyetlen napig se élj végrendelet nélkül.



Földi András